Szerintem abban egyetérthetünk, hogy a kultúra egy nagyon fontos dolog, ezért érdemes megismernünk és ápolnunk. És ez nemcsak a klasszikus kultúrára vonatkozik: a komolyzenei koncertek vagy A kőszívű ember fiai mellett a kortárs művészeti és kulturális alkotások is értéket jelentenek. És akkor a néphagyományról még nem is beszéltünk: a néptánc, a rovásírás, a népviselet, a balladáink és a néptörténetünk megintcsak megőrzésre érdemes. Nem véletlen, hogy az emberi jogi dokumentumok is tartalmazzák a kultúrához, a művészetekhez való jogot.
Az nem vitás, hogy ez így van jól: igenis, bárki olvashasson könyveket, hallgathasson zenét, festhessen képeket, hiszen nem a középkorban élünk. Az viszont már egy érdekes kérdés, hogy lehet-e bárkit arra kötelezni, hogy éljen a jogaival. Az például, hogy jogomban áll elolvasni a magyar irodalom remekeit, jelentheti-e azt, hogy muszáj ezt megtennem?
A kötelező házi olvasmányokról régóta folyik a vita. Persze olvasni kell: ez nemcsak jog, ez kötelezettség is. De ennek a kötelezettségnek elég nyomós oka van: egy erős gazdaságot csak egy írni-olvasni tudó közösség tud létrehozni. Márpedig az államnak és az állampolgárnak kölcsönösen szükségük van egymásra, ezért mindkettőnek vannak kötelezettségei a másikkal szemben.
Az viszont, hogy mit olvasunk, végeredményben teljesen mindegy. Az, hogy tudunk-e értelmezni egy szerződést, egy szakmai szöveget, egy jogszabályt vagy akár egy újságcikket, nem attól függ, hogy elegendő Jókai- vagy Mikszáth-regényt olvastunk-e az iskolában, attól meg pláne nem, hogy sikerült-e elejétől végéig megtanulni a Walesi bárdokat. Ezért újra és újra fölmerül, hogy át kell gondolni a kötelező olvasmányok listáját, mert a mai gyerekeket nem lehet azzal lekötni, amivel a nagyszüleiket lehetett annak idején. A mai írók között is szép számmal akadnak, akik gazdag szókinccsel és művelt nyelvezettel szólnak az iskolásokhoz. Ráadásul megvan az az előnyük, hogy olyan problémákat dolgoznak föl, amivel a mai fiatalok szembesülnek. Aki pedig a maiak révén megszereti az olvasást, az előbb-utóbb a régiekhez is odafordul majd, már ha nem ijesztik el ettől idejekorán.
A gondot az jelenti, hogy ami kötelező, ahhoz általában egyáltalán nincs kedvünk. Lehet az a világ legjobb könyve, ha muszáj kézbe venni, akkor csak ímmel-ámmal fogunk belekezdeni. Ezt viszont viszonylag könnyen ki lehet kerülni. Az „olvass el valamit Adytól” mennyivel jobban hangzik, mint ha nincs meg az a szabadságunk, hogy önállóan válasszunk a felkínált művek közül.
Hasonló a helyzet akkor, amikor felröppen egy-egy olyasféle ötlet, hogy legyen az iskolákban kötelező néptánc- vagy rovásírás-oktatás. Mindkét dolog szép és jó, a kultúránk részét képezik, ezért nem kérdés, hogy érdemes velük foglalkozni, meg kell őket mutatni a gyerekeknek, támogatni kell őket benne. De vajon hány gyerek lesz, aki már akkor megutálja az egészet, amikor még el sem kezdődött az első óra? Nem akkor találkozik a néptánccal, amikor fölébred benne a kíváncsiság, hanem akkor, amikor azt a felnőttek mondják. Ha elsőre nem tetszik neki, minek erőltetni? Az is lehet, hogy ha békén hagynák egy kis ideig, előbb-utóbb magától is beleszeretne a néphagyományokba, a kényszer azonban elveszi a kedvét tőle. Én gyerekként azért hagytam abba a néptáncot, mert ellenőrzőt, dolgozatot kellett belőle írni, a lelkesedésem pedig ettől egykettőre el is illant.
A rovásírás megint egy érdekes dolog. Mi az iskolában arra használtuk, hogy levelezzünk az órán a barátaimmal. De nem mindenki szeret írni, őket miért lenne jó arra kötelezni, hogy még egy újabb betűkészletet megismerjenek? Összességében egy szakkör sokkal hasznosabb lehet a kultúra közvetítésében, mint a kötelezőség.
Szerbiában a cirill betű használatát tervezik kötelezővé tenni, legalábbis az állami intézményekben, mert ezzel akarják védeni a nyelvet és az írásmódot. Pedig lehet, hogy ezzel nem azt érik majd el, hogy pár év múlva mindenki boldogan rója a cirill betűket, hanem azt, hogy mindenki bosszankodni fog azon, hogy nem írhat úgy, ahogy jólesik neki. És belegondolva: tényleg, miért is nem írhat mindenki úgy, ahogy jólesik neki...?
Szerintem a kultúra egyes elemeinek akkor van esélyük túlélni, ha örömöt és értéket jelentenek, nem pedig a hátunk közepére sem kívánt kötelező terhet. Ez az egész kötelezősdi egy kicsit olyan, mint Tom Sawyer meg a kerítésfestés: büntetésből kellett dolgoznia, de úgy tett, mintha hatalmas kiváltságban lenne része, így aztán a környékbeli gyerekek hamarosan versengeni kezdtek az ecsetért.
Ahhoz, hogy örömmel forduljunk a kulturális értékeink felé, először nyilván meg kell ismerni magát a kultúrát: íróinkat, zeneszerzőinket, hagyományunkat, történelmünket és a kortárs művészeteket is. De ha nincs meg a lehetőség a szabad választásra, akkor elég nehéz örömmel fordulni bármi felé is.
Értéket pedig többféleképpen is adhatunk a kultúrának. Például úgy, ha olyasmihez kapcsoljuk, amit már ismerünk és szeretünk. A Trónok harcát például elég sokan szeretik, ez meg Lackfi János szerint nagyon közel áll az Odüsszeiához. Aki a rockzenét és a gitárszólókat szereti, attól lehet, hogy elsőre távol áll Beethoven, de csak addig, amíg először szembe nem jön vele a YouTube-on a Holdfény szonáta gitárfeldolgozása. Manapság nagyon sok olyan zenekar van, amelynek ugyan elsődleges célja a szórakoztatás, de a népzenéből vagy a klasszikus zenéből kölcsönzött motívumokkal, hangszerekkel is dolgozik.
A másik lehetőség pedig az, hogy fizetőssé tesszük a kultúrát. Számos kutatás látott napvilágot, amelyek azt bizonyítják, hogy amit ingyen kapunk, azt értékelni se tudjuk. Ha valamit adnunk kell cserébe, akkor mindjárt értékesnek fogjuk találni. Igaz, sokszor panaszkodnak a művelődésszervezők, hogy az embereket még az ingyenes programok sem érdeklik, nemhogy a fizetősek. De nem kell minden rendezvényen való részvételért pénzt kérni, és nem is kell nagy összegben gondolkodni. Sőt, a pénz értékét az eltöltött idővel is ki lehet váltani. Ami fontos, hogy lássuk a kultúra értékét. Ha nem azért, mert fizetni kell érte, akkor azért, mert időt kell áldozni rá: ha elmegy másfél óra a napomból, akkor ez az idő lesz az, ami a kultúra értékét jelenti.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata
27. cikk
1. Minden személynek joga van a közösség kulturális életében való szabad részvételhez, a művészetek élvezéséhez, valamint a tudomány haladásában és az abból származó jótéteményekben való részvételhez.
2. Mindenkinek joga van minden általa alkotott tudományos, irodalmi és művészeti termékkel kapcsolatos erkölcsi és anyagi érdekeinek védelméhez.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá