:

Könnyű a kisebbet bántani

:

Minden társadalomban vannak olyan személyek, akiknek több jut a javakból – többet járnak iskolába, jobb iskolába járnak, jobb a munkahelyük, nagyobb a jövedelmük, nagyobb a vagyonuk, nagyobb a hatalmuk mások fölött. És vannak olyanok is, akiknek mindenből kevesebb jut.

Az indiai kasztrendszerben a születés dönti el, hogy ki melyik kasztba tartozik (netán a kaszton kívüliek közé). Ez egy meglehetősen zárt társadalom – nem lehet egyik kasztból a másikba átkerülni, mert mindent meghatároz az, hogy ki hova, milyen családba született. A nyugati társadalmak ennél sokkal nyitottabbak, de azért a gyerek sorsát mifelénk is nagymértékben meghatározza az, hogy a szülei mennyire tanultak és mivel foglalkoznak. Sokkal nagyobb valószínűséggel lép egy fiatal az orvosi vagy ügyvédi pályára akkor, ha már a szülei is értelmiségiek voltak.

A nyitott társadalom azt jelentené, hogy bárkiből bármi lehet: Nobel-díjas agykutató vagy szerencsejáték-függő hajléktalan egyaránt. A zárt társadalom egyrészt elég jó védelmet biztosít a jómódú szülők gyerekeinek az utóbbi ellen, viszont nagy akadályokat görget a kevésbé jómódúak gyerekei elé, ha azok a Nobel-díjas agykutatás felé kacsingatnak. Ez pedig azzal jár, hogy hajlamosak vagyunk az egyént hibáztatni, ha valami rossz történik vele. Például biztosan azért vált hajléktalanná, mert elitta a házát is, azért él a testéből, mert semmi máshoz nem ért, azért nem fejezte be a középiskolát, mert nincs meg hozzá az esze, vagy azért zárták börtönbe, mert a bűnözés a vérében van. Valóban kár lenne letagadni az egyéni felelősség meglétét, elvégre igen, hozunk döntéseket, és ezeknek a döntéseknek következményeik vannak. Csak az a baj, hogy sokszor elfelejtjük, hogy a társadalom bizony behatárolja, hogy mit választhatunk, és mit nem.

rights

Például van két lány. Az egyik magas társadalmi státuszú szülők gyereke, iskola után különórákra jár, zenél, és nyelveket tanul. Otthon annyi a dolga, hogy rendben tartsa a szobáját, elmosogasson vagy fölporszívózzon, ha megkérik, és persze mindenekelőtt tanuljon. Egyetemre készül, mert közgazdász szeretne lenni. A másik lány szülei alkalmi munkákból élnek, ezért amikor éhesen hazaér az iskolából, nem mindig várja otthon ebéd. Nem jár különórákra, helyette ő is alkalmi munkákat vállal, hogy megvehesse azt a telefont, amiért majd nem röhögik ki az osztálytársai. Régebben ő is közgazdász szeretett volna lenni, általánosban még egész jól is ment neki a matek, de nyelvvizsga nélkül esélye sincs arra, hogy felvegyék, mondjuk, a szegedi egyetemre.

Na, vajon ki fog kettejük közül egyetemre menni...?

Azért vagyunk hajlamosak hibáztatni a társadalom szélén tengődőket, mert ez egyfajta önvédelem: ha ő tehet arról, hogy hova jutott, akkor velem ez soha nem fog megtörténni. Márpedig elég rossz belegondolni abba, hogy mi is válhatunk hajléktalanná vagy munkanélkülivé, netán a családon belüli erőszak áldozatává, ezért bármi áron igyekszünk elkerülni még a puszta lehetőség látszatát is.

Egy másik ok, amiért szeretjük a kirekesztetteket hibáztatni, hogy a legtöbben szeretünk jobbak lenni, mint mások. Ez nem is feltétlenül beképzeltség vagy nagyképűség kérdése, hiszen sokszor nincs is arról szó, hogy mások orra alá dörgölnénk, hogy mi vagyunk a jobbak. Egyszerűen csak jóleső érzés, ha azt érezhetjük, hogy a legokosabbak, a legrendesebbek, a legügyesebbek közé tartozunk. Ehhez viszont az kell, hogy mások meg a butábbak, a gonoszabbak, az ügyetlenebbek közé tartozzanak. És hát ki lenne alkalmasabb erre a szerepre, mint az, aki a kiszolgáltatottsága miatt már eleve nehéz helyzetben van?

rights

Őket ráadásul büntetlenül bánthatjuk: mivel nincsenek olyan szerteágazó kapcsolataik, barátságaik, mint a ranglétra magasabb fokán lévőknek, egyedül állnak velünk szemben, és nincs, aki megvédje őket.

Az iskolában ez gyakran kiközösítés formájában történik meg. A büdös osztálytárssal senki nem akar együtt tanulni, a fura lánnyal senki nem akar beszélgetni, a tanulási nehézségekkel küzdő fiúval senki nem akar barátkozni. A barátkozást nyilván nem lehet (és nem is kell) erőltetni. A probléma ott kezdődik, amikor a „nembarátkozás” gúnyolódásba, piszkálódásba csap át. Mert ha a barátkozást tényleg értelmetlen is kötelezővé tenni, annyi mindenkitől elvárható, hogy ne csak a barátaival legyen kedves, ne csak velük tudjon időt eltölteni, és ne csak hozzájuk legyen egy-két szép szava.

A munkahelyi környezetben szintén megjelenhet a kiközösítés és a bántalmazás. Vannak, akik nem növik ki a tizenéveskori hülyeségeiket, és felnőttként is úgy érzik, hogy mások elnyomása révén tudnak csak egy egészséges önbecsülést fönntartani. Egy gonoszkodó környezetben pedig nem lehet jól dolgozni, ezért a kiközösítés áldozata egykettőre új munkahely után fog nézni.

A fogyatékkal élőket is sokszor lenézzük – alacsony az intelligenciaszintjük, biztos nem is jók semmire. Pedig igazság szerint sok dologhoz érthetnek, sok szakmát képesek kitanulni, csak ehhez bátorítást, türelmet és elfogadást kell tapasztalniuk, nem pedig megvetést és elutasítást.

Az igazán érdekes az, hogy az ember jellemzően nemcsak a fogyatékkal élő személyt kerüli, hanem annak az egész családját is. Nem tudunk, nem akarunk szembesülni azzal, hogy bárkinek születhet fogyatékos vagy beteg gyereke, ezért inkább messziről elkerüljük őket.

rights

Azt mondogatjuk, hogy az alkoholista maga döntött úgy, hogy számára az ivás mindennél fontosabb, az intézetis gyerek rossznak született, ezért lop folyton, és a hajléktalanok is maguk tehetnek arról, hogy nincs hol lakniuk. Mi máshogy döntünk, mi nem születtünk rossznak, mi nem vagyunk felelőtlenek – könnyen azt hihetjük, hogy jobbak vagyunk másoknál, pedig valószínűleg csak szerencsésebbek.

A legnagyobb baj a kirekesztett csoportok hibáztatásával, hogy nem fog megoldani semmit. A büdös osztálytárs büdös marad akkor is, ha nem barátkozunk vele, a furán viselkedő munkatárs sem lesz hétköznapibb attól, hogy a szemünket forgatjuk, ha bejön a szobába. A gyerek fogyatékossága nem fog megszűnni attól, hogy nem barátkozunk többé a szüleivel, az alkoholista sem teszi le az italt azért, mert a szemébe mondjuk, hogy ő tehet róla. A nevelőintézetet megjárt fiatal sem fog jó útra térni attól, hogy hibáztatjuk, és az utcán élők sem fognak fölhagyni hajléktalan életmódjukkal csak azért, mert mi jobbnak gondoljuk magunkat náluk.

Igaz, önmagában az sem segít rajtuk, ha nagy sajnálkozások közepette fölmentjük őket mindenféle felelősség alól, és a gonosz rendszert hibáztatjuk mindenért. De van egy lényeges különbség: az egyén hibáztatásához elutasítás is társul, az elutasítás pedig egy újabb lökés a már amúgy is a szakadék szélén álló embernek.

Emberszámba venni egymást tényleg nem kerül semmibe, mégis rengeteget tud segíteni a kirekesztetteken. Néhány kedves szó, egy kis megértés sokkal előrébb visz, mint a felelősök keresése.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

:
Ha a falak beszélni tudnának 3. Újvidék épületeinek története Donka Stančić könyve alapján

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
„Meg kell szokni a folyamatos tanulást” Beszélgetés Mengyán Alberttel – a SZOTE orvostanhallgatójával

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A kép forrása: www.microbiologybytes.com
Jogi Kar, te drága! DAY 113: NYÁRI SZÜNET LEFÚJVA

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Könnyű a kisebbet bántani Minden társadalomban vannak olyan személyek, akiknek több jut a javakból – többet járnak iskolába...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Az első lemez
A lila ötven árnyalata Idén 50 éves a Deep Purple

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Az Amigod és a lelkes közönség
Toronymagasan a legjobb döntés Az AMIGOD együttes vendégszereplése a Hajdúságban

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
H Ulrich Edel: Christiane F. – Az elveszett generáció (Christiane F. – Wir Kinder vom Bahnhof Zoo) ...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Szép új világ Aldous Huxley angol író, filozófus, esztéta Az észlelés kapui című, meszkalinélményét feldolgozó ...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Noémi és egyik hajója Budapesten
Sporhetsztori 63. 63. rész – A cuki sztori – harmadik felvonás

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Csalánba nem üt a ménkű! Vagy mégis? A csalánkiütés (Urticaria)

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Roadburn – 2019-ben is befájdítanánk nyakizmainkat A híres sztóner fesztivál szervezői maguk is bevallják, hogy az eseményre elmenni kész zsákbamacska

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Oláh Tamás (fotó: Szerda Zsófi)
Aki választ: Oláh Tamás Oláh (K.) Tamás vagyok. A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatója.

0 Hozzászólás | Bővebben +