: Paul Delvaux festménye
Paul Delvaux festménye

Egy álom tükre

: Paul Delvaux festménye
Paul Delvaux festménye

Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Insπráció című irodalmi alkotópályázatának első díjas alkotása

Hűvös volt. A koromfekete égen tündöklő csillagok hideg, ezüstös fénybe vonták a keskeny, macskaköves ösvényt. Az üres, néma csendet csak óvatos lépteim tompa zaja törte meg kissé, ahogy tétován botorkáltam előre a félhomályban. Nem tudtam, merre tartok, sem azt, hogy honnan jöttem. Hosszú órák teltek el így, némán, céltalanul követve az ismeretlen ösvényt, a sötétség mégsem kezdett ritkulni, és a csillagok is mozdulatlanul tartották halvány mécseseiket az alvó Világ fölé. Teljesen elvesztettem az időérzékem. Kezdtem elfelejteni, mit is jelent az Idő, aminek lassan már a létezését is kétségbe vontam, ahogy haladtam előre, visszafogott, halk mozdulatokkal kavarva fel a mögöttem újra összezáruló mozdulatlanságot.

Újabb örökkévalóság telt el, mire még néhány apró, távoli fénypontot pillantottam meg magam előtt. Először azt hittem, csillagok, de ahogy egyre növekedtek, és fényük egyre melegebbnek tűnt, kezdtem felismerni bennük a gázlámpák hívogató, sárgás pislákolását. A távolban lassan kivehetővé váltak a kiszélesedő ösvényt közrefogó épületek halvány körvonalai. A talpam alatt a macskaköveket fokozatosan sima, világos gránittömbök váltották fel, ahogy a közeledő formák is egyre élesebbek lettek. Egy pillanatra megálltam, gyönyörködve a még mindig mozdulatlan éjszakában kirajzolódott városka barátságos nyugalmában. A léptek zaja viszont nem némult el. A hátamon végigfutó jeges borzongást legyőzve lassan megfordultam. Nem láttam mást, csak a sötétség ragacsos álmába vesző köveket, és a rajtuk remegő homályos árnyékomat. A léptek zaja ismét a hátam mögül hallatszott, minden szívdobbanással egyre tompábban. Ismét össze kellett szednem minden maradék bátorságomat, hogy a távolodó hang forrása felé forduljak. Különös, zsibbadt nyugalom lett azonban úrrá rajtam abban a pillanatban, amint megláttam az előttem sétáló alakot. A vékony, törékeny nő földig érő, fekete ruhát viselt. Tarkóján laza kontyba fogott szőke hajáról tompán verődött vissza a csillagfény. Fekete zakójának szegélyeit hímzés díszítette. Nem nézett hátra, de alig észrevehetően lassított léptein. Megértve néma utasítását, tisztes távolból követni kezdtem. Szótlanul vezetett, miközben a városka fényei lassan elárasztottak minket.

Különös, leírhatatlan érzés fogott el abban a pillanatban, amint beléptünk a városba. A városhatárt nem jelölte semmi, mégis pontosan éreztem, mikor léptünk át rajta. Látszólag semmi nem változott, csak a lámpák fénye lett egyre élénkebb. A levegő viszont megtelt valami megmagyarázhatatlan zsongással. A néma csend töretlen maradt, mégis határozott lüktetést éreztem a dobhártyámon. A lassan erősödő fény mérföldekre volt attól, hogy vakítónak lehessen nevezni, mégis könnybe lábadt tőle a szemem. A továbbra is szagtalan levegőt mintha a legkülönbözőbb illatok zabolázatlan hullámai özönlötték volna el. Különös, izgatott borzongás járta át minden csontomat. Az érzés olyan élénknek, valóságosnak tűnt, valahogy mégis távoli maradt. Közömbösen sétáltam tovább a háborítatlan éjszakában, miközben a város szelleme lassan elárasztotta minden érzékemet.

Még néhány percbe telt, mire elértünk az első épület sarkáig. Furcsa módon csak most tűnt fel, hogy az eddig háznak vélt építmény igazából csak egy zárt fal volt, ami egy vadul burjánzó kertet vett körül. Olyan volt, mintha egy antik város romjai közt sétáltam volna, de a falak vadonatújnak tűntek, mintha csak pár napja épültek volna. A makulátlanul fehér vakolat hibátlanul követte a pengeéles sarkokat, egyetlen apró egyenetlenséget sem tudtam felfedezni rajta. Az ajtónyílások üresen tátongtak, tető híján a kert fái akadálytalanul magasodtak messze a falak fölé. A lépteim egyre lassabbá váltak, ahogy néma csodálattal járattam a szemem az utat közrefogó különös építmények között. Annyira belefeledkeztem a látványba, hogy szinte meg is feledkeztem továbbra is szótlan útitársamról, aki egyik ajtó előtt állva várt rám végtelen türelemmel. Úgy fordult, hogy ne láthassam az arcát, de éreztem, hogy volt valami mélyen a kert belsejében, ami a teljes figyelmét magára vonta. Lassan, bizonytalanul haladtam felé. Karcsú alakja minden lépéssel egyre magasabbnak tűnt. Most tűnt csak fel, mennyivel alacsonyabb vagyok nála. Ezelőtt sosem engedett ennyire közel magához. Még a keskeny ösvényen sem éreztem, hogy elhaladt volna mellettem, mintha a hátam mögül átmenet nélkül előttem termett volna. Most alig néhány lépésnyi távolságra álltunk egymástól. Nem láttam, csak éreztem, ahogy hívogatóan mosolyog. Aztán egy szempillantás alatt nyomtalanul eltűnt. Az ajtónyíláshoz érve benéztem a kertbe, de a nyomát sem láttam. A különös, hívogató érzés viszont nem szűnt meg. Engedelmesen átléptem a nemlétező küszöböt, a nyílás felső széle a hajamat súrolta. Ebben a pillanatban megszűnt a lüktetés a dobhártyámon, és gyönyörű zeneszó töltötte be a helyét. A levegőben enyhe virágillat vegyült egy másik, ismerős illattal. A félhomályban apró fénypontok jártak keringőt egymással, gyönyörű, földöntúli derengésbe vonva a dús növényzetet. Olyan érzés fogott el, mintha a víz alól hirtelen a felszínre bukkantam volna. A töredékes, értelmezhetetlen ingerek szétszóródott darabkái hirtelen összeálltak, és a keletkezett kép mellbe vágott élénkségével. Szédelegve botorkáltam előre, keresve a csodálatos zene forrását. Amint megpillantottam a kert közepén álló alakot, már nem tudtam tovább visszatartani a kikívánkozó könnyeket. Nedves arccal figyeltem a lány minden mozdulatát, ahogy az ismerős hegedűn játszott. A gyanta meleg, fűszeres illata lágyan körültáncolta elegáns alakját, ahogy a finom, fehér por a vonóról a rezonáló húrra, majd onnan a levegőbe szállt. Hosszú, sötétbarna haja lágyan hullámzott, összhangban a gyönyörű dallam kecses íveivel. Földbe gyökerezett lábbal álltam ott, éreztem, ahogy a zene lassan elvarázsol. A testem egyre könnyebbnek tűnt, mintha fokozatosan elszakadnának a láncok, amik ehhez a világhoz kötnek, mintha szabadon a levegőbe emelkednék, lerázva lábamról a nekem elrendelt, megkerülhetetlen út porát. Elpárolgott belőlem minden keserűség. Csak hallgattam a hegedű hangját, ami szinte felismerhetetlenül szólt a lány kezében. Olyan kifejezőerővel adta elő a melankolikus dallamot, hogy belefájdult a szívem. Olyan átéléssel játszott, ahogyan én soha nem tudnék. Teljesen átengedtem magam a zenéjének, láttam, ahogy a régóta dédelgetett vágyálmom valósággá válik a kezében.

Hosszú időbe telt, mire észrevettem a csuklójára kötött vékony, fekete fonalat, ami lágyan lengedezett a levegőben, egészen közel az ujjaimhoz. Amikor végre alig érezhetően a kézfejemhez ért, felocsúdtam kábulatomból. A tekintetemmel követtem az ívét a lány lágyan táncoló csuklójáig, majd vissza az ellenkező irányba, át a kerten, ahol a másik vége a távolba veszett. Óvatosan a kezembe vettem a fonalat, ügyelve, hogy még véletlenül se szorítsam meg. Engedve, hogy vezessen, lassan megindultam a kint világító utcai lámpák fénye felé. Még egyszer visszapillantottam az alacsony, törékeny lányra. A fonal, úgy tűnt, nem korlátozta a mozdulatait. Megkönnyebbülve folytattam utamat a kijárat felé. Mögöttem a hegedűszó alig érezhetően sötétebb hangszínt öltött. Amikor kiléptem az ajtón, a pillanat tört részéig még hallottam a hegedű sírását, aztán újra körbevett az a különös zsongás, ami már nem is tűnt annyira idegennek és megfoghatatlannak. A fekete ruhás nő az út túlsó végén várt, egy másik ajtó felé fordulva. Valószínűleg csak az árnyékok játéka volt, de úgy láttam, mintha valamivel alacsonyabb lett volna, és a haja is egy árnyalattal sötétebbnek tűnt. Most kicsit közelebb engedett magához, mielőtt ismét kámforrá vált.

Az új kertnek teljesen más hangulata volt, mint az előzőnek. A levegőt papír édes illata töltötte be. A félhomályt gyertyák meleg fénye törte meg. Nem hallatszott más hang, csak a ceruza halk sercegése a kert közepén gubbasztó lány keze alatt. Hátát egy öreg fa széles törzsének támasztotta. Rendezetlen, sötétbarna haja az ölében tartott vaskos könyv lapjaira hullott. Teljesen elmerült az írásban, észre se vette, ahogy halkan letelepedtem mellé, és a könyv oldalait lassan, egyesével kitöltő szavakat olvasom. A kusza kézírást minden nehézség nélkül ki tudtam olvasni. Az ismerős mozdulat, ahogy a betűket formálta, megmosolyogtatott. A mosolyom azonban fokozatosan elhalványult, ahogy a szavak a fejemben mondatokká formálódtak. A lány ügyetlen keze alatt valódi gyémánt csiszolódott, egy igazi kincs, amiről én csak álmodozhatok. Hihetetlen könnyedséggel fűzte a szavakat. Egyszer sem állt meg, csak írt, hagyta, hogy a szíve túlcsorduljon, és szabadon hömpölyögjön tovább a mondatok medrében. Az olvasott sorokon keresztül éreztem minden egyes szívdobbanását, teljesen eggyé váltam vele, együtt teremtettük tovább a világot, ami a csodálatos képzeletében élt.

Nehezemre esett kiszakítani magam az álmából. A lábam ólomsúlyúnak tűnt, ahogy a kijárat felé indultam, kezembe véve a csuklójára kötött fekete fonalat. Az ajtón kilépve tompa hangot véltem hallani. Egészen olyan volt, mint amikor a kétségbeesés lopva kitörő könnyei a papírra hullanak.

Régi ismerősként fogadtam a rám törő zsibbadtságot. Néma vezetőm már mutatta a következő ajtót. A középmagas nő most már olyan közel engedett magához, hogy akár meg is érinthettem volna laza kontyba fogott világosbarna haját.

Az új kertben a törékeny lányt szétszóródott iratok, nyitott könyvek és összegyűrt jegyzetlapok tengerében találtam. Sötétbarna haját laza lófarokba fogta, amiből néhány tincs már félig ki is szabadult, de ez, úgy tűnt, cseppet sem zavarta őt. Irigylésre méltó gyakorlatiassággal forgott a papírrengeteg káoszában, hol az egyik könyvet lapozta fel, hogy egy üres lapra jegyzetelt valamit, hol pedig az összegyűrt jegyzeteket simította ki, majd gyűrte újra össze. Majd egy rendetlen asztalhoz ülve sietve írni kezdett. A válla fölött átpillantva elállt a lélegzetem. Egy nehéz matematikai probléma levezetésével fáradozott éppen. A tolla alatt kibontakozó levezetés követhető volt és világos, de nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy így közelítsem meg a problémát. A megoldása egyedi volt és zseniális. A jegyzeteket átböngészve találtam még fizikai és kémiai levezetéseket is, amelyek mind hasonlóan frappánsak voltak. Annyira magával ragadott a tiszta gondolatmenete, hogy észre sem vettem, mikor csatlakozott egy újabb fekete fonal a már meglévő kettőhöz. Tehetetlen haraggal kettétépett papír éles reccsenését hallottam, ahogy elhagytam a kertet.

A következő kertben a lány gyöngyöt fűzött, rajzolt, festett, varrt. Nyugodt arcán boldog, elégedett mosoly terült szét, ahogy szebbnél szebb munkák kerültek ki a keze alól. Lassan, ráérősen mozgott, kiélvezve minden egyes öltést és ecsetvonást. Szinte túlvilági nyugalom lengte körül, mintha a rendelkezésére állna az egész örökkévalóság. A fekete fonallal együtt magammal vittem valamennyit a nyugalmából is. Kilépve hallottam, ahogy egy tű a földre hullik megremegő ujjai közül.

A következő lányt a barátai, majd a családja körében láttam. Boldog mosolyát bárki megirigyelhette volna. Kedvessége, segítőkészsége, önzetlensége páratlannak tűnt. Mindenki csodálta őszinte jóságát, meleg szeretettel vették körül, amit ő ugyanolyan hévvel viszonzott. Minden mozdulata, gesztusa, arckifejezése spontán és őszinte volt. Messze elkerülte a hazugságok sűrű hálóját, szép arcát nem takarta semmiféle maszk. A fekete fonallal a kezemben szinte menekültem a ragyogása elől. Elmenőben még hallottam, ahogy a száján alattomosan kicsúszik egy egészen aprócska, ártatlan kis hazugság.

A fekete ruhás nő az utolsó épület ajtajánál állt. A vállunk egymáshoz ért, ahogy elhaladtam mellette. Már alig volt magasabb nálam, és a haja is csak egy árnyalattal tűnt világosabbnak. Most nem tűnt el, hanem várakozón megállt az ajtó előtt, az arca sötétségbe burkolózott.

Az utolsó lány az ágyában feküdt, és egy könyvet olvasott. Teljesen elmerült a könyv világában. Hosszú idő után becsukta a könyvet, és bekapcsolta a tévét. Páratlan lustasággal nyúlt el ismét az ágyon, élvezte az édes semmittevést. Egy olyan ember magabiztosságával lustálkodott, aki tisztában van vele, hogy minden joga megvan ahhoz, hogy önző és lusta legyen, legalább egy kicsit, és nem kell szembenéznie semmiféle kellemetlen következménnyel. Aztán kikapcsolta a tévét, és azonnal elaludt. Alvó arca elégedett nyugalmat sugárzott. Nem vette észre, ahogy kiosonok, kezemben a hatodik fekete fonallal, csak egy gyászos, kétségbeesett sóhajtást hallatott álmában, ahogy kiléptem az éjszakába.

A fekete ruhás nővel az út végére értünk. Előttünk a kietlen pusztában két fehér ruhás alak cipelt egy fehér lepelbe burkolt, mozdulatlan testet. Útitársam megállt az út végén, de én háborgó szívvel a pusztában vánszorgó gyászmenethez rohantam. A fehér lepel alól egy sápadt kar lógott ki. Három ujjára három fekete fonal hurkolódott szorosan, csúnya zúzódásokat hagyva maga után. Remegő kezemből kicsúsztak a fonalak, ahogy a hirtelen feltámadt szél lefújta a leplet a törékeny lány testéről. Másik karja a mellkasán nyugodott, három ujjáról lazán lógott a másik három fekete fonal. A fonalak fokozatosan megfeszültek, ahogy a lány lassan begörbítette ujjait. Elborzadtan néztem, ahogy kinyitotta a szemét, és hidegen rámnézett. Ajka kegyetlen mosolyra húzódott, ahogy lassan talpra állt, és elém sétált. Hideg ujjait az enyémekbe kulcsolta, és rideg, kárörvendő hangon a fülembe suttogta: „Ne engedd el őket!” A következő pillanatban már a színét se láttam. Egyetlen nyomot hagyott maga után. Az éles fájdalom forrását keresve lassan lehajtottam a fejemet. Hat fekete fonalat láttam. Mindkét kezem mutató-, gyűrűs- és középső ujján egy-egy szoros hurok feketéllett, ami élesen a húsomba vágott. A fájdalom lassan elviselhetetlenné vált, de képtelen voltam elengedni a fonalakat. Rettegtem elengedni őket. Féltem elengedni őket.

A fekete ruhás nő lassan hozzám sétált. Hosszú, sötétbarna haja a vállára omlott. A szemembe nézett, és én is az övébe. Gyengéden mosolygott, ahogy óvatosan megfogta a kezemet. Ujjaival kissé meglazította a hurkokat, mire a fájdalom enyhült egy kicsit. Kellemes zsibbadtság fogott el, ahogy szorosan átölelt. Amint kicsit megnyugodtam, eltolt magától, és még egyszer megfogta a kezemet, gondosan elrendezve a fonalakat a tenyeremen. A mosolya mélyen a retinámba égett, ahogy lassan fehér füstté vált, amit messze vitt a szél.

Az ágyamban ébredtem. A szobám megnyugtató sötétsége biztonságos ölelésbe vont. Mélyeket lélegezve felültem. Arcomat remegő kezembe temettem. Tenyeremből a könnyek lassan a takaróra csorogtak. A láthatatlan sebek az ujjaimon még mindig enyhén lüktettek. Lüktetésük azóta sem szűnt meg soha.

A reggeli nap első sugara erélyesen kopogtatott az ablakomon. Sosem éreztem még magam annyira magányosnak és tehetetlennek, mint amikor az ablakhoz sétálva megragadtam a függöny szélét. Nagy levegőt vettem, és az arcomra varázsoltam annak különös, fekete ruhás nőnek a gyönyörű mosolyát. A kinti vak világ nem tudhatta, hogy ez a mosoly nem más, mint egy édes kis hazugság. Egy gyönyörű álarc, ami mögé kapkodva összefércelt darabjaimat rejtettem.

Gyors mozdulattal kihúztam a függönyt.

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Az újvidéki Szabadság híd napjainkban
Ha a falak beszélni tudnának 13. Újvidék épületeinek története Donka Stančić könyve alapján

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Harry Woodgate
Az elvál(aszt)ás pillanata – Avagy kis (?) trauma ez, de a miénk A Podolszki József Publicisztikai Pályázat idei kiírásának első díjas alkotása

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
14 év az oktatásban Az eddigi húsz életévemből tizennégyet valamilyen oktatási intézményben töltöttem, és az egyetemn...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A kép forrása: www.stuff.co.nz
Jogi Kar, te drága! DAY 147: KÖTELMI JOG ÉLET

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A kikindai ötös fogat betöltötte a nemlétező színpadot
Underground testvériség-egység Több mint féléves szünet után folytatódott a népszerű 250 gramm – 250 dinár koncertsorozat a zent...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Paul Delvaux festménye
Egy álom tükre Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Insπráció című irodalmi alkotópályázatának első díja...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Mersz vagy nyelsz? Bada Dada Alapítvány: Mersz könyvek

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Prés alatt 2. Második rész – A neurotikus, stresszhez társuló és szomatoform zavarok

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Szűcs Dávid (fotó: Bojana Jurić)
Aki választ: Szűcs Dávid Szűcs Dávid vagyok, zenész és pedagógus. Jelenleg a Szabadkai Zeneiskolában dolgozom, nagybőgőt é...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
„KMV nélkül el lennénk veszve, mint burek a világegyetemben” Róluk-tőlünk-nektek: a káemvésekről, magáról a KMV-ről – AZ életérzésről és az emlékekről.

0 Hozzászólás | Bővebben +