:

14 év az oktatásban

:

Az eddigi húsz életévemből tizennégyet valamilyen oktatási intézményben töltöttem, és az egyetemnek még a fele hátravan. Szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre, e téren két ország rendszerét sikerült megtapasztalnom. Most nem egy reformáljuk meg mindent, de azonnal írást szeretnék közölni, hanem kizárólag szubjektív tapasztalatokat, egy húszéves elmélkedéseit.

Az általános iskolai tanító nénim utált. Sebaj. Mindenhol megesik, hogy vannak olyan tanárok, akiknek vannak kedvenceik meg vannak olyanok, akiket kevésbé vesznek a szárnyuk alá. Azt mondta, „NINCS nyelvérzéke”, nem azt, hogy fejlesszem jobban, vagy tanuljak többet, hanem kijelentette, hogy nincs. Hiányos. Nem is lesz. Ez ilyen. Ez van, anyuka, miért nem szült a kölökhöz nyelvérzéket is? Aztán elkezdtem különtanárhoz járni, felsőben a legjobb 4-5 angolos közé tartoztam, és gimiben én voltam az egyik legjobb.

Jártam zeneiskolába. Ez semmi másra nem tanított meg, csak arra, hogy ha valamire elsőre nemet mondok, akkor arra nem lehet rábeszélni, meggyőzni, hanem kitartsak a döntésem mellett. Ilyen volt a zeneiskola is, na persze, nyolcévesen csak azt tudtam, hogy nekem ehhez nincs sok kedvem, de eljártam az órákra abban a szülőktől átvett reményben, hogy majd megszeretem. Nem szerettem meg. A zongoratanárnőm idegbeteg volt, és a diákjain töltötte ki a kiabálhatnékját. Ez ilyen. Van ilyen tanár máshol is. Ezt fogtam ki. Azóta gyanús nekem mindenki, aki zongorázik. Jó kis pavlovi összekapcsolás. Ha a csengő szól, akkor jön az étel. Ha valaki zongorabillentyűre teszi a kezét, az biztosan olyan bipoláris, mint a zongoratanárnőm. Viccelek csak. Persze lehet, hogy valami tesztet kellene elvégezni, mielőtt gyerekek közé engedik az embert.

A gimit imádtam. A tanáraink megadták a szabadságot mindenben. Különböző versenyekre készítettek fel minket, hurcolásztak Szolnokra, Szabadkára, Sárvárra. Mindenhová, ahol éppen valami gimiseknek szóló fejlődési lehetőség adódott. Megadták azt a tiszteletet, hogy nem hallgatók voltunk, akiknek kuss a neve, hanem kritikus gondolkodók, és foglalkozhattuk azzal, amivel szerettünk volna. Ha kutatómunkát írtam a tudományos diákköri konferenciára, akkor meg lehetett írni egy tantárgyból azt a dolgozatot egy héttel később is, ha pedig diákzsűri szerettem volna lenni egy vetélkedőn, akkor nem volt belőle probléma, hogy hiányzok egy napot.

school

Aztán jött a nagy váltás. A gimi biztonságos talaját nemcsak új iskolára, hanem új országra is váltottam. Viszlát, Vajdaság! Heló, Budapest! Heló, Corvinus!

Az egyetem az a hely, ahol az eddigi összes tudásomra és tapasztalatomra szükség volt. Ha elemezni kellene, akkor azt mondanám, hogy az általános iskola első négy éve kifejezetten rossz volt, a felső négy osztály kibírható, a gimis évek pedig egészen élvezetesek, az egyetem pedig az, ahol minden összeérik, és ahol rohamtempóban fejlődik az ember és használ fel minden régi és új tapasztalatot a felnőtté válás útján.

Mivel a zongoratanárnőtől megtanultam, hogy ki kell állni magamért az áltekintélyekkel szemben, a gyakornoki munkán merek nemet mondani a főnökömnek, akivel a kölcsönös tiszteletből kifolyólag nagyon hatékonyan tudunk együtt dolgozni. Mivel a középiskolás tanároktól megtanultam, hogy annak ellenére, hogy nem mindenki való a szakmába (ami minden más szakmára is igaz – hogy a tanárok ne vegyék magukra), attól még igenis vannak olyan lelkiismeretes, kedves és tisztességes oktatók, akikhez lehet fordulni például szakmai segítségért. Mivel a tanító nénitől megtanultam, hogy hogyan véleményez egy elfogult, kivételező, megkeseredett ember, ki tudom választani, hogy kihez érdemes és kihez nem érdemes bizalommal fordulni.

Egyaránt tanultam a kivételesen rossz és kimagaslóan jó tanáraimtól is, persze mást, és máshogyan. Pont erről szólnak ezek az évek. Megtanulni, hogy vannak ártó, megkeseredett, rosszindulatú emberek, de vannak hitelesek, fejlődni akarók és őszinte jószándékúak is. Megtanulni mindkettőt kezelni, és eldönteni, mi melyikről szeretnénk példát venni.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Az újvidéki Szabadság híd napjainkban
Ha a falak beszélni tudnának 13. Újvidék épületeinek története Donka Stančić könyve alapján

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Harry Woodgate
Az elvál(aszt)ás pillanata – Avagy kis (?) trauma ez, de a miénk A Podolszki József Publicisztikai Pályázat idei kiírásának első díjas alkotása

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
14 év az oktatásban Az eddigi húsz életévemből tizennégyet valamilyen oktatási intézményben töltöttem, és az egyetemn...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A kép forrása: www.stuff.co.nz
Jogi Kar, te drága! DAY 147: KÖTELMI JOG ÉLET

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A kikindai ötös fogat betöltötte a nemlétező színpadot
Underground testvériség-egység Több mint féléves szünet után folytatódott a népszerű 250 gramm – 250 dinár koncertsorozat a zent...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Paul Delvaux festménye
Egy álom tükre Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Insπráció című irodalmi alkotópályázatának első díja...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Mersz vagy nyelsz? Bada Dada Alapítvány: Mersz könyvek

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Prés alatt 2. Második rész – A neurotikus, stresszhez társuló és szomatoform zavarok

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Szűcs Dávid (fotó: Bojana Jurić)
Aki választ: Szűcs Dávid Szűcs Dávid vagyok, zenész és pedagógus. Jelenleg a Szabadkai Zeneiskolában dolgozom, nagybőgőt é...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
„KMV nélkül el lennénk veszve, mint burek a világegyetemben” Róluk-tőlünk-nektek: a káemvésekről, magáról a KMV-ről – AZ életérzésről és az emlékekről.

0 Hozzászólás | Bővebben +