: Harry Woodgate
Harry Woodgate

Az elvál(aszt)ás pillanata – Avagy kis (?) trauma ez, de a miénk

: Harry Woodgate
Harry Woodgate

A Podolszki József Publicisztikai Pályázat idei kiírásának első díjas alkotása

A szüleim soha nem beszéltek arról a kézzel nem megfogható veszteségről, amely minden bizonnyal a kilencvenes évek háborús konfliktusainak egyik jellemző, ha nem a legmeghatározóbb impressziójaként formálta felnőtté válásuk első éveit. Noha párás tekintettel és testközelből nézték végig az elvándorló barátok, rokonok, ismerősök távozását, érezték az Óperenciás-tengeren is túlra jutó hősök keserű hiányát, a háború puskaporos homályában mégsem volt alkalmuk meggyászolni a félbemaradt kapcsolatokat. Közben eltelt majd harminc év, és a traumák ezen aspektusáról, az ittmaradók barátvesztett állapotáról alig hallani, pedig a régi-új közösség lelkületét ért sérülés feltérképezése, a veszteség kényszerű vállalása újra aktuális. 15.000 ember (tizenötezer!)... Évente átlag ennyien hagyják el Szerbiát egy megfelelőbb élet reményében. A magyar állampolgárság egyszerűsített megszerzésének lehetősége óta eltelt lassan több mint nyolc évben ez a tendencia még intenzívebb lett. Ma már nincs olyan család, amelyet közvetve vagy közvetlenül ne érintene az elvándorlás. Némileg ellentmondásos, ugyanakkor reményteli a szituáció, amely az interjú megbeszélt hétfő délutánján egy szabadkai kávézóban ér bennünket beszélgetőtársammal, Ricz Dencs Tündével. A nyitó kérdés három felvonást követel, mire befejez(het)em: folyton érkezik egy-két ismerős (remek, hogy [itt] vagytok még!), üdvözölnek minket, aztán távozik egy másik, s a felszolgáló fiatalember is meghozza a rendelést. Tünde szerint ez jól példázza az elmúlt években kezdődött és jelenleg is tartó csüggedt folyamatot: vannak, akik maradnak, sokan elmennek, de még nem tudhatjuk, mi lesz a jelenség következménye, kik és mennyien fognak visszatérni (mert minden bizonnyal lesz ilyen is, ami nem rossz hír) , illetve ez milyen hatással lesz a mindenkori közösség identitására nézve. Ő mentálhigiénés szakemberként a traumák feldolgozásának szakértője, az általa alkalmazott meseterápiás eljárás pedig kívülről láttatja az egyénnel saját és környezete problémáit, ha pedig sikeres a kezelés, úgy a megoldásokat is. A vele készült interjúban szakemberként szól a mindannyiunkat érintő elvándorlásról, ami ugyan nem teljesen újkeletű, mégis rendhagyó megküzdési stratégiákat követel.

Hogyan látod napjaink vajdasági közösségének lelkiállapotát, vajon egyértelműen megállapítható-e az itt maradók traumatizáltsága, ami a távozó barátok, ismerősök hiányából eredeztethető? Bajban vagyunk-e?
– Ha a válaszomat nagyon rövidre szeretném zárni, akkor azt mondanám: igen, baj van! Nem elég, hogy folyamatosan azt halljuk, hogy szakember- és munkaerőhiány van, már a magam környezetében sem látok mást, mint azt, hogy valóban nincs olyan ismerősöm, akinek a családjából vagy legalább az ismeretségi köréből ne ment volna el valaki. Hogy a jól ismert mesei fordulattal éljek, ők azok, akik máshol próbálnak szerencsét. A távozásuk nagy veszteség a közösség számára. Más megközelítésből pedig talán mégsem ennyire drámai, és nem is újdonság a jelenlegi helyzet. A legkülönbözőbb történelmi korokban is vándoroltak az egyes népek, hol kisebb, hol nagyobb tömegekben tették ezt, de mindig is létezett valamilyen formájú mobilitás. Ahol beszűkültek a lehetőségek, onnan kénytelenek voltak távozni, a hiányuk pedig elsősorban azok számára volt tragikus, és tragikus ma is, akik a maradók táborát gyarapítják. Ugyanakkor az elmenők is megvívják a maguk harcait: új közegben kell gyökeret engedniük, s a gyermekeik már egy egészen más szokásrendben és kultúrában nevelődnek, amelyben a szülők gyermekkora már nem szolgálhat mintaként, viszonyítási pontként, hiszen alapjaiban különbözik az övékétől. Ebben a közegben kell tehát valamilyen módon megtalálni a helyüket.

A távozáshoz való kedvezőtlen viszonyulás tekinthető-e kelet-európai sajátosságnak, kispolgári röghözkötöttségnek?
– Európának ezen a felén, a Balkánon létezik egyfajta hagyománya a nagy a társaságoknak, vagyis annak, hogy hangosak vagyunk, sokan vagyunk, mindenki a barátunk. Ez a közösségi szellem itt sokkal intenzívebben él, mint, mondjuk, Nyugat-Európában vagy az USA-ban. A külföldön élő vajdaságiak közül sokan számolnak be arról, hogy éppen ez a viszonyulás hiányzik leginkább számukra. Amerikában már kisgyermekkortól más szemléletben nevelődnek a gyerekek, az ottani szülők ugyanis kezdettől fogva arra koncentrálnak, hogy a nagykorúság határán a gyermekeik el fognak költözni, adott esetben egy több ezer kilométerre lévő másik államba.

Az egyén szempontjából tehát jelentősen identitásformáló hatása van az útra kelésnek?
– Mi, európai szakemberek, rendkívül sokat fáradozunk azon, hogy minden gazdasági aspektust félretéve, rámutassunk a mamahotel árnyoldalára. Fontos, hogy a szülők engedjék felnőni a gyermekeiket. Ahhoz, hogy megélhessük a függetlenségünket, bizony, el kell mennünk, legalábbis szimbolikusan, mert csak így tudjuk kipróbálni magunkat. Ha jól belegondolunk, láthatjuk, hogy pontosan ez történik a mesékben is. Senki sem lesz hős a saját közegében, egy picit eltávolodik onnan, ahol addig élt, ez lesz a személyes fejlődési útja. Persze ez most nem vezényszó arra, hogy bárki is szedje a sátorfáját, és gondolkodás nélkül vágjon neki a nagyvilágnak, de fontos része a felnőtté válásnak, érdemes így viszonyulni hozzá. Hogy napjaink elvándorlásának mi a kiváltó oka, ahhoz elegendő fellapozni egy hírlapot. Azért lenne fontos az itt maradás lelki hátterével magasabb szinteken is foglalkozni, mert hamarosan olyan generációrétegek tűnnek majd el, amelyek 10-15 év múlva nagyon fognak hiányozni a társadalom struktúrájából, pontosan úgy, ahogyan azok az emberek is hiányoznak, akik a kilencvenes évek elején hozták meg a döntést, hogy elmennek innen, és máshol alapítanak családot.

Jelenleg már elbeszélhető a kialakult hiány?
– Bármely szoros érzelmi kötelék redukciója egyértelműen veszteség. A veszteség feldolgozása pedig gyászmunkát igényel. El kell gyászolni, meg kell siratni azt a százéves barátságot vagy családi kapcsolatot, amely korábban és hosszú éveken keresztül átszőtte a mindennapokat. Ez természetesen ez nem könnyű folyamat, főleg nem annak, aki marad.

William Raphael

William Raphael

Ugyanolyan gyászmunkát kell elképzelni, mint ami a haláleset utáni lelki folyamatokat jellemzi?
– Pontosan ugyanolyan, a fázisaiban is megegyezik. Noha itt nincs szó a test fizikai haláláról, hiszen a kapcsolat nem hal el, de várhatóan egészen más arculatot fog ölteni. Mindig vannak nagy és hangzatos ígéretek, hogy majd írunk egymásnak, majd skype-olunk, aztán persze ahogy múlik az idő, ez a kapcsolattartás egyre nehézkesebb lesz, sőt teljesen meg is szűnhet. A gyászolónak az a választása marad csupán, hogy a kapcsolatot elengedi, újrakeretezi, újrastrukturálja. Ami pedig addig volt, azt elgyászolja. A gyászmunkának része a sokk is, az árulás érzése, a gondolat, hogy őt itt hagyták, valamint a hiány, hogy már nincsenek közös kávézások vagy a barátságot átszövő megszokott rituálék. Ezt követi a tagadás fázisa: jó, elment, de attól még minden maradhat a régi, hiszen a számítógépes világ által leküzdhető a távolság. Végül pedig az elfogadás zárja le a folyamatot, amely narratívába helyezi az élményt, megfogalmazódik a tény, hogy igen, eddig része volt az életemnek, de most már másként leszünk barátok.

Kialakulhat(ott)-e kollektív trauma, vagy ennek létrejöttéhez hosszabb időre van szükség?
– Ez a folyamat még nem zárult le, az elvándorlás itt és most még tart. Legalábbis az intenzitása még erős, jóval nagyobb, mint a szerb-magyar kettős állampolgárság megszerzése előtti időszakban. Hogy milyenek lesznek ennek a lélektani következményei, azt nehéz megjósolni. A jelenben azt látom, hogy sok család éli meg a teljes újratervezés folyamatát. Édesapák „tűnnek el” bizonytalan időre, és anyukák magukra maradnak a gyermekeikkel meg azzal a bizonytalan gondolattal, hogy valamikor majd ők is a családfő után mennek. De a helyzet képlékeny, vannak, akik meggondolják magukat, és a korábbi terveiktől eltérően visszajönnek majd. Láttuk már ezt 90-ben is, hogy milyen döbbenetes is lehet ez a folyamat. Ugyanakkor nehéz összehasonlítani a két időszak elvándorlását, mivel jelenleg nem áll fenn életet veszélyeztető körülmény.

Hogyan élik meg a gyermekek, ha a legjobb barátjuk, kedves osztálytársuk vagy éppen a szüleik távoznak?
– A gyermeki lélek kellően rugalmas ahhoz, hogy egészen bonyolult szituációkat is képes legyen megoldani. Persze ez csak akkor lehetséges, ha megfelelően előkészített a változás terepe, jól kommunikálják le a várható körülményeket és az ezzel kapcsolatban felmerülő kérdéseket. Az összes kérdést, ami csak egy gyermekben felmerülhet. De ha csak annyit tapasztal, hogy apa mától nem jön haza esténként, és körülötte egy csomó kimondatlan dolog kérdéses, akkor összezavarodik, mindenféle tünetet produkálhat. Jellemző még egyfajta összeborulás a hasonló helyzetben lévőkkel: „Jééé, az én apukám sincs itthon, és a tiéd sem!” Megbeszélik, és álmodoznak arról, hogy kinek milyen szuper autóval érkezik majd haza az édesapja külföldről. A gyerekek szempontjából a legszerencsétlenebb helyzetet éppen ezek az időszakosan csonka családok jelentik, hiszen az optimális fejlődésükhöz mindkét szülőre szükség volna. Mást tud egy anya, és mást az apa, eltérőek a feladataik is. Ha bizonyos időre az egyik fél kivonódik a közös történetükből, akkor az mindenképpen nyomot hagy a gyermek viselkedésén. Minden életszakasznak megvan a maga fejlődési fázisa, megoldandó krízise, amelyben hol az egyik, hol a másik szülő szerepel hangsúlyosabban. Ha ezekben a periódusokban nincs jelen valamelyikük, akkor az nehézségeket okozhat, meg is rekedhet a személy egy bizonyos fejlődési szakaszban. Ezek kimaradása plusz terheket ró az egyénre, vagyis képtelen lesz százszázalékosan arra fókuszálni, ami az igazi dolga lenne. Azt kell mondanom, ha nagyon vészharangot szeretnék kongatni, hogy a túlhajszolt anyák és a láthatatlan apák világát éljük. Persze akad fordított helyzet is: jelen van az apa, meg van egy nagyi, aki ellátja az anyai teendőket, de semmiképpen sem pótolhatja az édesanya mindennapi jelenlétét. A gyermeket nevelő személy, aki itthon van, beállít egy rendszert, amivel jól működik a család mindaddig, amíg haza nem jön a másik szülő, aki aztán laza eleganciával rúgja fel ezeket a szabályokat, mert ideig-óráig van otthon, most kell szeretnie a gyermekét: nem tilt, nem szab határt semminek, hiszen végre együtt lehetnek. Ezzel a következetlenséggel pedig be is áll a teljes a káosz. A felnövésnek az ad biztonságot, ha a gyermek életében vannak keretek, ismétlődő ritmusok.

Milyen szerepe van az iskolának, az ott dolgozó szakembereknek abban, hogy átsegítsék a családokat ezen a nehéz időszakon?
– Egy jó tanító néni tudja ezt kezelni. Az osztálytársak eltávozásakor jó ötlet lehet a közösen megfogalmazott búcsúlevél, hiszen valahogyan le kell zárni a kapcsolatnak azt a formáját, ami addig létezett. Nem kell kitörölni az emlékeikből, de megfelelő kontextusba kell helyezni, hogy az osztálytársuk többé már nincs velük. Ez a gyerekek életében talán az első nagyobb veszteség.

Bevethető-e a meseterápia ebben a krízisben is? Eszedbe jut-e konkrét szöveg, ami segít az ilyen típusú traumák megértésében, kifejtésében?
– Fontos leszögeznünk, hogy a meseterápia egy segítő módszer. Jómagam pedig nem azzal a metódussal dolgozom, amelynek során a kliens azonosul a mesehőssel, hanem azt a mesei helyszínt keressük meg, ahol ő magát látja. Megfogalmazzuk, hogy ott mi a tét, kik az ellenségek, és kik azok a személyek, akik a segítségére lehetnek. Minden problémának megvan a maga mintázata, ezért aztán nem léteznek univerzális mesék – ahogyan nincsenek mesék az emigráció okozta problémákra, úgy a tüdőbajra sem húzható ki a fiókból egy konkrét történet. Mindig az adott mintához keresünk szöveget, nyilván vannak olyan fabulák, amelyekhez kapásból nyúl a szakember a különböző veszteségek feldolgozása esetén. Ez a módszer éppen azzal nyerte el létjogosultságát a lélek gyógyításában, hogy személyre szabottan válaszol meg kérdéseket. Máskor pedig iránytű az adott életszakaszban, segíthet egyebek mellett megválaszolni a veszteség élményével érkező személy kérdéseit, akár azzal kapcsolatban is, hogy menjen-e, vagy maradjon. A terápiás folyamat intrapszichésen történik, ez a leghatékonyabb mód a megfelelő megküzdési stratégia felfedezésére, amely az adott helyzetben segíthet, tovább tud lendíteni, ha megtaláljuk a választ arra a kérdésre, hogy mit tett a hős, és ehhez képest mit kell tennünk nekünk a saját boldogulásunk érdekében.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Az újvidéki Szabadság híd napjainkban
Ha a falak beszélni tudnának 13. Újvidék épületeinek története Donka Stančić könyve alapján

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Harry Woodgate
Az elvál(aszt)ás pillanata – Avagy kis (?) trauma ez, de a miénk A Podolszki József Publicisztikai Pályázat idei kiírásának első díjas alkotása

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
14 év az oktatásban Az eddigi húsz életévemből tizennégyet valamilyen oktatási intézményben töltöttem, és az egyetemn...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A kép forrása: www.stuff.co.nz
Jogi Kar, te drága! DAY 147: KÖTELMI JOG ÉLET

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A kikindai ötös fogat betöltötte a nemlétező színpadot
Underground testvériség-egység Több mint féléves szünet után folytatódott a népszerű 250 gramm – 250 dinár koncertsorozat a zent...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Paul Delvaux festménye
Egy álom tükre Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Insπráció című irodalmi alkotópályázatának első díja...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Mersz vagy nyelsz? Bada Dada Alapítvány: Mersz könyvek

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Prés alatt 2. Második rész – A neurotikus, stresszhez társuló és szomatoform zavarok

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Szűcs Dávid (fotó: Bojana Jurić)
Aki választ: Szűcs Dávid Szűcs Dávid vagyok, zenész és pedagógus. Jelenleg a Szabadkai Zeneiskolában dolgozom, nagybőgőt é...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
„KMV nélkül el lennénk veszve, mint burek a világegyetemben” Róluk-tőlünk-nektek: a káemvésekről, magáról a KMV-ről – AZ életérzésről és az emlékekről.

0 Hozzászólás | Bővebben +