:

Jogi Kar, te drága!

:

DAY 158: APRÓ ÖRÖMÖK

A nehézségek ellenére minden olyan vizsga, amit be szerettem volna jelenteni, ott van a bejelentett vizsgák között, pont ahogyan elterveztem, én pedig azon tűnődöm, vajon ezért a két-három kattintásért megérte-e ennyit idegeskedni?

 

DAY 159: KONZULTÁCIÓK

Azon gondolkodtam, hogy egyszer elmegyek konzultációra. De nem az anyag miatt. A mai világban amúgy is lehetetlen bármit is nem érteni. Ha nem világos egy, a könyvben szereplő mondat, két opció van: egy – kijelentem, hogy nem is fontos igazán, és simán átugrom; kettő – magyarázatot keresve belelapozok a törvénykönyvek egyikébe-másikába, és ha ott sincs válasz, a mondatot pedig igenis lényegesnek találom, akkor még mindig kutakodhatok az interneten, legalább három nyelven, ha nem számoljuk bele a rengeteg bosnyák nyelvű anyagot.

Én mégis elmennék konzultációra. Lényegében nekem mindegy is, kihez. Majd végigmegyek a folyosón, és mindenhova bekopogok. Aki pedig fogad, azt majd letámadom a kérdéseimmel. Maga hogy vészelte át az egyetemet? Sosem bánta meg a döntését, hogy jogász lett? Miért professzorként dolgozik? Miért nem lett magából bíró, okos, nem? Van valami tanácsa a számomra? Mit kezdjek magammal most? Mit kezdjek magammal három év múlva? Magának sosem voltak kétségei? És még csak nem is ez lenne az utolsó kérdésem. Válaszra várva, boci szemekkel bámulnék a professzorra minden huszadik mondat után, amikor két kérdés között megállnék lélegzetet venni.

Meg vagyok győződve arról, hogy a második ajtó, amin átsétálnék a kérdéseimmel, nem a dékán irodájába vezetne, hanem az elmegyógyintézet gumiszobájába.

 

DAY 160: NEM AZ A FONTOS AZ EMBER HÁNY ÉVES, CSAK A TANÁR LEGYEN FIATAL

A nagyszülők határtalan szeretetéből kiindulva azt hinné az ember, hogy majd a korosodó professzorok kesztyűs kézzel bánnak velünk, hiszen ők azok, akiket feltételezhetően kenyérre lehet kenni. Ez a feltételezés viszont hihetetlen, hogy mennyire távol áll az igazságtól.

Amikor azt mondom az embereknek, hogy nálunk sok az idős professzor, mindenki azt hiszi, hogy bizonyára túlzok, hiszen nem csak a húszéveseké a világ, és biztos, hogy a professzorok sem olyan öregek. Aztán egy nap elbeszélgettem a szomszédasszonnyal.

Ő kétségkívül idősebb nálam, habár még fiatal. Újvidéken végzett a Jogi Karon, időközben férjhez is ment, a „nemrég” született fia már gügyög és járni tanul. Mint kiderült, mindkettőnk életét ugyanazok a professzorok keserítették meg, akik már akkor elmehettek volna nyugdíjba, amikor a kedves szomszédnak talán még eszébe sem jutott, hogy családot alapítson.

Egyes vérszívók esetében nem azt várom, hogy nyugdíjba vonuljanak, hanem hogy kinyiffanjanak. Fáj az igazság, persze, a véleményem sem díjazható, de akkor is nagyobb esély van arra, hogy Nobel-díjas leszek, mint hogy egyesek nyugdíjasok.

 

DAY 161: EMBEREK VAGY UNIKORNISOK?

Mindenki panaszkodik, hogy ebben az országban semmi sem működik úgy, ahogyan kellene. Én mindig azt mondom, nem a törvényekkel van baj, hanem a betartásukkal, illetve az előirányzott szankciók végrehajtásával. A gond csak magukban az emberekben van.

Véletlenül figyeltem fel egy csapat japánra vagy kínaira. Felőlem lehetnek akár koreaiak is, de a látottak alapján leszögeztem magamban, hogy japánokról van szó, elsősorban a fegyelem miatt, ami csak úgy sugárzott belőlük. Nem tudtam nem bámulni őket. A tizenpár fős csapat a szemaforhoz ért, s egymás mögé állva, sorakozva várták türelmesen, hogy zöldre váltson a lámpa. Micsoda fegyelem egy ilyen hétköznapi teendő keretein belül. Ha több ezer ember képes lelkiismeretesen betartani minden egyes szigorú szabályt az ázsiai országokban, minket nem lehetne egy kicsit rendre nevelni? Valóban olyan nagy megerőltetés lenne megállni a piros lámpánál, vagy átengedni a gyalogosokat a gyalogátkelőn? Vagy van egy egész országnyi elkényeztetett különleges egyéniség, akik azt hiszik, hogy körülöttük forog a világ, és nekik mindent lehet? Mindannyian egyszerű hétköznapi halandók vagyunk, aki pedig unikornisnak érzi magát, jelentkezzen.

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Címoldal: Szerda Zsófia fotója
„Forrósodik a lég, s vele feszül a csend” Éppen túléltünk egy kánikulát, és most élvezzük, hogy egy kis időre elvonult, a levegő, reméljük,...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Fotó: Kiss Árpád
Tanulás és szórakozás a tanyán Vajdasági Szabadegyetem 2019

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Virág Alexandar
Mi a legnehezebb egy elsőévesnek? Virág Alexandar vagyok. Megértő. Alázatos. Tudásra szomjas (a pszichológia, a művészet és a gazda...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Jogi Kar, te drága! DAY 158: APRÓ ÖRÖMÖK

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Terror és biztonság Hetedikes voltam, amikor a New York-i World Trade Center ikertornyaiba becsapódott egy-egy eltérí...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Lábas Viki mezítlábasan is levette a lábáról a közönséget
Fenséges koncertek a koronázóvárosban FEZEN 2019

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Fotók: Szőcs Attila
Kemény fémzene az acél városában Rockmaraton 2019

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A The Cure most is több mint két órát zenélt (www.flickr.com)
Akiket látni kellett EXIT Fesztivál 2019

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Lángosképű állat (furcsa ez a jazz) In memoriam ős-Bikini: Hova lett... / XX. századi híradó – 1982–1985

0 Hozzászólás | Bővebben +
Picasa:
Sporhetsztori 75. 75. rész – Nyári mese a kokettáló fosókáról

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Napi egy alma az orvost távol tartja? A betegségek megelőzéséről röviden

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Maletaški Krisztina (fotó: Szerda Zsófi)
Aki választ: Maletaški Krisztina Maletaški Kiki újságíró(?), riporter(?). A Vajdasági RTV magyar szerkesztőségének lelkes tagja.

0 Hozzászólás | Bővebben +