: Lábas Viki mezítlábasan is levette a lábáról a közönséget
Lábas Viki mezítlábasan is levette a lábáról a közönséget

Fenséges koncertek a koronázóvárosban

: Lábas Viki mezítlábasan is levette a lábáról a közönséget
Lábas Viki mezítlábasan is levette a lábáról a közönséget

FEZEN 2019

Mostanság annyi zenei fesztivált rendeznek, hogy lehetetlen mindegyiket meghódítani. „De azért meg kell próbálni!” – hogy a nagy klasszikust, a Maigret-krimik alkotóját idézzem, bár ő ennél sokkal magasztosabb feladatra célzott, nevezetesen a világ összes hölgyeményére. Georges Simenon francia írómágus állítólag tízezerig jutott ebbéli igyekezetében, úgyhogy nekem van még pótolnivalóm, persze a saját kategóriámon belül.

Szóval az idén a székesfehérvári zarándokhelyet tűztem ki célul mint elsőbálozó. A Fehérvári Zenei Fesztivál sorozata nem ma kezdődött, a történelme egészen 1997-ig nyúlik vissza. Azóta az egykori MÁV-stadion körüli tágas parkban többek között olyan neves előadók tették le névjegyüket, mint a Deep Purple, a Europe, Mr. Big, Alice Cooper, a Judas Priest vagy a Dream Theater. Ez utóbbi sikerét bizonyítja, hogy nyolc év után ismét meghívást kapott Szent István koronázási székhelyére, és miután ez kiderült, számomra sem volt kétséges, hol töltöm július utolsó napjait.

Na de előbb el kell jutni a helyszínre. Ez most már nem nagy művészet, könnyűszerrel találunk hasonszőrű megszállottakat, akik az összes égtáj felől kocsival igyekeznek a kiszemelt város felé. Ezen a fesztiválon a belépőjegy nem jogosít egyben táborozásra, szerencsére a sátorjegyet is jó előre lefoglaltam a neten keresztül. A helyszínen ugyanis már nem árusítottak ilyet, mondván, hogy megtelt a kuckóépítésre kijelölt terület. Aztán meglepődve tapasztaltam, hogy a nulladik napon még félig sem telt meg a birodalmunk, vagyis a focipálya pihe-puha gyepszőnyege, s másnap sem változott sokat a helyzet. Úgy látszik, a szervezők túlbiztosították a kényelmünket. A kemping kapuján átlépve a külön karszalag mellé még welcome-drink is járt, egy doboz hideg sör formájában, ami ebben a kánikulában, két hatalmas cekkerrel a kezemben nagyjából úgy hatott, mint fuldoklónak az úszógumi.

Természetesen nem csak a sátorverés meg a gumimatracok telitüdőzése jelentette a nulladik nap izgalmát. A nyitókoncert már 16 órakor kezdetét vette a Hammerworld színpadán, amelynek a neve magáért beszél, szóval a kemény gitárhangzás hazai előadói gyülekeztek itt. Maga a terem sem túl nagy, a hozzá tartozó kerthelyiség meg még annál is kisebb. Itt zsúfolódtunk össze vagy háromszázan, igazi klubhangulatot idézve a fesztivál első teltházas koncertjén. Rudán Joe-t helyezték ki ide, kissé rangon alul, kétszer ekkora helyet is megtöltött volna ugyanis. A zenélésnek viszont kimondottan jót tett ez a meghitt közelség, vidáman és lendületesen énekelt Joe, a mögötte lévő fiúk is nagy kedvvel kezelték a gitárokat meg a dobokat. A legvégén került sor a Hol van a szó Pokolgép-korszakos balladára a nagy öreg gyönyörű előadásában, a közönség hathatós támogatása közepette.

A következő napirendi pontként a Leander Kills tartotta forrón a légkört, a nap ugyanis már éppen lemenőpályára lépett. Czifra Mikitől megkaptuk a szokásos meggyőző riffeket és szólókat, Jankai Valentin a cirkuszi zsonglőrt is tökéletesen helyettesítette azzal a mutatványával, hogy a dobverőket nemcsak rendszeresen a magasba hajította, hanem utána el is kapta, Köteles Leander pedig hozta a kötelezőt, annak ellenére, hogy torka egy kissé belefáradt a sorozatos nyári fellépésekbe.

Este tízre aztán színültig megtelt a sátor kívül-belül, vagyis összesen legalább kétezren vártuk, hogy az ausztrál Airbourne legénysége belecsapjon a húrokba. Azt már eleve tudtuk, hogy származásuknak megfelelően az AC/DC jól bevált egyszerű, ám kompromisszum nélküli rock and rollját fogják a fülünkbe döngölni, és a koncert valóban ennek megfelelően kezdődött, de az idő múlásával Joel O'Keefe énekes-gitáros egyre jobban begerjedt. Mégpedig a szó pozitív értelmében. Embert (de még rockert sem!) ilyen vehemenciával énekelni, dirigálni, pengetni még nem láttam. Let's go Hungary! folyamatos biztatásokkal meg feje fölötti tapsolással hergelte a közönséget. A túlfűtött előadásmód fergeteges, szinte önfeledt légkört teremtett, két teljes órán keresztül. Akinek még ez sem volt elég, az maradhatott, nagyon stílszerű folytatásként ugyanis a hazai AB/CD következett. A Tribute zenekar teljesen elfogadható módon adta elő a nagy példakép klasszikus műveit, gondosan összeválogatva a legjobbakat, már amennyi belefért az időbe, hiszen ekkor már jócskán éjfél után jártunk.

Még csak ezek után indult hivatalosan a bál. Az első napon mindkét nagyszínpad beüzemelt. Büszkén jelenthetem, hogy Délvidék ezúttal sem maradt képviselő nélkül, ugyanis elég hálátlan időpontban, de Lóci játszott. Méghozzá élvezetesen. Úgy fél öt tájékán nemcsak a sátor tetejére tűzött a nap, hanem még a deszkák is napsugártól izzottak, énekesünk ennek megfelelően izzadt, mint egy Lóci, és kérte is emiatt a bocsánatokat, na de szerencsére mindez csak az ingén látszott meg, nem pedig a teljesítményén. Annak külön örültem, hogy korántsem a Nem táncolsz jobban, mint én képezi a műsor csúcspontját, mert hát a tehetséges társulatnak vannak ennél jobb szerzeményei is, illetve szerény véleményem szerint csakis jobbak vannak.

Lóci még játszott, amikor a Harman nagyszínpadon beindult a műsorfolyam. Az Offering egy amcsi banda, a fedetlen nézőtérre csak a legkíváncsibb heavy metál rajongók merészkedtek ki, és hát nem is sokkal többen álltunk ott, mint az emelvényen, ahol a négy izmos zenész a személyzettel együtt jó fél órán át bírta az iramot. Aztán a kissé visszafogott ovációt meg sem várva, hamar levonultak.

FEZEN

Az amcsi legények jól bírták a kánikulát, igaz, ők árnyékban maradtak

A másik nagyszínpad a találó és eredeti Fehérvár nevet kapta – ez máshol úgysem jutna eszébe senkinek, hacsak Belgrádban nem. Itt meg Lábas Viktória indított rendkívül kedves, már szinte aranyos melódiákkal. A Margaret Island csalogánya ráadásul olyan alázattal állt ki az általa igen tisztelt fesztivál emelvényére, hogy önkéntelenül hevesen tapsoltunk a tetszetős dallamok hallatán, ő pedig minden egyes alkalommal hálásan mosolygott ránk.

Arch Enemy

Lehengerlő svéd-kanadai-amcsi frontvonallal támad az Arch Enemy

Ezt követően rohanás vissza a legnagyobb harcmezőre, mert ott az Arch Enemy élesíti fegyvereit, bár ahogy elnézem, ez a nemzetközi gárda nem is annyira az esküdt ellenségünk. A sereg első sorában két vezér is a villanygitárok húrjait feszíti, nem pedig az íjakét. Alissa, a kék hajú amazon ugyan erőteljesen toporzékol az élen, miközben hevesen gesztikulál, sikít, hörög és néha egy-egy énekdallammal ajándékoz meg bennünket. A két gitárhős közül a szőke Jeff Loomis az erőszakosabb, agyoncifrázott fegyvercsörgetéseivel, vagyis szólóival gyakran magára vonja a figyelmet, ezzel szemben a barna hajzuhataggal rendelkező alapító tag, a svéd Michael Amott nyugodt, lágy hangokkal járul hozzá a tökéletes végeredményhez. Másfél óra után fáradnak bele a váltakozó zúzásba, addigra mi is nagyjából kikészülünk.

Ezek után valóban nincs pardon. A Dream Theater rögtön az elég keményre sikerült új lemez egyik gyöngyszemét tolja elénk. Minden egyes hang magával sodor. Petrucci gitárja olyan tisztán szól, hogy az az érzésem, mintha épp akkor mostam volna fület, és ehhez képest minden elhomályosul, amit eddig hallottam. LaBrie, mint mindig, teljes művészi átéléssel formázza a nem túl egyszerű dallamokat, sőt ezúttal az elvárásokat nemcsak teljesíti, hanem simán túl is szárnyalja. Vele ellentétben Myung nem sziporkázik a basszusokkal, csak éppen azt teszi, ami a dolga: sziklaszilárd alapokat biztosít. Az „új” dobos, aki már nyolc éve új, ugyancsak halálpontosan és kristálytisztán üt, a Big Ben elbújhat mögötte. Jobb már nem lehet, gondolom ezen a ponton, de hatalmasat tévedek, mert ekkor röppennek fel a könnyed harmóniák Rudess szintetizátora felől, közben meg úgy látom, hogy maga a hangszer is néha elszáll, mert egy hajlékony és forgatható állványon billegteti játék közben a kecskeszakálláról már messziről felismerhető virtuóz. Így megy ez 9 hosszú eposzon keresztül, mi meg valahol ég és föld között lebegünk, integetünk, headbangelünk. Erre még jön a ráadás: az As I Lay tétel a Train of Thought csodakorongról. Aki eddig nem olvadt el, az most fog atomjaira hullani, és kipárologni a kozmoszba. Ja igen, a kivetítő színorgiákban játszó képei is errefelé vezetnek: holdbéli tájak és földi, valószerűtlenül káprázatos vidékek tárulnak elénk, talán a Marson is járunk.

Minő kontraszt: a másik színre átballagva Majkával szembesülök! Kimondottan jó a show, nemcsak a lángcsóva és a tűzről pattant táncoslányok, hanem maga az ének, a dalok és a szövegek is végig élvezhetők a hosszúra nyúlt műsorban. Láss csodát, még a Personal Jesus átdolgozását is ötletesnek találom. A dalok közötti hitvallás pedig egyenesen dicséretes: szeressük egymást, az emberiséget, közben azért ne szégyelljük származásunkat és hazánkat, meg úgy általában a hülyeség ellen foglal állást.

Méltó zárásként Apey mélyszomorú énekét hallgattuk a Borsószemek ugyancsak mélyre eresztett kíséretében, valamikor a hajnali órákban, de még ekkor is telt ház előtt. Nyugovóra térés előtt kívánni sem tudnánk ennél alkalmasabb tónusokat.

– Mi történik itt? – csodálkozik teljes joggal a mellettem táborozó fiú, amint délelőtt elkezdem bontani a sátorfámat.

– Higgy a szemednek, kezdetnek elég volt ez a két nap. Az ezután következő fellépők nagy részét már láttam élőben, a szombati fő attrakció, Thomas Anders előtt pedig kalapot emelek, de már a 70-es évek diszkójában sem a Modern Talking volt a kedvencem.

Magyarázatom elfogadásra talált, pedig akkor még nem is sejtettük, hogy törlik a Cradle of Filth Londonból induló járatát, emiatt sajnálatos módon elmarad az éppen a mi ínyünkre való zúzás. Az utolsó esti programot megsemmisítő trópusi vihart meg mintha megéreztem volna, és gyakorlott fesztiválpatkány lévén úgy eltűntem a veszélyzónából, akár a rokon rágcsálók a süllyedő hajóról. De remélem, jövőre ismét lesz. Mármint FEZEN.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Fotó: Kiss Árpád
Tanulás és szórakozás a tanyán Vajdasági Szabadegyetem 2019

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Virág Alexandar
Mi a legnehezebb egy elsőévesnek? Virág Alexandar vagyok. Megértő. Alázatos. Tudásra szomjas (a pszichológia, a művészet és a gazda...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Jogi Kar, te drága! DAY 158: APRÓ ÖRÖMÖK

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Terror és biztonság Hetedikes voltam, amikor a New York-i World Trade Center ikertornyaiba becsapódott egy-egy eltérí...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Lábas Viki mezítlábasan is levette a lábáról a közönséget
Fenséges koncertek a koronázóvárosban FEZEN 2019

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Fotók: Szőcs Attila
Kemény fémzene az acél városában Rockmaraton 2019

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A The Cure most is több mint két órát zenélt (www.flickr.com)
Akiket látni kellett EXIT Fesztivál 2019

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Lángosképű állat (furcsa ez a jazz) In memoriam ős-Bikini: Hova lett... / XX. századi híradó – 1982–1985

0 Hozzászólás | Bővebben +
Picasa:
Sporhetsztori 75. 75. rész – Nyári mese a kokettáló fosókáról

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Napi egy alma az orvost távol tartja? A betegségek megelőzéséről röviden

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Maletaški Krisztina (fotó: Szerda Zsófi)
Aki választ: Maletaški Krisztina Maletaški Kiki újságíró(?), riporter(?). A Vajdasági RTV magyar szerkesztőségének lelkes tagja.

0 Hozzászólás | Bővebben +