Kocsis Árpád: Oktopusz – 2017*

Polip, főnév

1. (állattan) A lábasfejűek közé tartozó puhatestű ragadozó tengeri állat; fején két hatalmas szem és nyolc – szívókoronggal ellátott – mozgékony kar van (Octopus vulgaris).

2. (orvostudomány) Az ember v. az állat szervezetének nyálkahártyával bélelt üregeiben támadó lobos duzzanat.

Szpesöl nyújír edisön, ki mint vet magot, úgy arat babért, gondolta, mondta. A mélygermán óceanálium akvamarin óriásmedencéjének felszínén egzotikus színekben pompázó migránshalak úszkálnak hassal felfelé, pikkelyeik gyorsan válnak lefele a hipótól, tarka hóval borítva a fenéken húzódó cserépbarlangot. Odalenn, pogány isteni karjait megadva a spontán hullámzásnak, dülledt szemekkel döglődő óriáspolip szónokol. Néma visszhangja a vastag üvegfalakról visszaverődik, ellenhullámokat kelt, felkavarja a fenéken felgyülemlett iszapot, cukorkáspapírokat, szarrá ázott reklámcédulákat.

A török vándorrája a szabadságáról visszatérőben a migránsok útvonalát választotta a megszokott lúdjárat helyett. Megspórolom a költséget, gondolta, mondta, ha már a többnejűség ostoba csapdájába estem (maréknyi csillogó halpénzt havonta küld haza mindkét asszonynak). De megszívta a beste jószág: előbb egy öreg halász rozsdás horogján akadt fenn, aztán amikor az beakasztott neki és kirántotta, neki viszont sikerült kiköpnie a csalilegyet, ráadásul kedvező irányú légáram kapta a hátára, és már előre jót röhögött a markába – nos, másodszorra meg a legújabb vasfüggöny szögesdrótjába gabalyodott bele, de annyira, hogy a csaholó őrebek még ott érték ég és föld között csüngve. Gond egy szál se – rászart a fejükre; aztán valahogy visszavergődött északra tovább végezni az óceanáliumi grájndkór gásztárbájtot.

Az óceánok minden tájáról idesereglett ráják az akváriumvilág dögeltakarítói; munkakörük rendkívüli jelentőségű, hiszen az egzotikus látványosságként szolgáló, kihalófélben lévő mélygermán egyedek porontyai gyakran belepotyognak a sós vízbe, bomlásuk hamar zavarossá tenné a közeget, így eltakarításuk nem tűr semminemű haladékot. Ráadásul meglehetősen olcsó is ez a munkaerő – mindazonáltal, hogy a leve híg, azt az is bizonyítja, mennyire hanyagok tudnak lenni: egy-egy nyitva felejtett hipósflakon drasztikus következményekkel jár. Kopoltyústársaik sorra dobják fel a hasukat, arról nem is beszélve, hogy a mélyben regnáló fejeslábas is már megint az utolsókat készül rúgni; újra itt van az ideje az utódlás kérdésén elgondolkodni. Anyagfáradtság.

Allah tágas földjére, hát nem elég a migránsválság?! Vízszennyezés esetén ők hullanak először, való igaz; de el tudod te képzelni, mi költség az, ha utánuk a halpénzben busásan perkáló fizetővendégek is bedobják a kulcsot?... Mi lesz így a turizmussal?! Az óriáspolip megmaradt fél szeme – támadó lobos duzzanat – azonnal szétpukkan a méregtől, gondolja, érzi, mondja. Ezt a gásztárbájtertempót! Mi folyik itt? Ráják rebelliója? Rájarasszizmus?! Negyedik Birodalom csupa-csupa rájából?

Árja rája, spongyát rája, szól egy mélytengeri szivacs, és inkább maga kezdi el takarítani az üvegfalat serényen – hipó nélkül, organikus spongyaenzimekkel –, mielőtt még beütne az igazi krach. Ez így nem ér!, duzzog a takarító főárja rája, poliptintával fingja tele a város vizét, majd társaival a neonszürke iszapba vonul vissza. Egyébként is itt volt a mai műszak lezárásának ideje, ők most már megkávéznak, alkalmi koituszokat folytatnak egymás között, majd békén elszenderednek – ez a stréber spongyabob meg csak rágogassa az üvegfalról az odatapadt csigaszart.

Az olvasó elmosolyodik.

Az oktopusz megnyugszik.

És ettől én is nyugodtabb lettem.

Mert egyelőre vége.

Úgy tűnik, megúszták.

Mind a ketten.

*Avagy: így írunk mi. Spontán költői impressziók négy-öt, többnyire a Magvetőnél megjelent kortárs kötet elolvasását követően.