Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2020. Novella, 3. hely

Elfajult ifjúságom

Borira vártam, a Wasser Borira, már vagy tizenöt perce. Hol leültem, hol felálltam, hogy a korlátnak támaszkodjak, és lebámulhassak a folyó sötétzöld hullámaira – egyszóval már nem tudtam magammal mit kezdeni, és a Bori általában olyankor érkezett, amikor az ember már nem tudott magával mit kezdeni.

Milyen visszataszító dolog ez, másoknak az idejét nem tisztelni. De megérte. Boriért megérte, mert Bori csak Bori volt, mindig ugyanolyan, ugyanolyan őszinte, tiszta, büszke. Őszinte, tiszta, büszke volt akkor is, ha nem haragudott, és akkor is, ha igen – ez utóbbiból ne kérj, mert azért olykor ez a párosítás elég durva tud lenni. Viszont az az igazság, hogy meg is érdemlem én azt, hogy néha kiosszanak. Az embert ki kell néha osztani, hogy összeszedje magát.

A hirdetőtáblát kezdtem olvasgatni. Nem álltam túl messze tőle, ha kicsit erőlködtem, el is tudtam olvasni, mi van írva a plakátokon. Egyik valamivel jobban észrevehető volt, mint a többi, hiába, hogy annyiszor elázott már és az egyik vége le volt tépve, mert élénk piros alapra voltak a vaskos, magas, fehér betűk nyomtatva: „Ne hagyjuk az ifjú generációt elveszni!” – hirdette. A hangzatos mondathoz egy kisebb betűkkel írt, rövid magyarázat is tartozott a pszichológus író tollából, mellette a két évvel ezelőtti bemutatás dátuma, ami hamar lehorgasztotta az ember érdeklődését. Gúnyos mosolyra húztam a számat. Nincs is annál jobb, mint amikor egy középkorú ember eldönti, hogy ő most bizony ír egy könyvet az ifjú generációról.

Az öngyilkosság is említve lett a könyvet ajánló sorok között, mire kajánul felhorkantottam. Az „én meg fogom majd ölni magamat” se hangzik már olyan megdöbbentően. Azt már mindenki megszokta.

Kivéve Borit. Bori mindig komolyan vette.

Jól összekaptunk egyszer. Jól emlékszem, csak pár hete történt. A kedvenc helyünkön találkoztunk. Mesélte, hogy mi van vele mostanában. Elkezdett énekórákra járni valakihez, aki egy közismert bandának az énekese volt. Mondta az együttes nevét is, de nem jegyeztem meg, biztosan azért, mert soha az életben nem hallottam még azelőtt. Csupa ilyen „közismert” együttesekből áll az egész világ, akikről még nem hallott soha senki. Szóval, megtetszett neki Bori hangja, és most nagyon készülnek valamilyen zenei versenyre. Sose hallottam még Borit énekelni, de biztosan nagyon jó hangja van, ha már mondja. De úgyse lesz belőle semmi. Az ilyenekből, hogy helyi rendezvényeken fellépő diákok, sose lesz semmi. Majd kap valami oklevelet, amire helytelenül írják rá a nevét, meg egy tábla csokit, és annyi. Holnap már senki se fog emlékezni rá. És később már nem is lesz jelentősége.

– Hahó – integetett Bori a szemem előtt. – Itt vagy?

– Ja, itt, bocsánat.

Aggódó arckifejezéssel nézett rám.

– Kivagyok – mondtam végül.

– Azt látom.

– Nincs értelme annak a fellépésnek, érted?

Most már megváltozott az arca, dühösen felrántotta a szemöldökét.

– Már hogyne lenne! Igenis, van értelme.

– Nem, nincs. Semmi értelme nincs az égvilágon, mert elmész oda két hónapnyi készülődés után, izzadtra izgulod magad, aztán kimész, elénekled, kapsz egy oklevelet, és ennyi. Ennek nem lesz jelentősége később. Nemhogy később, már két perccel az után sem, hogy...

– Nem tudom, mi bajod van már megint, de nem kéne ilyennek lenned.

– Milyennek?

– Ilyen... megkeseredettnek. Olyan vagy most, mint egy besavanyodott vénember. Még az is derűlátóbb nálad.

– Én csak az igazat mondom. Te is tudod, hogy igazat beszélek.

– Nem, nem beszélsz igazat. Igenis, hogy van értelme. Mindennek van értelme. Elmegyek oda, hogy jól érezzem magam. Hogy izguljak egy kicsit. Hogy érjen egy kis inger. Nem lehet mindig csak a dolgok értelmét keresni, mert akkor mindig ugyanoda lyukadsz majd ki.

A tőlünk pár asztalra lévők hangosan felröhögtek. Egy pillanatra odafordultunk. Még kilenc óra se volt, de már olyan részeg volt ott mindenki, hogy azt se tudták, hol vannak.

– Most nézd meg őket – intettem feléjük a fejemmel. – Nézd meg, hol tartanak, és alig idősebbek nálunk. Vén, részeges kocsmalakók lesznek.

– De téged ez miért érdekel? Nem kell, hogy érdekeljen. Nem a te dolgod.

– De akkor is nagyon nyomasztó. Minden nyomaszt engem kábé, nem csak az ilyen részeg suttyók. A hülye kisgyerekek is, akik azt hiszik még, hogy minden szép és jó, mert olyan vakok, hogy az orruk hegyéig se látnak, csak a Facebookig meg az Instagramig, az az ablakuk a külvilágra. Csak az internet, semmi más, mert még csak addig terjed a világuk, és addig is fog, mert sose fogják kitaposni a maguk útját. Nyomaszt az a rohadt pénz is, hogy minden borzalmat az generál. És nyomasztanak még a félbolond öregasszonyok is a villamoson, amikor beleszállnak egy vitába, amihez semmi közük, csak azért, mert már alig várják, hogy történjen valami, olyan ingerszegény élete...

– De miért nyomaszt, amikor semmi közöd hozzá? Nem kell vele foglalkoznod, nem a te dolgod. Ne cipeld a válladon az egész világ súlyát.

– Muszáj ezzel foglalkoznom, mert ebben élünk, érted? Hogy ne foglalkoznék vele, amikor ebbe születtünk, és ebben kell…

– Érted, amit mondok, Bálint? Ne foglalkozz ilyen dolgokkal, amiken úgyse változtathatsz, mert akkor...

– Értem, persze – bólintottam, és ittam egy kortyot a gőzölgő forró csokimból, ezzel próbálva jelezni Borinak, hogy nem akarok tovább beszélni erről. Éreztem, ahogy szétárad a testemben a forróság a gyomromból, és ez pillanatnyi bágyadt nyugalmat adott.

A részeges bandát néztük, ahogy hangoskodnak. Igazából nem is nagyon láttam őket, inkább csak bambultam. Nagyon nyomott volt a hangulatom. Aztán egyszer csak Bori felé fordultam, és láttam, hogy figyel.

– Nagy baj, hogy nem tudsz senkit se szeretni, hogy mindenkit utálsz. Milyen rossz, hogy így tele vagy gyűlölettel! Nagyon nagy baj, Bálint – mondta, és egészen aggódó lett az arca közben. – Utálod ezeket az embereket, mert rosszak, holott mégse mondta soha, soha senki, hogy te jobb vagy náluk.

Sóhajtottam. Elegem volt már.

– Szerintem indulok vissza. Azt mondtam otthon, hogy fél tíz körül már hazaérek.

Csak bólintott, nem szólt semmit. Lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, amiket mondtam neki.

– Elkísérjelek? – kérdeztem, de csak a fejét rázta, és egy kicsit elmosolyodott. – Akkor én megyek.

Felálltam, húztam a kabátomat, közben a Bori csak figyelt, és aztán megkérdezte:

– Találkozunk még?

Ettől annyira szomorú lettem, hogy azt elképzelni se tudod. Mintha ólomsúly telepedett volna a vállamra.

– Nem tudom – mondtam végül.

Tényleg nem tudtam. Álltam még ott néhány másodpercig, éreztem, hogy mondani kéne még valamit, de nem jutott eszembe semmi, úgyhogy végül fogtam magam, és kisiettem onnan.

Visszatértem kínos tépelődésemből, és az órámra meredtem. Bori még mindig nem volt sehol.

Képgaléria: