Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2020. Értekező próza, 2. hely

Giccs és élet

A giccs nemcsak a modernitás tipikus, hanem korunk egyre inkább terjeszkedő jelensége, hiszen a fogyasztói társadalom kiváló táptalajt biztosít a születésének és térhódításának is. Gillo Dorfles olasz esztéta/festő szerint a giccs korunk jelensége, korábbról nem beszélhetünk igazi ízléstelenségről, antiművészetről vagy művészetet meghamisító alkotásokról. Szerinte a korábbi évszázadok kevésbé jelentős művei sem tekinthetők giccsnek, mert a jelenség korunkkal egyidejű. Abraham A. Moles francia filozófus véleménye Dorflesétól abban tér el, hogy ő a giccset a kultúrával egyidősnek tekinti – egyenesen azt állítja, hogy mindannyiunkban megtalálható, és „örökkévaló, mint a bűn”. Abban viszont egyetért a két szerző, hogy a fogyasztói társadalom által intézményesedett az ízléstelenség. Moles szerint a polgári életstílus kialakulásával függ össze a giccs térhódítása, mert ennek jellemzője az, hogy a polgár „értéktelen limlomokkal rendezkedik be, s vidáman indul a kultúra ócskapiacára. Inkább megkaparint, mint kiselejtez.” A huszadik században pedig már a munkásosztály is bekapcsolódik ebbe az életvitelbe, és elkezdi a tárgyak krónikus felhalmozását. A giccs mindennapi életünkben való jelenlétét, ünnepeink, szertartásaink, jeles eseményeink, családunk „kilúgozását”, és halálunk újszerű komolytalanságát szeretném a továbbiakban kifejteni: miként is van jelen az ízléstelenség életünk apróbb mozzanataiban is?

 GICCS ÉS MINDENNAPOK

A giccs a megszokottat, a rituálészerűt mindig könnyebben és szervesebben hatja át, mint az egyszerit. Életünk különböző szakaszait, nagy eseményeit, ünnepeinket egyszerűen és sablonosan tudjuk szentimentalizmussal átitatni, misztifikálni, gondolkodás nélkül átnyújtani a giccsnek – legyen ez egy gyermek születése, elsőáldozás, esküvő, vagy épp ezeknek az eseményeknek a hiánya, a halál. Az ezekkel az életeseményekkel, életszakaszokkal kapcsolatos érzelmek túlmagasztalása, retorikus felfokozásuk, a hozzájuk kizárólag tömény pátosszal való viszonyulás teszik ízléstelenné, és kísérik végig mindennapi életünk pillanatait. Ez a giccs talán „etikai giccs”-ként lenne a legkönnyebben meghatározható, magába foglalva a családdal, ünnepekkel, az élettel kapocslatos ízléstelenséget. Kétségkívül lúgozza az összes ilyen tematikájú műalkotást, de fókuszában nem igazán a művészet vagy az álművészet áll, sokkal inkább a morális magatartásunk és életstílusunk roncsolása. Például a menyasszonynak öltöztetett elsőáldozó kislányok túldíszített, fátylas esküvői ruhája, mely egy ma már túlhaladott divatot, a szüzesség mítoszát próbálják hamvaiból feltámasztani). Az esküvőkön azonban nemcsak az elavult, hanem a „modern” giccs is megjelenik: a repülőgépen, tengeralattjáróban vagy nudistastrandon megkötött házasság ugyanúgy giccses. Az ezüst- és aranylakodalmak, az anyák napja, a Valentin-nap hasonlóan kilúgozza, ízléstelenségbe borítja a „legfontosabb” és „legszentebb” emberi kapcsolatainkat. Túldíszített, nagyszabású ünnepélyekre, pénzre és elcsépelt, filléres kártyácskákra, de főleg csöpögős szentimentalizmusra cseréltük szertartásaink lényegét.

Az összes ünnep közül manapság talán a karácsony vált a leghígabbá. A vallás eltávolodott ugyan a lényegétől, de ez nem azt jelentette, hogy a karácsony a szeretet ünnepévé vált, vagy azt, hogy egy olyan alkalom lenne, amikor a szűkebb és tágabb körű rokonság együtt van.. Ehelyett versenyként támadt fel hamvaiból, ahol az számít, ki tud nagyobb, drágább ajándékokat venni, ki tudja a legtöbb giccses hóemberes bögrét felhalmozni, ki tud ízléstelenebb és meggyőzőbb reklámokat kitalálni, ki tud minél több sematikusan megírt álszent zeneszámot komponálni. A szeretet ünnepe helyett versengő szomszédokat kaptunk, akik próbálják minél giccsesebbé, csillogósabbá, fényesebbé varázsolni az udvarukat, mert egyértelműen az övék kell hogy legyen a legdíszesebb, „legízlésesebb” ház a környéken. Az ünnep elveszett, helyette maradtak a fényszórók, díszek, műanyag betlehemi jászol, reklámok, ajándékok – a pénz.

GICCS ÉS HALÁL

Noha az életszakaszok, a család és a hagyományok a konformizmus, az idő és a megszokás révén óhatatlanul giccsessé válnak, könnyű ugyanilyen giccsbe borítani mindezen dolgok végét – a halált is. Fontos kiemelni, a halál nem mindig volt az ízléstelenség csatlósa. Az ókorban az élet végéhez az emberek egyfajta méltósággal, de legalábbis tisztelettel viszonyultak. Ha látványnak nem is kellemesek a rémisztő katedrálisok képei vagy a múmiák, ennek ellenére kimondhatjuk, régen az ember komolyan vette a halált (talán csak komolyabban). Nem mártották keserédes cukormázba, szentimentalizmusba vagy pátoszba.

A halál esztétikai és etikai (főleg etikai) elértéktelenedése talán akkor kezdődött, amikor a családok összetartása megingott – így a halál iránti tisztelet is meggyengült. Őszinteség híján a farizeusi hozzáállás, képmutatás, látszólagos kegyesség és érzelgősség vette át helyét. A halálgiccs csúcspontjának helye – legalábbis esztétikai szempontból – ott található, ahol a legnagyobb a képmutatás a vallással, vallásossággal kapcsolatban: az Amerikai Egyesült Államokban. Itt találhatóak a legpöffeszkedőbb, leginkább halált elhazudtoló „műalkotások”. A legképmutatóbb síremlékek közé tartoznak a hatalmas családi sírok, amelyek azt az elgondolást sugározzák, hogy pénzzel legyőzhető a halál, az apró, aranyozott, pasztell színekkel díszített névtáblák az urnafülkéken, és a hatalmas, meghatározhatatlan nemű meztelen angyalszobrok, amik a zord bajszos nagytata fölé emelik nemcsak „védőszárnyaikat”, de testüket is.

Nem csak az USA jeleskedik a halál elértéktelenítésében, 2011-ben Angliában egy temetkezési és egy kozmetikai cég együttműködése által napvilágot látott egy vadiúj szolgáltatás, ami halottak sminkjét hivatott kivitelezni. A halotti sminkünket még életünkben megtervezhetjük, akár a végrendeletünkbe is beleírhatjuk, milyen fejjel szeretnénk „átlépni a túlvilágra”. A cég bátorít mindenkit, hogy egyéniségünket minden ünnepi alkalomkor mutassuk meg, és ebbe ismeretlen okoknál fogva (valószínűleg az etikai csődjük miatt) belekeverik a temetéseket is. 450 fontos kezdő áron az összes pénzes giccsember kiélheti költekezési vágyait, akkor is, ha már nincs az élők sorában. (lásd itt)

A halál elmaszkírozásában főként ezek a „művek” játszanak szerepet: pénz, babarózsaszín, angyalszárnyak – mind a legmesszebb állva az etikától, a részvéttől. Mindezek ellenére fontos megemlíteni, hogy az olyan kevésbé fejlett országokban, ahol a technológia, a fogyasztói társadalom még nem hódított akkora teret, meg tudták tartani a halál hagyományosan archaikus méltóságát.

Összefoglalva: a giccs elkerülhetetlenül része mindennapi életünknek, nincs lehetőségünk semmilyen módon kiszűrni, a saját felelősségünk az, hogy a lehető legjobban azonosítsuk az ízléstelenséget. Fontosnak tartom, hogy tartsuk meg kritikus gondolkozásunkat, ízlésünket, etikai és esztétikai érzékünket. Nem szabad elveszítenünk saját életünk, ünnepeink, szertartásaink, főleg saját halálunk fölött az irányítást, nem szabad hagynunk, hogy a giccs és a szentimentalizmus által minden egyes apró pillanat elveszítse értékét, valódi lényegét és szépségét.

Felhasznált irodalom:

Gillo Dorfles: A giccs. A rossz ízlés antológiája. Gondolat kiadó, Budapest, 1986.

Abraham A. Moles: A giccs , a boldogság művészete. Gondolat, 1975.

Vörös Lilla: A giccs és a művészet viszonya. In: Híd 2018/9, 46.old

Képgaléria: