Fehéroroszországban egy hónappal ezelőtt a korábbi elnök ismét megnyerte az elnökválasztást, mégpedig nem is akármilyen fölénnyel: a szavazatok nyolcvan százalékát szerezte meg. Az eredmény kihirdetését zavargások követték, és nem is véletlenül: a régi-új elnök 1994 óta tartja fenn a diktatúráját, amiből mostanra annyira elege lett az embereknek, hogy már nem hagyják annyiban a dolgokat. Az ellenzék bizonyítékokat lobogtat a választási csalásról, a hatalom meg igyekszik elhallgattatni és eltüntetni mindenkit, aki nem idomul megfelelő mértékben az általuk képviselt ideológiához. Ennek az ideológiának az egyik legfőbb eleme pedig az, hogy hallgass szépen, akkor nem esik bajod.

Kínában átnevelőtáborokban tartják fogva azokat, akik nem értenek egyet a diktatórikus elvrendszerrel, vagy éppen nagyobb szabadságot követelnek maguknak. Például azért, mert szerintük nem normális dolog, amit a kínai állam művel: digitális adatokat gyűjt be az állampolgárokról, majd pontozza az elvhűségüket. Ezek a pontszámok meghatározzák, mire viheti az illető az életben: vehet-e fel hitelt, alapíthat-e vállalkozást, találhat-e jó állást.

Eközben Magyarországon és Szerbiában is sokan vannak, akik diktatúrát emlegetnek. Ők a demokráciának olyan megnyilvánulási formáit akarják látni, mint hogy a sajtóra ne tegye rá a kormány a kezét, a szakpolitikákat (ilyen például az egészségpolitika, az oktatáspolitika vagy a kultúrpolitika) valódi szakemberek végezzék szakmai alapon, ne pedig tessék-lássék politikusok, akiknek a legnagyobb erénye, hogy jó viszonyt ápolnak a hatalom megfelelő embereivel. Ezek persze mind jogos igények, de azért nem nehéz belátni, hogy a magas korrupciós ráta még mindig jobb, mint a személyi szabadság többé-kevésbé teljes megvonása.

A diktátor az ókori Rómában még azt a személyt jelentette, akinek a kezében veszélyhelyzetben összpontosult a hatalom. Tehát nem egy általános uralkodási formáról volt szó, hanem arról, hogy ha baj van, akkor a szenátus helyett a diktátor hozzon döntéseket, de csak addig, amíg el nem múlik a veszély. A mai diktátorok már nem adják vissza olyan könnyen a hatalmat, de a veszélyhelyzet szót mégsem kell elfelejtenünk. Ugyanis általában ahhoz, hogy egy diktatúra kiépülhessen, szükség van arra, hogy az emberek ezt szó nélkül és tétlenül végignézzék. Azt pedig nyilván senki nem akarja, hogy a pártvezér és a családja meggazdagodjon, miközben az országban dúl a munkanélküliség; hogy minden tanár kötelezően ugyanabból a tankönyvből, ugyanazzal a módszerrel tanítson; vagy hogy a kormányzattal kritikus művészek ne léphessenek fel, és ne szervezhessenek kiállításokat. No de ha kellő mértékben félünk, akkor mindezek felett, bizony, hajlamosak vagyunk szemet hunyni. És minél többen, minél jobban félnek, annál könnyebb elfogadtatni velük, hogy ezek az intézkedések csak a szükséges rosszat jelentik, és különben is: fő a biztonság!

Ezért a diktatúrák többnyire keresnek egy ellenségképet, és megpróbálják rávenni az állampolgárokat a rettegésre. Például jönnek a bevándorlók, akik nem dolgoznak, közben pedig elveszik előlünk a munkát, megerőszakolják a lányainkat, megölik a fiainkat. Vagy jön a nyugati fertő a transzlobbijával, ahol már az ellenkező nem játékaival játszó ovis gyerekeknek is nemi hormonokat adnak, és a szülő beleegyezése nélkül átoperálják őket. Esetleg jön a gyógyszerlobbi, akik beteggé akarnak tenni, és az egyetlen céljuk, hogy minden pénzedet tablettákra és injekciókra költsd.

De egyet se félj, mi majd nem engedjük be a bevándorlókat (és közben nagy titokban hozunk pár intézkedést, ami teljesen ellehetetleníti a mélyszegénységben élők egészségügyi ellátását), távol tartjuk a nyugati fertőt (cserébe mi mondjuk meg, mit és hogyan tanítsanak az iskolákban és mit kutassanak az egyetemeken), megvédünk a gyógyszergyárak rosszakaratától (cserébe ha megbetegszel, széttárjuk a karunkat). Sok rosszat tudnak tenni a diktatúrák azáltal, hogy az ember egész életét igyekeznek szabályok közé szorítani, miközben a választási lehetőségeket annyira leszűkítik, amennyire csak tudják. A legnagyobb bajt talán azzal teszik, ha beleszólnak az oktatásba és a tájékoztatásba, azaz ha nincsenek szabad iskolák és nincs szabad sajtó. Így az embereknek lehetőségük sincs arra, hogy más nézőpontokkal ismerkedjenek meg, más megközelítésből vizsgáljanak dolgokat, és esetleg eljussanak arra a következtetésre, hogy semmi sem fekete vagy fehér. Ez veszélyes lenne a diktatúra fenntartása szempontjából, mert ha már nem hiszek vakon abban, amit mondanak, akkor nyilván nem is félek annyira, tisztábban tudok gondolkozni, és esetleg másra szavazok a választásokon. Ezt pedig a hatalmon lévők nem szeretnék, ezért egyre erősebb eszközökhöz nyúlnak, egyre jobban irányítani akarnak, egyre inkább szűkítik a szabadságjogokat.

De végtére is mi a baj azzal, ha egy állam igyekszik megvédeni az állampolgárait, és ehhez szükség esetén korlátozó intézkedéseket is bevet? Miért baj, ha nem jöhetnek a bevándorlók, vagy ha mindenkit digitálisan megfigyelünk, és az adatokat tároljuk, ha ezzel adott esetben bűncselekményeket akadályozhatunk meg?

A korlátozó intézkedésekkel önmagukban nincs baj, például a mostanihoz hasonló koronavírusos időkben tényleg nem árt, ha távolságot tartunk, maszkot húzunk, és nem fertőzzük egymást halomra, hogy aztán összeomoljon alattunk az egészségügyi ellátórendszer. A baj ott kezdődik, ha a korlátozó intézkedéseket a politikusok a saját érdekük mentén hozzák meg, nem pedig a szakemberekre hallgatva, az ő tanácsaikat figyelembe véve, az állampolgárok jólétét szem előtt tartva. A bevándorlókról döntve például érdemes lett volna közgazdászokra, szociológusokra támaszkodni, nem pedig arra használni a válságot, hogy az emberekben kialakuljon egy félelem a gonosz migránsoktól – ami csak a diktatórikus megoldásokba vetett állampolgári hitet erősíti. Így talán létre lehetett volna hozni egy olyan megoldást, ami egyszerre védelmezi az állampolgárokat és tartja tiszteletben az emberi jogokat. A bűncselekmények megakadályozása sem feltétlenül kívánatos azon az áron, hogy a kormány minden lépésemről tudjon, és ezen keresztül nyomást gyakorolhasson rám. Azt pedig már biztonsági szakembereknek, kriminológusoknak, szociálpszichológusoknak kellene felmérniük, hogy mik az előnyei és a hátrányai egy ilyen totális megfigyelőrendszernek. Garantálja-e valami, hogy nem lesznek visszaélések? Van-e esetleg valami alternatívája, ami szintén csökkenti a bűnözést, de nem tiporja sárba az állampolgárok jogait?

Egy jól működő, nyilvánvalóan csak az álmainkban létező demokráciában mindenről a szakemberek dönthetnének, és a legfontosabb szempont az lenne, hogy minden állampolgár megfelelő életszínvonalú és minőségű életet élhessen. Ezt elérni lehetetlen ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy törekedni sem érdemes rá.

Képgaléria: