DAY 219: AMIKOR ELTŰNIK A PROFESSZOR

Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy amióta beiratkoztam az egyetemre, hányszor voltam konzultáción. A válasz a legtöbb kérdésemre mindig ott volt a szemem előtt, csak meg kellett törölnöm a szemüvegemet. Aztán így a negyedik év végéhez érve, akadtak olyan kérdések, amiket még az internet sem tudott kellőképpen megválaszolni.

Vettem a bátorságot, és elmentem az egyetemre. A professzor irodájához érve viszont zárt ajtók fogadtak. A professzor nem volt ott. Gondoltam, majd a vizsgaidőszakban több szerencsével járok. De a listán nem szerepelt az általam üldözött professzor neve. Előszedték az öreget, aki a kőkor óta keserítette a hallgatók életét. S most olyan tantárgyakból is vizsgáztatott, amihez korábban azt hittem, hogy nincs semmi köze.

Újra csak bevágtattam az egyetemre. Megkérdeztem a portást, hátha ő találkozott a fiatalabb professzorral. Csak annyit mondott, hogy egy ideje nem jár be.

Tudhattam volna, hogy túl szép, hogy igaz legyen. Végre akad egy professzor, aki emberszámba veszi a hallgatókat, és aztán egy nyár alatt egyszerűen eltűnik, mint a kámfor, és senki semmit nem tud a hollétéről vagy arról, hogy mikor jelenik majd meg. Ekkor kezdtem el aggódni.

Mi történt a professzorral? De a fontosabb kérdés talán inkább az, hogy mi történt velem. Mióta aggódom én a professzoraimért, amikor a legtöbbjüket első és utolsó alkalommal a vizsgán látom? Nem kellett sokat kutatnom a válasz után. Azóta aggódom, amióta ez az egyetlen módja annak, hogy letegyem azt a vizsgát. Így a professzor hogyléte igenis fontos a számomra. Emígy kicsi az esélye, hogy egyhamar lerázom az adott tantárgyat.

DAY 220: SZÖSZI A VOLÁN MÖGÖTT

Nem vagyok olyan finom kis úrilány, hogy mindenhová autóval kelljen furikázni a fenekem. Csak ritkán esik meg, hogy valahova nem busszal, biciklivel, rollerrel vagy éppen gyalog megyek. De valahányszor a volán mögé ülök, támad egy olyan érzésem, hogy ebben az országban nincsenek törvények és szabályok a közlekedést illetően. Emellett újra és újra felfedezem, hogy milyen gazdag is a szókincsem. Az emberek pont úgy sietnek, mint a fejetlen legyek. Azt viszont nem tudják, hogy a saját temetésüket úgysem késik le.

DAY 221: SZÜLŐI TEKINTET

Hiszem, hogy nem is kell sokat magyaráznom arról a tekintetről, amivel valamennyiünkre ránéztek a felnőttek, amikor rossz fát tettünk a tűzre. Az az egy pillantás ugyanis többet mondott minden szónál, és nehéz is lett volna egy mondatba foglalni, hogy mit jelentenek azok a kikerekedett szemek. Egy pillantás rengeteg szabályt takart, a szabálysértéseinket, a bizonyítékokat, amik azt alátámasztják, no meg persze a vérható szankciók is benne voltak. Aztán felnőttem. Gyerekem nem lett, de nézni, azt megtanultam. Csak most értettem meg igazán azt, hogy mit szerettek volna velem közölni a felnőttek. Én is gyakran használom ezt a tekintetet. Tulajdonképpen nem is mondanivalóról van szó, hanem egy specifikus érzelemkavalkádról, amihez tartozik egy valóban alaposan megfogalmazott monológ: A..................................................

DAY 222: A TEREMTÉS NYOLCADIK NAPJA

Éva vagy éhes, vagy kíváncsi volt, no de az is lehetett, hogy már a feje tetején jöttek ki a férfiak, amikor beleharapott abba az almába. Mindenesetre, a mindenható úgy döntött, hogy megbünteti az emberiséget, és így szólt: Tessék nektek nemzetközi gazdasági jog – MeđunaroDNO privreDNO pravo.

DAY 223: TUTI EZT AKAROM?

Egyrészt vannak kétségeim. Megkérdőjelezem a döntéseim egy részét, különösen azt az egy választásomat, hogy jogász legyen belőlem.

Másrészt viszont meg ez az, ami jól megy. Ezt ismerem, ennek vagyok a része, és a jog is az én részem. Ezzel foglalkozom napról napra. Ha akarnám, se tudnám mindezt most csak úgy eldobni magamtól. Nem fordíthatok csak úgy hátat annak, ami vagyok, csak azért, mert vannak álmaim, amik azért egészen más irányba terelnének. Csak azok a jó döntések, amelyek mellett az ember kitart még akkor is, amikor egy kissé (jobban) megimbolyog a hite.

DAY 224: VIZSGA PROFESSZOR NÉLKÜL

Megtörténik, hogy a professzorok nem érnek oda idejében a vizsgára. Ez szinte normálisnak számít, hiszen olyan még nem volt, hogy ha nyolckor kezdődik a vizsga, kereken nyolc órakor bejön a tanár vagy legalább az asszisztense, amivel tulajdonképpen kezdetét veszi a vizsga folyamata. Az, mondjuk, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy valósak a legendák, és egy nap majd eltelik 47 perc, a professzor pedig nem jelenik meg, aztán egyszercsak bejelentik, hogy a professzor elfelejtette, hogy ma vizsgája van, elnézést kér, és jön. Előadások még nincsenek, mindössze két terminust adott – hát nem tudom, hol legeltette az eszét, hogy sikerült valami ilyet elfelejtenie. De legalább azzal kezdte a vizsgáztatást, hogy bejelentette, a vizsgát mindenki letette. Ennek ellenére két óra elteltével még mindig az első páciens harcolt kitartóan a hetesért.

Lassan elmúlik hat óra, és még mindig nem jutottam sorra. S így párolog el belőlem lassan az a kis tudás is, amivel reggel kisétáltam a vizsgára, a legjobbakban reménykedve.

DAY 225: BOLDOG BOLONDSÁG

Hogy mi a boldogság titka? A válasz tulajdonképpen roppant egyszerű, és mindvégig itt volt az orrom előtt. Időhiány. Így, a vizsgaidőszak kellős közepén annyira nincs időm sírni, hogy amikor a vöröshagymát vágom, a hagyma sír, nem én. Pontosabban, megsirat, helyettem sír. De egész pontosan, idő hiányában megveszem a szárított hagymát. Én már csak ilyen finom gyerek vagyok. Akárhogy igyekszem, néha eljönnek azok a hónapok, amikor arra sem lenne időm, hogy felakasszam magam. Pedig az tényleg csak két perc munka – ez tananyag volt. Szóval nem marad más választásom. A sírás luxus, én pedig ennek köszönhetően boldognak látszom. Már csak ilyenek az egyetemista évek...

DAY 226: ECC-PECC-KIMEHETSZ

Elérkeztem egy olyan fázisba, ahol már nincs az az isten, aki rajtam segíteni tudna, és már az alkohol sem tudja kielégíteni a szükségleteimet. Ennél a pontnál már valami sokkal többre, ütősebbre van szükség. Kokainra... No de okkal fedezték fel éppen egyetemisták az amfetamin pozitív oldalát.

DAY 227: KARÁCSONYI KÜLÖNKIADÁS

Lemondtam az idei karácsonyt. Ha kérdezik, átmentem Jehova tanújába, nekik ugyanis nincsenek ünnepeik. Nem volt egyszerű a döntés, de rákényszerültem. Mindent félretettem és feláldoztam a tanulásért. Az azonban érdekel, hogy meglesz-e ennek a gyümölcse, vagy inkább a böjtje, és egy nap majd magányosan fogok sírdogálni egy pohár vodkával kevert vörösbor felett, kezemben a diplomámmal.

December 25-e csak egy átlagos szerdai nap a vizsgaidőszak kellős közepén.

DAY 228: MONEY-MONEY-MONEY

A jog világában a határidők több okból kifolyólag is lényegesek, és nem kis jelentőséggel bírnak. No mármost, ami az egyetemet illeti, a Jogi Kart, egy kicsit összevissza vannak a dolgok, főleg ami a vizsgabejelentést és a vizsgaidőszakot illeti. Így esett meg, hogy a folyamatban lévő vizsgaidőszak még véget sem ért, de már megkezdődött a bejelentő a következő időszakra. Mintha előre tudnám, hogy melyik vizsgát fogom elbukni. Ezt valaki nagyon nem gondolta át. Minek ez a nagy sietség, hogy másfél hónappal előre jelentsem be a vizsgákat és ürítsem le teljesen a bankszámlámat? Ja, értem... Ezt valaki nagyon jól átgondolta. Ürítsük ki a bankszámlámat! Ez egy remek szórakozás. Csak éppen nem nekem. No de valakinek ki kell fizetnie a professzorok nyaralását. Meg a második nyaralást, no meg a telelést is, meg az egyéb hétvégi kiruccanásokat. Meg, ugye, néha egy új kocsi is jól jöhet.

DAY 229: ISPITI ILI ISPITI?

Felmerült bennem a kérdést, és meg kellett kérdeznem magamat, én végzem az egyetemet, vagy az egyetem végez velem?

Még keresem a választ, és remélem, egyszer majd visszatérek a válasszal.

DAY 230: DRÁGÁM, ENGEM VÁLASZTASZ, VAGY ANYÁD?

Egyszer azt mondták nekem, hogy döntsek. Beteg leszek, vagy egyetemre járok, a kettő ugyanis nem fér meg együtt. Nem lehet betegeskedni, és emiatt félvállról venni a tanulást. Mint a WHO definíciójából kiderült, aki normálisan funkcionál egy maréknyi orvosság lenyelése után, az egészségesnek számít. Szóval én is az vagyok. Egészséges, mint a rohadt makk. Meg kell vallani, remek dolog rekedten, 38 fokos lázzal menni vizsgára. Talán ha az ember megállás nélkül szipog és kiköpi a tüdejét felelés közben, a professzorok sem akarják majd olyan sokáig feleltetni.

Már nem nyugtatón töröm a fejem, hanem drogdílereket keresek, akiktől tudok szerezni némi kokaint. Lényegében nem is kell keresni. Azok is elszaporodtak, mint a penészgomba. Máshogy nem lehet. Időből kevés van, és minden bizonnyal nem tölthetem betegeskedve az értékes perceimet.

Pár év elteltével azt mondták, hogy döntsek az állataim és az egyetem között. Büszke tulajdonosa vagyok a háziállataimnak, akik családtagnak számítanak. Így csak ránéztem a professzorra. Egy pillanat alatt száz meg száz gondolat futott át az agyamon. De nem mondtam semmit. Azokat a szavakat nem mondhattam ki hangosan egy professzor előtt, még akkor sem, ha olyan nyelven is ki tudtam volna magam fejezni, amit a professzor nem ért. Csak bólintottam, jól nevelt gyermek módjára, és valami mosolyszerűséget erőltettem az arcomra, ahogyan azt tenni szokták, amikor valaki valami jó tanácsot ad. Beszereztem még két állatot, és elhatároztam: mindkettő! Egyetem is, állatok is. Majd összehozom valahogy. Engem senki sem fog választás elé állítani. Lehet, hogy nem lesz egyszerű, és lesznek majd nehéz pillanataim, de az sincs kizárva, hogy én egy kibaszott zseni vagyok. És mennek a dolgok. És azt sem tagadnám le, hogy az egyetem egy nagy rakat rohadt meggy. Tagadhatatlan, hogy egyes esetekben jobban járnék, ha egy tehénkével beszélgetnék, aki minduntalan meg akar nyalni, mint egy professzorral, akinek az isten felvitte a dolgát.

(Folytatjuk)

Képgaléria: