DAY 255: AMIKOR MÉG CSAK KÖZELEDETT A KORONA

Talán több mint ötvenen ültünk a teremben. Kínában és Olaszországban egyre csak nőtt a betegek száma. Valamilyen mértékben persze mi is meg voltunk ijedve. Pont ezért jelentette be az előadás kezdetén a professzor asszony, hogy aki rosszul érzi magát, az távozzon azonnal, aki ugyanis köhint, az azonnal repül is.

Negyvenöt percig kivétel nélkül mind visszatartottuk a lélegzetünket. Érdekes volt nézni a dohányosok lassan liluló fejét, hirtelen ugyanis mindenkire rájött a köhögés. De hogy hogyan is veszítettem el igazán a koncentrációm az előadáson? Valaha régen az igazságügy-miniszter látogatta az egyetemet. Ezúttal berepült egy galamb. Ez, mondhatni, egy teljesen hétköznapi dolognak számít nálunk az egyetemen, de az emberek még így sem szoktak hozzá a pihe-puha szárnyas teremtés jelenlétéhez. Abban a pillanatban mindenki megfeledkezett a koronavírusról. Még a professzor asszony is futva távozott a tanteremből.

Végül nevetve tapsoltunk a kollégának, aki egy hanyag mozdulattal nyakoncsípte a váratlan látogatót. Az előadás pedig folytatódott tovább a prof jelenlétében, köhögés nélkül, liluló fejekkel.

DAY 256: RENDKÍVÜLI ÁLLAPOT

Egy szempillantás alatt minden leállt. Kiürültek az iskolák, a kávézók, és lassan az utcák is. Egy árva lélek sem sétált a sötétben. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha Csernobilban lennék, közvetlenül a robbanás után. Mondjuk, én hozzá tudnék szokni ehhez. Annak ugyanis, drágáim, aki három tantárgyból készül vizsgázni a közelgő vizsgaidőszakban, a rendkívüli állapot meg se kottyan. Nem tudhattam, hogy mit hoz majd a holnap a vizsgákat illetően, így hát ugyanúgy folytattam a készülődést, ismételtem, és minden napom pont ugyanúgy telt el, mintha nem is fenyegetne egy vírus, amely csak este nyolctól, hattól, illetve öttől támad hajnalig, a pillanatnyi döntésnek megfelelően. Edzés, tanulás, olvasás, séta. Csak ezúttal valaki megmondta, hogy mikor hagyhatom el a házat.

DAY 257: SZABAD TOLMÁCSOLÁS

Törvény ide vagy oda, engem senki sem fog megfosztani a sétálás örömétől. A kutyáim hozzászoktak, hogy naponta legalább négyszer sétálnak. Én is hozzászoktam. Ezek állatok, és nem lehet olyan könnyen megváltoztatni a szokásaikat. Talán ezért is esett olyan nehezére ennek a népnek a fenekén maradni. A különbség csak az, hogy a Palkónak még el lehet magyarázni, hogy mi a szitu. De hogy rajzoljam le egy kutyának, hogy elnök bácsi azt mondta, hogy „nono!”, mert koronavírus van?

Aztán meghozták a rendeletet, hogy lehet sétálni. Négy feltétel volt: éjszaka tizenegy és egy óra között lehet sétálni; a séta nem tarthat tovább húsz percnél; a lakóhelytől legfeljebb kétszáz méterre szabad elmenni; kutyát kell sétáltatni.

Jogot tanulok, vagy nem? Értenem kell a tolmácsoláshoz, és meg kell találnom a hézagokat a törvényekben. Egészen szabadon értelmeztem a rendeletet, ami nem kis fejfájást okozott a szüleimnek. Én mindenesetre reméltem, hogy ha meg is gyűlik a bajom a törvénnyel, majd valami fiatal rendőrre bukkanok rá, akivel simán leállhat az ember alkudozni, vagy akár máshogy is elintézheti az ember lánya a dolgokat. Idővel persze rá kellett jönnöm, hogy a Telepen egy árva lélek sem jár ebben az időben. Egyszer haladt el mellettem egy rendőrautó, de az is olyan lassan ment, mintha a bent ülőknek előbb ki kellett volna guglizniuk, hogy hogyan is néz ki egy kutya.

(Folytatjuk)