A Kerülj Be Ifjúsági Közösségi Tér irodalmi pályázatának első díjas alkotása
Mint egy, a járda közepén körbeaszfaltozott fa. Így érzem magam. Elzártak mindentől és mindenkitől. Biztonságot keresnek a tükröződő ablakok mögött. Nem látom őket, de tudom, hogy ott vannak. Érzem a levegőben a vibrálást, ahogy mozognak. Ha megnyugtatom a légzésem, és figyelek, talán még az ijedt, dörömbölő szívverésüket is hallom. Halványkék, keményre vasalt köpenyeikben surrognak a folyosón, sugdolóznak az ablakok mögött. Figyelnek, feltérképeznek, keresik a gyenge pontjaim. Már nincs mit veszítenem, főleg mert amit már ők is tudhatnak, a képességem nem ismétlődik, egyedülálló vagyok, legjobb tudásom szerint. Így bármi, amit rólam megtudnak, nem általánosítható a „fajom” többi tagjára. A fajom. Még gondolatban is csak a fogaim között szűrve tudom kimondani az utálatos, amúgy teljesen átlagos szót. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy ettől a szótól nem rázott ki a hideg és nem éreztem, ahogy dübörög a szívem, gyorsul a légzésem.
Ajtó nyikordult, és velem szemben a dupla rétegű ólomajtó lassan elkezdett kinyílni. Mögötte halványkék köpenyes sejlett fel. Az idős nő az ősz haját elegáns kontyban hordta. Köpenye minden lépésénél lengedezett a lába mellett. Ahogy az ajtó teljes széltében kitárult, a küszöb mögött három, állig felfegyverzett egyenruhás várt. Kezükben gépfegyver, amin megcsillant a folyosót megvilágító neonfény. A fegyveres őrök jobban lekötötték a figyelmem, mint a nő. Utóbbi közelebb jött, óvatosan a karomért nyúlt, amit ellenkezés nélkül engedtem át neki. Gumiszalagot vett elő a zsebéből és a felkaromra kötötte, majd vérvételes harangot és tűt vett elő, és szúrni készült. Feszesen tartottam a karomat, közben az őröket figyeltem. Egyenruhájuk elegáns olívazöld volt, vállukon és bal oldalt a mellkasukon a vörös kétfejű sas hirdette az országom. Az országot, aminek már annyi kisebbséggel volt dolga a múltban: magyarok, cigányok, migránsok. Ennek ellenére sem a nemzetiségbeli, sem más megkülönböztetéssel nem igazán tudott mit kezdeni. Sőt, tőlünk egyenesen féltek, erről árulkodott a sok őr, az ólomajtó, a riasztórendszer. Pedig nem voltunk annyira mások. Úgy nézek ki, mint ők, a bőröm „fehér”, a szemem kék, a hajam barna, a külsőm teljesen emberi. Az egyetlen különbség csak az, hogy az érzelmi intelligenciám fejlettebb.
– Szorítsd rá, kérlek – hallottam az idős nő tompa hangját. Vattacsomót tartott a szúrás helyén. Óvatosan odanyúltam, és átvettem tőle. Halvány mosoly játszott az ajkán. Majd a szemembe nézett, és feltette a néma kérdést: Ma már beszélni fogsz? Némán bámultam rá vissza. Elfintorodott.
– El kell mondanod, hol találunk hozzád hasonlókat, különben egy teljesen értéktelen fogoly vagy számunkra. De ezt már te is nagyon jól tudod – mondta, s a mondat végén száját éles vonallá préselte össze. Figyelmeztetések. Azt hiszik, ha megfélemlítenek, elmondok bármit. A családom már évek óta nem él az országban, egy olyan városban élnek, ahol boldogok és szabadok. Ott nem üldözi őket senki a lányuk miatt. Nekik nincs képességük. Igazából nem tudunk róla, hogy az érzelmi intelligencia ilyesfajta „eltorzulása” öröklődhet-e. Feltételezések szerint a „fajom” kialakulása inkább a környezeti hatásoknak tulajdonítható. Leegyszerűsítve: általában a környezetemtől kapott reakciókra reflektálva alakulnak ki a képességeink. Még a sajtószabadság éveiből gyűjtöttem össze minden olyan tudományos kutatásról szóló cikket, ami a képességekről szólt. Amikor még egyetemista voltam. Szorosan lehunytam a szemem, ahogy egy régi emlék kúszott végig a tudatomon.
Az íróasztalom előtt ültem, és kifelé bámultam az ablakon, miközben azon gondolkodtam, amit legutóbb olvastam. Valamilyen holland professzortól. Az ablakom előtt az őszi falombok között apró cinkék játszottak a szélben. Erről Darwin szelekciós elmélete jutott eszembe. Az elmélet szerint az evolúció során minden fajban azok az egyedek maradnak fenn és azok a tulajdonságok öröklődnek, amik a legalkalmasabbá teszik az adott fajt a túlélésre. Például a zsiráf eredetileg egy lószerű állatfaj volt, majd ahogy az éghajlati változások miatt az aljnövényzet megritkult, az állatnál megjelent a hosszú nyak génje, és mivel azok az egyedek, akik hosszabb nyakkal rendelkeztek, több táplálékhoz jutottak, nagyobb esélyük volt az életben maradásra és a szaporodásra. A cikk írója is ezt a példát hozta fel, szerinte valószínűsíthető, hogy a képességek megjelenése az emberi fajnál egyfajta túlélési ösztön miatt kapcsolt be, a gén megjelenése pedig egy genetikai csoda, és a túléléshez mindenképpen szükségünk van az ilyen genetikai mutációt mutató egyénekre. Ebben a világban, ahol emberek irányítanak embereket, de az emberség kiveszőfélben van, az érzelmi intelligencia fejlődése valóban csoda. Miközben ezt a gondolatmenetet folytattam, lapozni próbáltam a tudományos hetilapot, majd egy éles szúrást éreztem az ujjbegyemen. Fejem a fájdalom irányába fordítottam. Vér serkent ki az ujjamból. Habár nem halálos sérülés volt, és nem feltétlenül volt szükségem rá, mégis körbekémleltem, hogy Lila, a lakótársam, nincs-e a közelemben. Amikor tudatosult bennem, hogy magam vagyok a szobában, a tekintetem az apró, kellemetlen vágásra vándorolt. Majd a tudatom mélyén parancsot adtam a testemnek a gyógyulásra. Néztem, ahogy az apró, szemmel nem látható sejtek feltöltik a pici vágást, ahogy a bőr összehúzódik, a vér elapad, és a bőröm teljesen összesimul. A vércsepp, ami előtte legördült az ujjamon, úgy tűnt, máshonnan került oda, a seb nem is létezett. Ámulatba ejtett a képesség, amit hordoztam. A szám mosolyra húzódott, mert volt a Földön legalább egy olyan ember, aki szerint hasznos lehetek, és ezt az embert a cikk kiadásának másnapján lefejezték.
– Iris! – szólított meg parancsoló hangon az idős hölgy. Szemhéjam felpattant, és bölcs nyugalommal álltam a tekintetét. Néma válasz volt. Nem mondok semmit. A nő köpenye surrogott, ahogy megfordult és kiviharzott a teremből, majd bevágódott mögötte az ajtó. Néma csend telepedett a hófehér helyiségre. Megint egyedül maradtam, mint az utolsó ősz végi falevél. Régen megriasztott volna ez az egyedüllét, féltem volna a magánytól. Ma viszont édes nyugalommal töltött el, hogy ebben a szobában egyedül ülök. Sőt, hogy az egész épületben nem tartózkodott hozzám hasonló lény. A hangszóróból sugárzó éles sípolás sem riasztott már meg. Tudtam, mi következik: újabb tesztek. Próbálkozások, hogy megtörjenek.
www.barnesandnoble.com
– Iris, kérlek, figyeld a falra kivetülő képeket, és hagyd szabadon áramlani az érzelmi reakcióid. Fel szeretnénk mérni, mi váltja ki a képességed aktiválódását. – … hogy a jövőben megakadályozzuk, hogy hozzád hasonló élőlények jöhessenek létre…– tettem hozzá magamban. A képességek eddig nem mutattak ismétlődést, tehát ez a tudás számukra tulajdonképpen nem jelent semmit. Megfejthetik a képességeim forrását. Átnézhetik a környezettanulmányt, amit 10 éves koromban készítettek, ahogy minden, a képességek megjelenése óta született gyerekről. Megtippelhetik, vajon melyik környezeti hatás kényszerítette ki a szervezetemben a genetikai mutációt. De semmivel nem lesznek előrébb a hozzám hasonlókkal kapcsolatban. Kattogás hallatszott, majd a fehér falra egy újszülöttről készült kép vetült. Elmosolyodtam. A következő képen egy sírkert volt látható, a mosolyom viszont nem hervadt le, némán soroltam magamban az elvesztett szeretteim nevét, mindegyikük emléke megragadott, erőt adott. Újabb kattanás, majd egy háborús csatatér sejlett fel. Arcom megfeszült, felmértem a képen látható károkat. A robbanás okozta gödröt, a szétszaggatott egyenruhás katonákat, a vérfoltokat a homokban. De más reakciót nem váltott ki belőlem. Kattanás, majd egy kórházi kórterem villant fel. Egy ágyon egy idős nő pihent. Újabb mosolyt csalt az arcomra. Az ismerős kép, az ismerős hely újabb emléket hozott felszínre bennem.
Hajnali két óra volt, a sürgősségi osztály bejáratánál álltam, és néztem, ahogy egy újabb kocsi hagyja el a parkolót. Kollégáim hangja hallatszott a hátam mögött, a folyosón. Mosolyogva néztem vissza a vállam felett. Cristal, egy vörös hajú, barna szemű, fiatalabb lány mosolyogva bokszolt bele Bill, egy zömök alkatú, nálunk pár évvel idősebb fiú vállába. Valamivel ugratták egymást, így közeledtek felém. Bill messziről odakiáltott: – Igazán megadhatnád magadnak a mosdószünetet, Iris, az előző két rohamkocsi óta folyamatosan csak feladatból feladatba botorkálsz. – Nevetés játszott a számon, és némán bólintottam, majd elindultam feléjük a folyosón. Melléjük lépve végigsimítottam fehér köpenyem oldalzsebein, és ijedten észleltem, hogy nincs kéznél a kesztyűm. Igyekeztem elrejteni, hogy ez mennyire kétségbe ejtett, ezért óvatosan zsebre vágtam a kezem, majd gyorsítottam lépteimen. – Igazad van, már baromira pisilnem kell – motyogtam feléjük, és előreszaladtam. A folyosó végén balra fordultam, a tolóajtó után visszatértem a nővérpulthoz. Gyorsan belemarkoltam a legközelebb eső kesztyűsdobozba. Majd a zsebembe gyűrtem, és nagy léptekkel elindultam a pult mögötti ajtóhoz, ami mögött a mosdó volt. A legtöbb ápoló nem kapott volna frászt attól, hogy nincs a zsebében kesztyű, minden betegágy mellett ki volt téve egy-egy dobozzal. Az én esetemben viszont nagyon fontos volt, hogy saját kesztyűm legyen. Az üldözések miatt nem árulhattam el a képességeimet, így sajátos módszert találtam ki arra, hogyan segítsek az embereknek feltűnés nélkül. Képes voltam a gyógyító képességemet átvinni más személyekre, de ehhez közvetlen bőr-bőr kontaktusra volt szükségem. Ha kesztyű nélkül dolgozom, az nagyon feltűnő lett volna, illetve egy csomó szakmai szabályt sértene. Mély levegőt vettem, ahogy a mosdó ajtaja puhán a hátamnak simult. Hátrafordultam, és elfordítottam a kulcsot. Az egyetlen helyiség, ahol nincs kamera. Ahol biztonságosan előkészíthetem a kesztyűket. Egyik zsebemből ollót, a másikból a kesztyűket húztam elő. Az ujjvégeken apró, alig látható piciny lyukakat vágtam, majd a darabokat a toalettbe szórtam és lehúztam. A kesztyűket visszadugtam a zsebembe. Megengedtem a csapot, és pár másodpercig alá tartottam a kezem. Majd elzártam, és egy papírtörlőt téptem le. Összegyűrve a szemetesbe dobtam. Kiléptem. Mögöttem kattant a zár.
Újabb kép. Egy elütött macska egy forgalmas út közepén. Fintorogtam. Kattanás, egy császármetszés közben felhasított has, mosolyogtam. Katt – egy levágott kar. Katt – temetés. Kattanás – egy ráncos, idős ember keze. Kattanás, a kép fehér háttere ragyogott, és a többi sötétebb kép után hunyorognom kellett, amíg a szemem meg nem szokta a fényt. Óvatosan rajzolódott ki előttem a kép. Szürke fémrudak geometriai alakzatokat alakítottak ki. Egy híd. A szemem a híd közepén a korláton álló emberre vándorolt. Arcom kifejezéstelenné vált. Elsápadtam, testemen reszketés futott végig. Torkomban dübörgött a szívem. Próbálom megnyugtatni magam. Óvatosan veszem a levegőt. Tudni akarják, hol van. Tudni szeretnék, hogy neki is vannak-e képességei. Emlékeztetem magam, hogy nem tudják megtalálni. Se őt, se a többieket. Akárhol vannak is, Elliot gondoskodott róla, hogy ne követhessék őket. T.-ről pedig nem tudnak semmit. Nem is árulhatom el nekik. A légzésem óvatosan regulázom.
– Iris, félsz? – hallatszott az idős hölgy hangja. – Esetleg eszedbe jutott a barátod? – beszívtam a levegőt. – Ő is leugrott, nem igaz? – nehezemre esett uralkodni magamon. Nem válaszolhattam semmit, minden szó egy nyom lehet számukra. Sohasem használtam a képességemet másra csak gyógyításra. Az ilyen pillanatokban igencsak szerettem volna tudni, vajon képes lennék-e kárt tenni ebben a szipirtyóban. Kifújtam a levegőt, nagyot nyeltem. Nyugtalanságom láttán, a nő újra megszólalt. – De te megmentetted, nem igaz? Viszont ezért el kellett árulnod magad az embereknek. Feladtad magad. Nagyon fontos neked, igaz? De most nem tudod, hogy van, hogy újra megpróbálja-e. Nem tudod megmenteni se. – Fogaimat erősen összeszorítottam. Igaza volt. Tényleg nem tudtam, hogy T. jól van-e. Abban is csak reménykedtem, hogy nem fogja újra megpróbálni. A lelkem könyörgött, hogy legyen vége, hogy hadd sétáljak szabadon. Meg akartam keresni őt, átölelni. – Iris, én segíthetek – zavart meg a nő hangja. – Ha elmondod, hol vannak, megkereshetjük őket. Megtudhatjuk, jól van-e a barátod. Cserébe pedig szabad leszel, és új munkahelyed is lesz. Dolgozhatsz nekem, és én mindig ilyen hálás leszek a tevékenységedért. – Keserű ízt éreztem a számban, ahogy összefolyt benne az epe, hányingerem volt. Minden erőmmel arra figyeltem, amit a képen láttam. A légzésem megnyugodott, de a gyomrom még kavargott. Pislogtam egyet.
A három nappal ezelőtti énem áll a szoba közepén. A telefonom a fülemhez szorítom, hogy az autók morajlásából, a dudák harsogásából és az emberek hangos zsivajából kiszűrjem Lena zokogó hangját. Próbálom értelmezni, amit mond, de a lelkem nem akarja hallani. T. fennáll egy 17 emeletes épület tetején, és le akar ugrani. Sétálni voltak, azt mondta, mindjárt jön. Lena hangja elcsuklik a sírástól. Bűntudat kínozza. A szívem a torkomban van, nyelni sem tudok. A gondolataim cikáznak, hogyan jutott T. idáig? Miért nem láttam előre, miért nem szólt, hogy beszéljünk, ahogy régen is? Szememmel Elliotot keresem. Mintha megérezte volna, éppen egy sörrel a kezében libbent be a szobába. Minden az arcomra van írva. Lassított felvételként látom, ahogy Elliot boldog arca hirtelen komorrá válik, és az üveg kicsúszik a kezéből. – Megyünk, Lena – nyögöm ki nehezen. Arcomon könnyek folynak. Elliot a telefonért nyúl, de elhúzódom. Nem veszem el a fülemtől, annak ellenére, hogy Lena már csak zokog a vonal túloldalán. Némán tátogom a címet, és a keze felé nyúlok. Elliot lemerevedik. – A tetőre? – kérdezi dörmögő hangján. Bólintok. Megfogja a kezemet. A szoba forogni kezd, szétfolyik, és hirtelen sötétség és hideg vesz minket körül. Szorosan kapaszkodok Elliotba. A telefon a fülemen, pedig Lena hangját már nem hallom. Magamban számolom a másodperceket. 10….11…12…13… A sötétség szétválik, és hirtelen az autók dudálása mindennél hangosabb lesz. Idefent is hallani az emberek hangját. Odalent már több százan álltak meg bámészkodni. Egy piros Suzuki utasa kikiabál az ablakon, majd dudaszó harsan. A tömeg elállta az autók útját. A rendőrautóból egy tiszt száll ki, adóvevőjén a diszpécser arra kéri, a Palicsi út felé irányítsa a forgalmat. A mentőautó szirénája elhallgat, és már csak a kék és piros fények verődnek vissza a szembe lévő épület faláról. Elliotra nézek, majd fordulni kezdek. Abban a pillanatban, ahogy T. magas alakja megjelenik a látóteremben, karom automatikusan felé lendül. Mosolyog rám, édes kék szeme néma köszönetet rebeg. Ujjhegyem megérinti az övét, a szeme lecsukódik. Szám sikolyra nyílik, ahogy teste a semmibe dől. Egy pillanatra Elliot felé fordulok. – Kapd el! – üvöltöm a könnyeimtől orrhangon. – Mozgó pontra nem tudok ugrani – az ő szemei is könnyesek. Még a mondatot sem fejezi be, keze átkarolja a derekamat, és újra sötétség vesz minket körül. Majd a járókelők között termünk a földön. Valaki sír. Egy férfi öklendezik, az előtte álló nő megfordul és szidni kezdi, amiért lehányta a kabátját. A mentőautó sofőrje rádión tetrázza az eseményt, és hullaszállítót kér. – Közelebb – bukik ki belőlem. Elliot, mintegy parancsot teljesítve, újra sötétbe és hidegbe burkol minket, majd amikor a sötétség szertefoszlik, T. teste fekszik előttem. Egy mentőtiszt furakszik közelebb a tömegben. Pislogás nélkül bámulom az ernyedt testet. A vért. A karja kicsavarodott, a lába betörte az autó szélvédőjét, amelyikre rázuhant. Csontszilánk szúrja át a lábán a bőrt. Mellkasa szaggatottan emelkedik és süllyed. Arca kifejezéstelen, de kék szemei még mindig csillognak. Vér csorog arcára, koponyája megrepedt. – Menjünk innen! – Eliott hangja üti meg a fülemet, T. kezéért nyúl. – Akkor meghal – válaszolom érzelemmentesen. – Halottat nem tudok gyógyítani, csak élő szövetet. – Én is közelebb lépek T.-hez. Kezem a kezéhez nyúl. Hidegek az ujjai. Alig érezhetően megszorítom. A szövetkabátom alatt érzem, ahogy vér csordogál az ő kezéről az enyémre. – Tartsd fel! – Elliot bosszúsan válaszol: – Nem tudok harcolni és elvinni innen hármunkat. Fáradok! – kiáltja. – Tartsd fel! Aztán tűnjetek innen – hangom üresen cseng. Közben mindvégig T. szemeit nézem. Könnyeim megállíthatatlanul folynak. Elliot magyaráz valamit arról, hogy el fognak kapni. Már csak tompa morajlást hallok. Minden neuronom T. sejtjeihez suttog. Kérleli a gyógyulásra. Pillanatokig nem történik semmi. A mellkasa megáll. Nem emelkedik. Elliot üvölt. A fények játéka a falon olyan, mintha egy autóban ülnénk, utaznánk. A világ forogni kezd velem. A szívem vadul kalapál. Most már parancsba adom a gyógyulást. Nem merek levegőt venni. A hátam mögött a mentőtiszt hangját hallom, ahogy Elliottal vitatkozik. Csak nézem a kék szemeket, olvadt vattacukor a nyári kék ég előtt. Édes kék szemek. Keze megrezzen, majd ujjai óvatosan a kezemre záródnak. Csont reccsen. Majd a mellkasa újra emelkedni kezd. A sebek összeforrnak. A vérzés eláll. Remegek. Ilyen sokat soha nem használtam még a képességem. A kezemen nem folyik tovább a vér, tekintetem a csuklójára csúszik, a fekete gyöngyös karkötőre. A pici félholdra. Majd tekintetem még egyszer visszavándorol a kék szemekre, elmosolyodom. Könnyáztatta arcomat lila színűre festi a kék és piros fények visszatükröződése az éjszaka sötétjében. – Vidd el! – szakad ki belőlem. Mire Elliot mellettem terem. Kezem kicsúszik T. kezéből. A szememet nem veszem le az ő szeméről. Ijedtség tükröződik bennük. Utánam kapna. Hátrébb lépek. Már csak Elliot izmos hátát látom, de úgy bámulom, mintha rajta keresztül is látnám a vattacukros eget. Majd eltűnnek, mintha sose lettek volna. Erős kéz kapja el a karom. Fájdalom hasít a vállamba és a lapockáimba, ahogy hátrafeszítik a kezeimet. Majd a földre nyomnak. Arcom a hideg betonra érkezik. Állkapcsom koppan az érkezéskor, bőröm lehorzsolódik. Még nagyobb lesz a zsivaj körülöttem. Valaki azt kiabálja, hogy szörnyeteg. Egy nő a szája elé teszi a kezét. Szőkésbarna haját kócolja a szél. Úgy bámul üres tekintettel. – Elkaptuk! – hallom a rendőrtiszt hangját. Majd keserű recsegés után érkezik a vonal másik feléről a cím, ahová vinniük kell.
www.himalayaninstitute.org
Újabb kattanás. Elliotot látom. Nem moccanok. Majd a szüleimről mutatnak képet. Mintha nem lennék tisztában vele, hogy hozzájuk nem érhetnek. Nagyon kíváncsiak, mire vagyok képes. Pedig ez nem igazi mágia vagy csoda. A képességemet az empátia táplálja. Mindegyikünk képessége más érzelemhez köthető. Elliot teleportálása a magányból fakad. T. nem érez fájdalmat, ezt a képességet a félelem táplálja. Lena hanghullámokat tud létrehozni, ezt a motiváltság táplálja. A „köznép” pedig irigykedik, fél tőlünk. Úgy állítanak be minket, mintha más világról származó élőlények lennénk. Pedig a többségünk nem tett ellenük semmit. Nem vágyunk másra, minthogy semmik legyünk, szürkék, hétköznapiak. Magától értetődőek legyünk a társadalom számára. Olyan helyen akarunk élni, ahol elfogadnak minket, és nem is istenítenek a képességeink miatt. Igazságtalanság lenne? Előnyt jelentene a képességünk. Én nem tudok megöregedni, mert gyógyulok, de cserébe végignézhetem a családom, a barátaim, a szomszédjaim öregedését és halálát. Szerintem ez így igazságos.
Az ólomajtó megint nyikorogva kinyílik. Mögötte felsejlenek a felfegyverzett őrök. Majd belép egy idősebb férfi, alkarján hatalmas vágással. Vérzik, de a sérülés nem mély. Óvatosan közelebb lépdel. – Nem szeretnél segíteni neki? – kérdezi az idős nő. – Nem – mondom magamban. Az urat elvezetik, majd egy picivel később egy kislány tipeg be a szobába, bal kezéről hiányzik a mutatóujja. A seb már elkezdett gyógyulni. Mozdulatlan maradok. Egyszer csak az idős nő alakja jelenik meg az ajtóban. Maga elé rántja az egyik őrt, majd egy sebészi pengével végighasít a nyakán. Az összes izmom egyszerre rándul meg. Majd a talpam a földet éri. A másik őr kérdő tekintettel ugrik a társa mellé. – Šta je ovo? – kérdezi a nőtől. Kezem ökölbe szorul. Felállok és elindulok a katona felé. Letérdelek a mellette keletkezett vértócsa közepére. Kezem a sebre teszem, és érzem, ahogy a szélei szép lassan közeledni kezdenek egymáshoz. Az idős nő cipője kopog a padlón. Amikor közelebb ér, megcsap a régi Yugo autó szaga valami édes illattal elkeveredve. Megragadja a felkarom, és talpra ráncigál. – Nem bírod ki, hogy ne élj vele, igaz? Függő vagy. Egy idióta kis narkomán. Nem vagy képes nem csinálni. Ahogy a fajod összes többi tagja. De ezt a játékot most befejeztük. Kapsz egy órát, és ha nem árulod el, hol van a többi fertőző féreg, akkor lelövetlek, mint egy kutyát. – Nyála az arcomra csapódott. Fenyegetése hallatán a testem megremegett. Eszembe jutott T. és a vattacukor. – Engem nevez idióta függőnek – köptem a szavakat –, miközben maga állatként tekint rám, és azt hiszi, nem ismerek olyan alapvető emberi tulajdonságokat, mint a hűség? Azt hiszi, eljönnek értem, igaz? Valójában nem is kíváncsi arra, hogy mit mondanék el. Azt várja, hogy csapdába csalja őket – magamban gyorsan elrebegtem egy könyörgést, hogy ne így legyen. – Maga egy korcs társadalom része, egy olyan eszmét hirdet, amit már maga előtt is sokan mások. Nem új, és nem különleges. Ó pedig hogy szeretne az lenni! Hogy szeretne maga is végigrepülni a horgosi szántóföldek felett! Hogy szeretné visszahozni a halál torkából a haldokló szeretteit! Mindent megtenne, hogy olyan legyen, mint én vagy a fajom bármelyik tagja, és pont ez az irigység kényszeríti arra, hogy elpusztítson minket. Ha nem létezünk, nincs mire irigynek lenni. Ha szégyent csinál belőlünk, ha betolakodónak hív minket, akkor senki nem akar majd olyan lenni, mint mi, hiszen ez egy rossz dolog. Tudja mi a méreg, ami létrehozta ezt a genetikai mutációt? A magához hasonló irigykedő emberek, önök a környezet, ami rákényszerítette a sejtjeinket, a DNS-ünket arra, hogy egy új világ reményében többek legyünk. Nem engem kell elpusztítania, hanem magát! – Köptem. Majd kirántottam a karom a szorításából, és visszasétáltam a fehér szobába.
A percek csak peregtek a fejem feletti órán, semmi se változott. Csend volt, neonfények és üresség. Nem kapnak tőle semmit. Mártírhalált halok. Nem számít. Nem fognak megmenteni. Nem fognak eljönni, mert ez a rendszer nem enged ilyen kockázatot vállalni. Muszáj magunkra gondolnunk mások helyett. Nem fognak eljönni. Csendben várnak majd a régi Jadran színház alagsorában, és nem jönnek.
Amikor az ajtó újra kitárult, a nő besétált az őrrel, akinek az előbb elvágta a torkát.
Lehunytam a szemem. – Iris, utolsó esély – mondta. De én csak számoltam a légvételeimet. T. Elliot. Lena. Gina. Spencer. Raven. Anya. Apa. Az idős néni. A kislány. A katona. Bill. Cristal. Az öcsém. A tanáraim. A holland professzor.
Majd eldördült a lövés.
Képgaléria:
0 Hozzászólás
Szólj hozzá