DAY 258: EGYETEM VERSUS COVID–19

Beköszöntött a május vége, és elérkezett az áprilisi vizsgaidőszak. Már az egyetem közelében voltam, amikor érkezett az SMS, szerelmes levél az egyetemtől. Már emelkedett is az amúgy eléggé alacsony vérnyomásom. Előbb azt hittem, értesítés, hogy nem lesz vizsga, de amikor elolvastam az üzenetet, kiderült, hogy az egyetem gondoskodik rólunk, hallgatókról, valamint a professzorairól, mindenki jólétéről. Az egyetem épületébe csak az mehet be, akinek van kesztyűje, maszkja, valamint behívólevele, és még így is csak a meghatározott időpontban lehetett belépni, lázmérés és a portással való bájcsevej után. Esküszöm, csak az Arbeit macht frei felirat hiányzott a bejárat fölé. Igazán csak akkor döbbentem meg, amikor beléptem a tanterembe. Üvegfal választja el a professzort a hallgatóktól, és csak meghatározott helyekre lehetett leülni. A kérdéseket a professzor adja, és még az indexbe se kerül bele a bizonyíték arról, hogy valamit sikerült letennem. A maszk viselése miatt pedig csak találgathatunk, hogy mit is akar mondani a másik. Másrészt viszont életemben először egy óránál rövidebb idő alatt befejeződött a vizsga. Minden bizonnyal akad némi jó is minden rosszban.

DAY 259: NYÁRI VIZSGAIDŐSZAKOK

Ami a nyaralást illeti, turisztikai szándékkal mentem ki a vizsgára. Habár volt egy olyan érzésem, hogy könnyebb lett volna átlépni a határt az aktuális körülmények között, mint az egyetem küszöbét, mégis tettem egy próbát. Sok hűhónak tűnt ez az egész egy nagy semmiért. Egyedül csak tesztet nem csináltattak velünk, amikor megjelentünk az egyetem előtt. Pont úgy vártunk a bejárat előtt felsorakozva, mint annak idején a zsidók a haláltáborokban, nem sokkal érkezésük után. És természetesen mi is számíthattunk a kivégzésre.

DAY 260: A SZENTLÉLEK LEGYEN VELÜNK

Valaki úgy döntött, hogy az előttünk álló vizsgaidőszakban legyenek vizsgák hétvégén is. Vasárnap reggel, csodás napsütés, és egy igen hátborzongató vizsga. Mondanom sem kell, hogy egy hétvégi délelőttön még ez a nyüzsgő Újvidék is pihen. Sehol senki. A busz is üres. Nincsenek rohanó bringások, még üresek a kávézók, csendes a forgalom. Nincs egy árva lélek sem az utcákon. És aztán az ember beér az egyetemi városba.

Vasárnap lévén többen vannak az egyetemen, mint a misén. Nem kevesen gyülekeztünk a Jogi Kar előtt. Türelmetlen és ideges hallgatók húzódtak meg a csöppnyi napos foltokon a fák lombjai között ezen a vasárnap délelőttön, de a hidegtől nem lehetett szabadulni. A megfázás veszélye jobban fenyegetett, mint a tomboló koronavírus vagy a bukás eshetősége.

Hiába a kabát, hiába a sétálás és az időnként előbújó nap. Több mint kétórás várakozás után remegve léptem be az egyetemre. Úgy istenigazából belegondolva, még a misére is eljuthattam volna. Csak azt nem tudom, hogy mi lett volna az imám tárgya. Mi professzorunk, ki vagy a tanteremben (vagy éppen az egyetem előtt, és cigizel), szenteltessék meg a te neved, jöjjek én következőnek felelni, legyen meg a te akaratod meg az én tízesem, amint a könyvben, úgy a vizsgán is, minden kérdésedet tedd fel ma, bocsásd meg a helytelen kifejezéseket, miképpen mi is megbocsájtunk a várakozásért, és ne tegyél föl nehéz és felesleges kérdéseket, de szabadíts meg ettől a szenvedéstől, és engedj át a vizsgán. Ámen.

(Folytatjuk)