Minden évben december 10-én ünneplik az emberi jogok világnapját, idén már hetvenedik alkalommal. Azért éppen ezt a szép, téli napot választották, mert 1948-ban ezen a napon fogadta el az ENSZ közgyűlése az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát.

Ma már el sem tudnánk képzelni az életünk emberi jogok nélkül. Annyira természetes a létük, hogy általában bele sem gondolunk, mi lenne velünk nélkülük, sőt az is előfordul, hogy megkérdőjelezzük egyik-másik létjogosultságát – pusztán azért, mert már elfelejtettük, milyen az, ha nélkülöznünk kell őket.

Egy kicsit ijesztő belegondolni, hogy néhány évtizeddel ezelőtt vagy néhány ezer kilométerrel arrébb egészen más körülmények voltak, vannak érvényben. A második világháború idején a zsidókat megfosztották mindazoktól a jogaiktól, amelyekre ma emberi jogokként gondolunk: elvették a vagyonukat, rabszolgamunkára kényszerítették, lemészárolták őket. Jemenben az UNICEF (az ENSZ nemzetközi gyerekjogi alapja) szerint napról napra kisebb a gyerekek esélye az életben maradásra, az UNFPA (az ENSZ népesedési alapja) pedig azért folytat kampányt, hogy minél többen segítsék adományaikkal az anya és a baba számára is biztonságos szülés körülményeinek kialakítását. Jemen a világ egyik legszegényebb országa, ráadásul háború is sújtja.

Ehhez képest mi elég kellemes körülmények között élhetjük az életünket. Jogunk van az élethez, többé-kevésbé szabadon és biztonságban élhetünk. Iskolába járhatunk, könyvtárba, múzeumba, színházba mehetünk. Igaz, a koronavírus-járvány miatt ezeket a jogainkat korlátozták, de korántsem vették el őket teljesen. Hiszen a tanulási lehetőség megmaradt, csak most online, személyes érintkezések nélkül kell boldogulnunk. A színházak online előadásokat, a zenészek online koncerteket hirdetnek meg, ami ugyan szintén mellőzi a közösségi élményt, de cserébe micsoda lehetőséget kínál azoknak, akik eddig is szívesen részt vettek volna ezeken az eseményeken, de túl messze laknak Budapesttől! Az internet segítségével távoli múzeumokat is bejárhatunk, vagy akár online sajátíthatjuk el a legkülönfélébb tanfolyamok és képzések anyagát.

Lehet magántulajdonunk is, gyűjtögethetjük a pénzünket, hogy majd egyszer valami szépet, fontosat, drágát vegyünk belőle. A munkánkért fizetést kapunk, amiből vásárolhatunk a különböző boltokban, mert nincs hiány élelmiszerben, szappanban, ruhaneműben. Szabadon választhatjuk meg a vallásunkat, beszélhetünk és írhatunk magyarul, alkothatunk, lehetünk művészek, és véleményt alkothatunk anélkül, hogy ezért súlyos megtorlástól kellene tartanunk. A házasságon kívül született gyerekeknek nem kell egész életükben szégyenfoltként tekinteniük arra, hogy a szüleik nem kötötték egybe az életüket, és a válás sem jelenti azt, hogy mostantól megvetnek minket a szomszédok.

Egy többé-kevésbé demokratikus országban élünk, ahol törvények szabják meg, mit lehet és mit nem – az más dolog, hogy ez mennyire működik jól, de valószínűleg jobb ez így, mint ami Jemenben várna ránk.

Az elmúlt hetven év alatt Európában nagyot változott a világ. Azok az emberi jogi kérdések, amik egykor égetőek voltak, mára természetessé váltak. Például az, hogy senkit sem lehet megfosztani az állampolgárságától, vagy hogy senkit sem lehet önkényesen eltiltani bizonyos foglalkozásoktól. De ez nem azt jelenti, hogy minden rendben van, és hogy az emberi jogok területén már csak távoli, háború, diktatúra és szegénység sújtotta országokban akad némi tennivaló.

Egyrészt még mindig vannak társadalmi csoportok, amelyek számára néhány (európai) országban ellehetetlenítik, hogy gyakorolhassák a jogaikat. Van, ahol a meleg párok nem fogadhatnak örökbe gyereket, annak ellenére, hogy minden bizonnyal jobb két apával vagy két anyával fölcseperedni, mint egy gyerekotthonban. A legszegényebbek számára sokszor nehezen elérhetőek az egészségügyi szolgáltatások, például azért, mert falun, tanyán laknak, és messze van a kórház, meg pénzük sincs, hogy eljussanak oda. Így ők nemcsak a jó ellátásból szorulnak ki, hanem a szűrőprogramokból is, betegebbek lesznek, mint mások, sérül az egészséghez, az egészségügyi ellátáshoz való joguk. A cigányságot, a feketéket meg a nemzeti kisebbségeket még mindig sok helyen diszkriminálják, és van, ahol a magas pozícióban lévő, felelős szerepet vállaló nőket nem veszik komolyan a férfi kollégáik.

Másrészt a globalizációval egy újfajta társadalom épült ki, ami újfajta problémákat hozott magával. Az újfajta problémák pedig azt is megkívánják, hogy más emberi jogokat helyezzünk előtérbe. Már nem elég lokálisan, kis közösségekben gondolkodni, mert az segíthet ugyan a fenti problémák megszüntetésében, de nem sok befolyása van a globális problémákra nézve.

Ezek közül az egyik a környezetszennyezés, a globális felmelegedés problémája. Ez az egész emberiséget érinti, közösen kell fellépnünk ellene. A vezetők feladata hatékony megoldást találni és kieszközölni a végrehajtásukat is. Csakhogy a legnagyobb környezetszennyező országok rendelkeznek a legtöbb politikai hatalommal, és őket sújtja legkisebb mértékben a klímaváltozás. Az, hogy egyes ázsiai területek lakhatatlanná válnak, „nem az ő problémájuk”. Közben meg persze dehogynem, mert akibe egy minimális empátia is szorult, az nem kíván senkinek éhhalált. Arról nem is beszélve, hogy aki nem tesz a globális felmelegedés ellen, az utána legyen szíves befogadni a perzselő meleg elől menekülő tömegeket.

Ezzel el is érkeztünk egy másik globális problémához, a migrációhoz. Aki jól érzi magát a saját országában, az jóval kisebb eséllyel fog nekivágni a nagyvilágnak. Ezért ha nem akarunk túl sok bevándorlóval találkozni, akkor érdemes aktívan tenni a háborúk, az éhínség, a diktatúra, a kizsákmányolás ellen, és kórházakat, iskolákat építeni ott, ahol erre szükség van. Ez is a vezetők feladata, mert a globális problémák megoldása nem lehet egyéni felelősségünk.

Az egészséges környezethez való jogunk is globálissá vált, amint felütötték a fejüket az első világjárványok. Ilyen most a koronavírus terjedése. A globalizáció lehetővé tette, hogy emberek tömegei utazzanak nap mint nap egyik városból a másikba, egyik országból a másikba. Már nem vagyunk bezárva kicsi közösségekbe, aminek számos előnye van nyilván, de egyik hátránya meg az, hogy a vírusaink velünk együtt szabadultak ki a szűkebb környezetből. Erre is megoldást kell találni. Az emberek többsége a személyes szabadságában érzi magát korlátozottnak, amikor maszkot kell viselnie, távolságot kell tartania, vagy nem mehet ki az utcára, nem tarthat házibulit. Az is megoldás, ha a katonaság gépfegyverrel felügyeli a szabályok betartását, de ez jelentős visszalépés lenne az emberi jogok területén – akkor már inkább egy kötelező védőoltás.

Amivel pedig a leginkább foglalkoznunk kellene (mert gyakorlatilag minden más globális problémánk alapját adja), az a túlnépesedés. Egyszerűen túl sok ember él a bolygón. Persze a gyerekvállalást tiltani rossz ötlet lenne, és nem is erről van szó. Számunkra elképzelhetetlen, hogy ne mi döntsünk a gyerekeink maximális számáról: a terhesség elleni védekezésnek több módja is elérhető, végső esetre pedig ott az abortusz. De bizony a családtervezés is csak egy kiváltság: sok ország polgárainak nincs lehetősége rá. Nem az a baj, ha egy európai családban megszületik a harmadik vagy a negyedik gyerek (akit akartak és szeretnek), hanem az, amikor az indiai asszony már a tizenkettediket szüli, pedig lánykorában még arról álmodott, hogy orvosnak tanul, és nem is lesz gyereke. A túlnépesedést biztosan csökkentené, ha elérhető lenne a fogamzásgátlás (helyileg és anyagilag egyaránt), és ha a fejlődő országokban is nagyobb hangsúlyt kapna a nők önrendelkezése, tanulásra biztatása. Mert a gyereknek is joga van arra, hogy ne véletlenül szülessen meg.

Képgaléria: