Íráskényszer Dušan Vesić Bunt dece socijalizma című könyvének hatására

ZENE

A zene, amellett, hogy az emberiség civilizációs megtestesülésének egyik formája, a hangok ritmusba helyezésével és sorba állításával évezredek óta szervesen összekapcsolódik a lázadás különféle formáival is. Lehet manipulációra szolgáló eszköz, ami a hatalmon lévőket szolgálja, vagy a nép szabadság utáni vágyának kifejeződése (mindezekről a dimenziókról Jacques Atali írt egy remek könyvet Noise címen, ez szerbhorvát nyelven is megjelent Buka címmel).

Amióta az anyaföldjükről elhurcolt fekete rabszolgák éjszakai összejöveteleiken egy szál gitárral a kezükben megénekelték a bánatukat, fokozatosan megindult a zene demokratizálódásának a folyamata. A múlt század elejétől fogva a zene már nem csak az olyan kiváltságos helyzetben lévőké, mint például az uralkodók és a katonák, és nem is csak a pórnépé, akik titokban muzsikáltak ünnepeken. A jazz és a blues zenéből kialakult a könnyűzene, amelynek bizonyos ágazatainál a mondanivaló és az attitűd központi szerepet kapott. A rockzene fenekestül felforgatta a nyugati civilizációt a múlt század hatvanas éveiben, majd a punk egy öklöst is adott a társadalmi képmutatásnak. Mint sok minden más esetében, ezek a társadalmi változások is a vasfüggönyön át egy kicsit megkésve, illetve más formában érkeztek – a hatásuk viszont nem maradt el.

CENZÚRÁZOTT SZABADSÁG

Dušan Vesić tavaly megjelent Bunt dece socijalizma című munkája valahol itt veszi fel a fonalat. Mi történt az demokrácia útján elindult ország középosztálybeli fiataljaival, amikor találkoztak a fejlett nyugati országok zenei mozgalmával?

Itt persze elsősorban olyan zenéről van szó, ami az akkori társadalmi konformizmus megbolygatására összpontosult a maga sajátos, naiv, polgárpukkasztó módján. A hippi mozgalom és a vele járó rock, majd hardrock zene Jugoszláviában is éreztette hatását, de idővel a hazai rockbandák egyre inkább a kommersz falusi vagy progresszív rock felé fordultak. A hetvenes évek második felében ez a törekvés nem találkozott a fiatalok egy részének igényeivel. A punk nagyon minimális időcsúszással érkezett meg Júgóba. A bizonyos mértékig nyitott szocialista társadalomban viszonylag gond nélkül lehetett külföldön munkát vállalni, az akkori vendégmunkások (ez is egy régi hagyomány a régióban) pedig hazahozták a kölkeiknek a külföldi magazinokat és lemezeket. Nem ez a meglepő, hanem inkább az, hogy a középosztálybeli fiatalok ennek hatására mekkora vehemenciával vetették bele magukat a zenélésbe. Gyors egymásutánban zenekarok alakultak, igény is mutatkozott az újdonságra, és létezett működőképes zeneipar, amely profitálhatott mindebből. Cenzúra is volt, de mai szemmel nézve talán nem is olyan súlyos. A rendszert mértékkel kritizálhattad, de ez egy olyan rendszer volt – ahogyan a könyvben is elhangzik –, amit igazság szerint annyira nem is akart senki sem megdönteni, inkább csak jobbá és még nyitottabbá tenni. Megvitatandó kérdés a hatalom és a nép között akkor is akadt bőven, mert a társadalom tele volt szőnyeg alá sepert jelenségekkel: alkoholizmus, kábítószer-függőség, munkanélküliség, homoszexualitás, de ezekről senki sem beszélt. Az újonnan létrejött zenekarok ezekről nyitottak párbeszédet a közönséggel, a kaja, pia, szerelem, munkáshimnuszok helyett.

EGY ÚJ HULLÁM

A könyv tehát azt az időszakot dolgozza fel, amit a jugoszláv novi talas vagy novi val, azaz magyarul az új hullám megjelenésének időszakaként határoznak meg a popkultúrában. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a hardrockkedvelők mellé felsorakozott egy nagyon fiatal, többnyire középiskolás korosztály, amelynek tagjai leginkább az angol punk, postpunk, ska, new wave hatása alatt voltak. Ők egy új színt, hozzáállást, lendületet képviseltek a zenében, mondanivalóban. A csaknem 400 oldalas könyv a szlovén Buldožer zenekar első lemezével határozza meg a novi val kezdetének első szelét. A boncasztalra ezután olyan zenekarok kerülnek többek között, mint a horvát Prljavo kazalište, Paraf, Termiti, Azra, Haustor, az újvidéki Pekinška patka, a szlovén Pankrti, a belgrádi Idoli, Električni orgazam, Šarlo akrobata. A könyv a színtér kialakulását, felfutását, majd átalakulásának okait vizsgálja, ami hozzávetőleg ötéves periódust foglal magába, az 1977 és 1982 közötti időszakot, és hihetetlen precizitással száguld végig ezen a pár éven. Számomra a legmeglepőbb az volt, hogy milyen lehetetlen körülmények között készültek ezek a nagy alkotások – udvari konyhákban, garázsokban. Vesić rámutat egy fontos dologra. Az elkészült lemezek sikere, minősége jelentős mértékben a producerek hozzáértésének köszönhetőt, akik a stúdiókban helyrekupálták a szétesett hangokat és ritmusokat. Korabeli interjúkon, koncertbeszámolókon keresztül ismerjük meg ezt a korszakot, több földrajzi egységen keresztül, párhuzamos időbeli folyamatossággal. A könyv sokszor úgy hat, mintha jelen időben történne mindez, illetve az egészen közeli múltban. Az olyan összművészeti csoportosulások, amelyek szintén ebben az időszakban, hasonló hatások alatt ténykedtek, kimaradtak, pedig bizonyára érdekes lenne utánajárni azoknak is. Mint ismeretes, a sok zenész mellett számtalan színész, író, képzőművész volt aktív, vagy legalábbis olyanok, akik ebben a társaságban mozogtak. Az újvidéki Laboratorija zvuka zenekar éppen amiatt nem kapott helyet a könyvben, mivel a sokféle összekapcsolódás miatt bővebb magyarázatot igényelt volna. A könyv tehát egy viszonylag vidám és pozitív periódust ölel fel, mert, mint tudjuk, az igazi tragédiák 20 évvel később kezdődtek.

A NYOMASZTÓ VALÓSÁG

A mű írója nem laikus, maga is részese volt az eseményeknek, igaz, újságírói szerepben, illetve a zenekarok barátjaként. Az ő nevéhez fűződik a Bijelo dugme történetét feldolgozó Šta bi dao da si na mom mjestu című könyv, valamint az Ekatarina Velika zenekar billentyűsének, a nyolcvanas évek belgrádi rockdívájának, Margita Stefanovićnak a tragikusan végződött életét feldolgozó Magi – Kao da je bila nekad című is. Mivel Vesić időközben a filmezésbe is beleszeretett, 1996-tól kezdve rockumentary készítésekkel is foglalkozik, neki köszönhetjük az EKV filmet, de minden valószínűség szerint az eddigi legfontosabb munkája a Jugoszlávia rockzenei történelmét bemutató, 40 részes Rokovnik című sorozat.

Akinek volt szerencséje az említett alkotásokhoz (a filmeket megnézhetjük a YouTube-on is), az feltételezheti, itt nem egyszerű sztorizgatásokról van szó, mert Vesić igen gyakran bocsátkozik talán nem is annyira merész következtetések levonására, valamint az akkori társadalmi összefüggések bemutatására.

Az író a mű előszavában kijelenti, valamit nem jól csináltunk, és ez a felvetés/kijelentés akár figyelmeztetés is lehetne a liberalizmus felé kacsingató egykori szocialista világ összes lakosának. Az epilógusban pedig szembesülünk mindazzal, amit eddig is tudtunk, de jobban szeretünk elfeledkezni róla, nevezetesen, hogy mekkora kudarc lett egy hatalmas köztársaság sorsa, csak azért, mert a polgárok utat engedtek a nemzeti és vallási felemelkedés-megújulás öltönyébe bújt pusztításnak. A könyv hangulata sokszor visz el bennünket a 40 évvel ezelőtti „megváltjuk a világot életérzés” édes mámorába, ennek ellenére igen nyomasztó. Hosszú évek után számomra lesújtó volt újra olvasni mindazokról a tragédiákról, amiken átmentek azok a zenészek, akiknek a dalait ma is hallgatjuk, például Budapesten egy kifejezetten színvonalasabb júgó buliban. Ezekből a szerzeményekből és lemezekből sokan meggazdagodtak, de nem azok, akik készítették.

SEPERJÜK A SZŐNYEG ALÁ A MÚLTAT

A könyvbemutatókon két kérdés hangzott el leggyakrabban. Az egyik arra vonatkozott, mit gondol az író a jelenlegi helyzetről.

Vesić szerint annak idején a fiatalok megpróbálták a maguk módján jobbá tenni maguk körül a világot, a mai generációt viszont ez az ország már nem érdekli, inkább mind elmegy. Igazságtalanság bőven van – lázadás nincs. A művészi önkifejezés már nem jelent presztízst, a realitás sem érdekel senkit, sokkal inkább a szabadság rózsaszín illúziója. Az EXIT Fesztiválra kevesen járnak zenét hallgatni. Inkább csak a szórakozás vonz mindenkit.

A másik leggyakrabban elhangzott kérdés azzal volt kapcsolatos, hogy miért nem szólaltatta meg jelen időben azokat a szereplőket, akik még életben vannak. Az író elmondása szerint vannak köztük olyanok, akik nem hajlandóak felvállalni múltjuknak ezt a részét, illetve jugoszláv identitásuk szeletkéjét. Itt kellene megemlíteni néhány olyan zenekart, amelyek a punktól eljutottak a patriotizmusig, illetve néhány szereplőt, akik a rockcirkusztól a parlamenti fotelig jutottak. Az író csendben megjegyezte, tudomása szerint a múlt kitörlése még senkit sem tett boldoggá, főleg nem szabaddá.

Vesić nem tud megszabadulni a múltjától, krónikásként, illetve pszichoterápiája részeként újra meg újra, más köntösben, más súlypontokra összpontosítva meséli a történeteket. Éppen ezért aki figyelemmel kísérte eddigi munkásságát vagy a júgó-posztjúgó zenei színtér történetét, annak már ismeretes lehet sok itt is megemlített tény. A könyv olvasmányos, pontos, szórakoztató, egységes, és nem mellőzi a szociográfiai jelleget sem. Legnagyobb erénye, hogy nem temetkezik egy eltúlzott édesmítosz-teremtésbe, sem nosztalgiába. A könyv elbeszélőinek mindegyike egyben hős és antihős, nyertes viszont kevés van. Elolvasva a könyvet, magától értetődő a kételyek felmerülése az elmúlt évek tendenciáival kapcsolatban. Emellett a szerb nyelv gyakorlásához is ideális ez a mű (Ez itt a reklám helye.).

A LÁZADÁS – korántsem s***nyalás, de az is lehet belőle

A könyv címe kissé csalóka. Mennyire lázadás az, ami felett az állam szemet huny, sőt támogatja? Mert bizony, a rendszer nem állta útját az új hullám térhódításának. Mint a művészet sok más formája, ez is összekötötte a különböző nemzeteket – ami közös érdek volt, sőt, áldásos tevékenység. Cvijetin Mijatović (aki Tito halála után a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnöke volt egy rövid ideig) lánya is ehhez a zenei színtérhez tartozott rövid életű, ám annál hatásosabb Via Talas zenekarával.

playlist

Jelenleg az úgynevezett Nagy-Jugoszlávia démonizálása (a könyvben szereplő zenészekkel együtt, akiket sokan ma narkósként, nemzetellenes személyként határoznak meg) a hivatalos nézőpont az egykori tagköztársaságok részéről. Amikor külföldön találkoznak az egykori köztársaságok gyermekei, akkor az ebben a könyvben is megemlített dalokra ünnepelnek – együtt. Egy olyan ország, amelyben az irodalom, a zene, színház és egészében a kulturális élet magas színvonalat képviselt, azért csak nem lehetett annyira borzasztó hely.

Képgaléria: