Lengyelországban óriási tiltakozást váltott ki a lakosságból az abortusztörvény szigorítása. A lengyel alkotmánybíróság már hivatalosan is kihirdette a törvénymódosítást, így az országban már nem lehet elvetetni a beteg magzatokat. Ez sokaknak nem tetszik, ők utcára vonulva tiltakoznak a döntés ellen, mások pedig elégedetten hátradőlnek: végre a magzatok is megkapták az őket megillető jogokat!

Vitathatatlan, hogy az abortuszkérdés az egyik legtöbb vitát generáló területe az emberi jogoknak. Ráadásul erről mindenkinek van véleménye, amit sokan nem is rejtenek véka alá. Így aztán véres kommentháborúkat vívhatnak egymással a magukat életpártinak nevező abortuszellenzők, akik szerint a megfogant embriónak joga van az életben maradásra, valamint a nők önrendelkezését előtérbe helyezők, akik szerint néhány sejt meg egy kis szívhang még nem nevezhető embernek, így nem is illeti meg az élet védelme. A legabszurdabb az egészben az, hogy sokszor öltönyös férfiak vitatkoznak azon, hogy mit tehetnek meg a nők a saját testükkel és azzal együtt a méhükben fejlődő embrióval.

Az élethez való jog minden embert egyformán megillet, a kérdés itt tulajdonképpen az, hogy mikortól ember az ember. A fogantatástól? A beágyazódástól? A szívhangtól? Amikor már érezhető a magzat mozgása? Amikor megszületik? Nagyon nehéz erre a kérdésre választ adni, és objektív válasz valójában nem is létezik. Mindannyian különböző értékeket hozunk otthonról, a családtól és később az iskolában a tanárainktól és a barátainktól megtanuljuk, mi a követendő irány az életben. Végső soron ezek az értékek határozzák meg, hogy mit gondolunk az életről, és így azt is, hogy mit gondolunk az abortuszról.

Például gondolhatjuk azt, hogy a legkisebb embrió is egy élő-érző lény, ezért nem szabad elvenni az életét. Aki így gondolkodik, az valószínűleg mindent megtesz azért, hogy soha ne kelljen terhességmegszakításra mennie, és ha úgy adódik, egy beteg gyerek felnevelését is vállalja. De gondolhatjuk azt is, hogy egy magzat még egyáltalán nem része a társadalomnak, nincs kapcsolata a többi emberrel, így aztán nem lehetnek előrébb valók a jogai, mint egy felnőtt nőnek. Aki ezt gondolja, az valószínűleg kevésbé tart egy esetleges véletlen teherbeeséstől, és ha megtörténik, hát majd elveteti.

Mindkét álláspontnak megvan a maga igaza, és nem lehet, nem is kell mindenáron kötelező dogmává emelni valamelyiket. Egyrészt azért, mert egy demokráciában a véleménykülönbségnek nem kellene különösebb gondot okoznia, másrészt azért, mert a terhesség és az abortusz a nőknek olyan szintű legbelsőbb magánügye, hogy ahhoz aztán senkinek nincsen semmi köze.

A lengyel szigorítás egyértelműen azt az álláspontot támogatja, hogy a magzat élete többet ér az anya önrendelkezésénél. Egyáltalán nem baj, ha valaki így vélekedik: ebben az esetben ne menjen terhességmegszakításra. A baj az, amikor ezt a vélekedést másokra is rá akarják erőszakolni, és elvárnák, hogy mindenki megtartsa a nem kívánt vagy beteg magzatot. Ebben az esetben az történik, hogy szegény nő elvetetné ugyan a gyereket, de nincs rá legális lehetősége, így vagy megpróbálkozik különféle illegális módszerekkel vagy házi praktikákkal (ami akár az életébe is kerülhet), vagy felnevel egy gyereket, akit nem szeret, mert sose akarta, akivel magára marad, mert az apja a terhesség első jelére lelépett, akire rámegy az élete, mert a beteg gyereket nevelő családokat a lengyel állam sem támogatja különösebben. A nem kívánt gyerekek pedig vagy maradnak egy anyánál, aki nem tud velük mit kezdeni, és éppen ezért sosem lesz belőlük felelősségteljes, lelkileg is érett felnőtt, vagy állami gondozásba kerülnek, ahol szintén nem vár rájuk túl jó sors.

Ezért tehát nem célszerű egyszerűen betiltani az abortuszt, még akkor sem, ha szeretnénk, hogy minél kevesebb legyen belőle. Sőt, még azok is, akik pártolják a művi terhességmegszakítás legalitását, legtöbbször azt szeretnék, ha minél kevesebb nő kényszerülne erre a lehetőségre. A közvélekedéssel ellentétben ugyanis nemigen vannak olyanok, akik nagy-nagy örömükben teszik ki magukat a tortúrának. A nem kívánt terhességek (és így értelemszerűen az abortuszok) száma pedig csökkenthető például a szexuális felvilágosítással, az ingyenes fogamzásgátlással, a recept nélkül kapható esemény utáni tablettával vagy azzal, ha a kiszolgáltatott helyzetben lévő nőket megtanítjuk nemet mondani, és ellenállni a párjuk vagy a tágabb családjuk irányából érkező nyomásnak, hogy „gyereket kellene csinálni, akkor is, ha nem akarod”.

De nézzük meg a másik oldalt is. Nagyon sok, magát felvilágosultnak tekintő emberrel találkoztam, akik úgy vélekednek, hogy néha az abortusz a legjobb megoldás. Mert egy erőszakból fogant gyereket nem lehet szeretni, mert egy beteg gyerek csak tönkreteszi a családot, mert egy nem kívánt gyerek elrontja az egész hátralévő életünket. Ez nyilván nem feltétlenül van így, hiszen bármelyik eshetőség áll is fenn, egészen biztosan vannak anyák (és apák), akik mindezek ellenére szeretetben fel tudják nevelni azt a gyereket, de az biztos, hogy nem ez az ideális módja a gyerekvállalásnak. Megintcsak nem az a baj, ha valaki véleményt alkot. Nincs azzal gond, ha vannak, akik a saját életükben az itt vázolt gondolat szerint élnek, de nem kellene másra erőltetni a véleményüket. Ha egy lány tizenévesen teherbe esik, és nem akarja elvetetni a babát, vagy egy nő úgy dönt, hogy a beteg gyerek felnevelésével járó nehézségeket is vállalja, akkor ezt a környezetének el kell fogadnia. Könnyű úgy prédikálni, hogy nem vagyunk az ő helyzetében. Az abortusz ugyanis ugyanúgy egész életre szóló döntés, mint az, hogy valaki megtartja a gyereket, és attól még, hogy egy nő nem akart teherbe esni, érezheti úgy, hogy gyilkosság lenne az abortuszt választani. Ez a döntés mindenképpen az anyát illeti meg, nem azokat a jóakarókat, akik saját meggyőződésüket cáfolhatatlannak tartva erre vagy arra igyekeznek dönteni a mérleg nyelvét. A terhességmegszakításról szóló döntés minden bizonnyal egy nő életének egyik legnehezebb döntése, és akármennyire elítéljük is az abortuszt vagy a szerintünk felelőtlen gyerekvállalást, adjuk meg azt a tiszteletet a másiknak, hogy nem szólunk bele a választásába.

Az alapvető, minden embert megillető jogokat könnyű elfogadni és örömmel üdvözölni az életünkben mindaddig, amíg összeférhetetlenné nem válnak egy másik, hasonlóan alapvető joggal. Az abortuszkérdés esetén pontosan ez játszódik le: az embrió élethez való joga az egyik, az anya saját teste fölötti önrendelkezési joga pedig a másik. A politikusok és a társadalmi közszereplést is vállaló aktivisták sokszor szeretik előtérbe állítani vagy az egyiket, vagy a másikat, miközben megfeledkeznek egy nagyon fontos dologról: az ő véleményük semmivel nem nyom többet a latban, mint másoké.

Képgaléria: