DAY 287: ARÁNYOK

Tudod, vannak azok a pillanatok, amikor nyekkenni sem volna szabad, de téged pont akkor kap el a nevetés. Ez nem csak a nevetéssel van így. Tudat alatt mindenki egy kicsit lázadó. Ha tartok tőle, hogy az egyetemre érve magas lesz a testhőmérsékletem (mert melegem van, megizzadtam, szaladtam stb.), akkor biztosan alacsony. De ha valahova gondolkodás nélkül megyek be, no ott tuti gondok lesznek. Mégis azt kell mondanom, hogy valaki ott fent vigyáz rám, ugyanis megfigyeltem néhány dolgot. Az egyetemre érve mindig 35°C a testhőmérsékletem, a vérnyomásom meg 150. Arányos. Valamit valamiért.

DAY 288: EREDETISÉG KÍNÁBÓL

Mindenki különleges akar lenni és egyedinek képzeli magát, annak ellenére, hogy mindnyájunkat, átlagosakat és egyedieket is, egyaránt magába ránt a kegyetlen mókuskerék. Hát tessék, drága különleges kis hópihéim, kaptunk egy vírust, amely mindenkinél teljesen személyre szabottan nyilvánul meg. A kínai nagy fal után ez a második ilyen tartós kínai cucc. Talán pont azért, mert eredetileg egyik sem kínai gyártmány. Ha Szerbiának tervezték volna a vírust, már nem lenne járvány. Megszűnt volna olyan sebességgel, mint ahogyan a kínai „pamut” zoknik kopnak ki. Ez bizonyára valami deutsche Qualität. Vagy korán van még a viccelődéshez? Mindenesetre egy olyan vírus uralkodik, amit valaki átvészel anélkül, hogy egyáltalán tudná, hogy hordozója a vírusnak, míg mások hosszú harc után belehalnak. Persze, van közte még más is, lehet variálni. Én csak úgy álltam a dologhoz, hogy tanulni kell, még ha lélegeztetőgépre kerülök is. Ezen az egyetemen megtanultam, hogy nincsenek kifogások. Jó kis motiváció ez a „tanulnom kellˮ.

DAY 289: MEIN KAMPF

Királylány lettem. Megkoronáztak. Persze, hogy koronás lettem. Egy ilyen pozitív személy, mint én, hogy is maradhatna negatív? Most azt is elmondhatom, hogy a 2020. évben történt velem valami pozitív.

Nem érzek szagokat. Igen, ez korona lesz. A pillanatnyi helyzetet figyelembe véve mi más lehetne? A híreket nézve arra jöttem rá, hogy most minden egyéb vírus és baktérium pihen. Talán fizetetlen szabadságot vettek ki. Legalábbis Szerbiában.

Egy gondolat bánt csak engemet. Vajon hogyan fertőződhettem meg, ha már akkor izoláltam magam, amikor megkezdődött az első vizsgaidőszak, és az még 2016-ban volt. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Ki sem tettem a lábamat a házból, mégis sikerült megbetegednem. Én a korona előtt is kerültem az embereket... az izolációt csakis a hasznomra tudtam fordítani. Szinte fel sem tűnt, hogy izoláltam magam. No, erről ennyit.

És hogy hogyan érzem magam? Úgy, mint akinek hétszáz oldalt kell megtanulnia a következő vizsgaidőszakra, ami rémesen közelít. Már hallani lehet, ahogyan az ajtóban veri le a lábáról a sarat. És ölni tudnék, mint anyám is, ha valaki sáros lábbal jön be. Ah, nincs itt idő lázra, köhögésre és pihenésre. Inspekcijski nadzor, izvršni postupak, rešenja, žalbe... a korona sem kifogás. Arra is készen álltam, hogy eszméletlenül is, lélegeztetőgépen, de én tanulni fogok. Mert még az egyetem első évében megtanították nekünk, hogy vagy egyetemezünk, vagy betegeskedünk, de a kettő mindenesetre nem fér meg egymással. Ez az egészséges életmód titka. A hosszú élet titka meg az, hogy drága a temetés. A koporsóról meg a sírhely áráról inkább ne is beszéljünk.

Minden azzal kezdődött, hogy nem éreztem a vacsoránál az erős házi kolbász füstös szagát, és az íz sem volt az igazi. Másnap este pedig emelkedni kezdett a lázam. Vacogni kezdtem, s mielőtt felfogtam volna, hogy mi történik velem, már harminckilenc fokon is túl volt a lázmérő higanyszála. Annyira reszkettem, hogy egy pillanat erejéig még abban sem voltam biztos, hogy másnap reggel majd ki tudok-e kelni az ágyból. De negyven felé vágtató lázzal is azon törtem a fejem, hogy hogyan fogok majd reggel edzeni, kutyát sétáltatni, és legfőképpen tanulni. Az este tanultak derengtek a fejemben – a parlament és a közigazgatás viszonya. És még valamire emlékeztem is. Egy kis didergés olyan is lehet, mintha egy masszázsfotelben ülnék. Csak ez nem felfrissítő. A lázas ismételgetés új értelmet nyert.

Minél magasabb lett a lázam, annál erősebbé váltam. Fordított egy vírus. Pont, mint én. Ezért is értettük meg egymást olyan jól. És reggel edzettem, alig négy óra alvás után úgy éreztem magam, mintha kicseréltek volna. A betegség mindig cudar dolog, de ha az ember egy kicsit is ismeri a testét, és látott már biológiakönyvet, akkor könnyen felméri, hogy mi az, ami segít, s mi az, amivel saját magát temeti el. Az éjszaka leple alatt csak magamra számíthattam. Reggel ezért is éreztem magam zseninek. Ez van, amikor a jogász nem mondhatja valamire lezseren azt, hogy nem érdekel. Igen, igen. Tudni kell a biológiát, az egészségügyhöz is érteni kell, meg talán még a kenyérdagasztáshoz is. Ez vár arra, aki beiratkozik a Jogi Karra.

Azon az egy éjszakán, amikor a láz nyelve nyaldosta a testemet, nem a gyengeség viselt meg, sőt még csak nem is az erős szívdobogás, ami miatt a kisördög azt súgta a fülembe, hogy ennyi volt, és addig kéne megírni a végrendeletet, amíg még tudom fogni a ceruzát. Fantasztikus dolog, ha az embert nem hagyja betegeskedni az öröklési jogból szerzett tudása. Egyrészt örülök annak, hogy bizonyos dolgok tisztán megmaradtak bennem évekkel az után, hogy tanultam őket, másrészt meg miért kell felütnie a fejét a gondolatnak, hogy a kutyákra nem hagyhatsz semmit, és nem lesz elég csak egy üzenetben leírni, hogy mi az utolsó kívánságom. Az ágyból viszont nem akaródzott kikelni, hogy összeállítsak egy jogerős testamentumot.

Az embert elgondolkodtatja az ilyesmi. Nem pergett le a szemem előtt az életem, de azért sikerült meglátnom a hibáimat. Eljött az a pillanat, amikor nem is a vírustól meg a 39,6 °C-tól féltem, hanem a saját elmém által kiötlött gondolatoktól. De aztán reggel felkelt a nap, s vele együtt én is.

Az elkövetkező napokban megpróbáltam kigyógyítani magam, de én az új módszereknek is esélyt akartam adni. Mégsem lehet mindig követni az utasításokat, amik a nagykönyvben meg vannak írva. Összeállítottam egy pro et contra listát, ami aztán elég hosszúra sikeredett. A pro oldalra kerültek azok a dolgok, amelyekről úgy hittem, hogy majd elősegítik a gyógyulásomat. Ide került a nevetés, a tánc, az éneklés, meg a bor. A bor miattam, a pozitív hozzáállás meg a korona miatt. Bánatos ember még sosem gyógyult meg. Még ha egészséges is, mint a makk, már a bú is egy betegség, ami, mint egy féreg, belülről marja az embert. A contra oldalon meg szinte csak matematikázás állt. De akármi állt is a listán, végig ott lebegett a szemem előtt az emlékeztető, hogy minden mindegy, hiszen tanulni kell. Szóval pár napig tartottam is magam az elképzeléseimhez. Pihenés helyett táncoltam, antibiotikumok helyett inkább megittam ebéd után egy pohárkával. Nem a betegségen akartam rágódni. Inkább megünnepeltem azt, hogy élek és virulok. Egy vajdasági magyar lányon nem fog ki egy korona. Egy joghallgatón pedig még a halál sem segít, mert az sem lett volna igazi kifogás arra, hogy miért ne tanuljak.

DAY 290: PERELEK!

Ott kiabált bennem a kis ügyvéd, hogy annak, aki miatt megromlott az egészségem, meg kell fizetnie érte. Betegen nem fáradt vagy szomorú voltam, hanem dühös. Forrt az ereimben az útálat, amiért én is áldozatául estem ennek a vírusnak, mindannak ellenére, hogy kerültem az embereket – a koronától is függetlenül –, és napjaim nagy részét a könyveim társaságában töltöttem a szobámban egyedül, a három teknőssel.

Ha tudtam volna, hogy pontosan ki a felelős azért, hogy én is pozitív lettem, esküszöm, bepereltem volna az illetőt. Lényegében csak azon csodálkozom, hogy az USA-ban a Karenek még nem kezdték el perelgetni a népet. Pedig ez egy annyira amerikai dolog lenne. De természetesen ők mással voltak elfoglalva. Történelmet írtak, európai szemszögből pedig egy fantasztikus viccet.

(Folytatjuk)

Képgaléria: