DAY 295: A ZÚJÉVI FOGADALOM

Új év, új én? No, egy fenéket! Jó voltam én magamnak így is. Ha többet várnék el az új évtől, akkor a 24 óra nem lenne elég naponta, s valószínűleg amfetaminokon kéne élnem, ugyanis már csak az alvásról tudok lemondani.

Az év utolsó napján az embert valami arra kényszeríti, hogy összeállítson egy listát, amire egy halom olyan dolgot felír, amit szinte bármelyik nap elkezdhet csinálni. Miért kell például az edzéssel várni januárig? A holnap is tökéletesen megfelel arra, hogy az ember megcsináljon pár fekvőtámaszt vagy helyben fusson néhány percig, legyen az a holnap bármilyen nap. Mindenki megígéri magának, hogy újévtől majd egy jobb személy lesz, és változtat a hozzáállásán. Pont ezért van tele a Facebook motivációs üzenetekkel, amik, legyünk reálisak, semmin sem változtatnak.

Másnak hazudni egy dolog, de én miért mondjam magamnak azt, hogy akkor holnaptól majd kifinomultabban fogok viselkedni, amikor fantasztikusan jól tudom, hogy holnap is el fogom küldeni az anyjába azt, aki idegesít? Azt kell mondanom, hogy a jó szokásokon nem kell változtatni.

Egy halom ötlet ütötte fel bennem a fejét, amikor az újévi fogadalmakra dondoltam. Jövőre többet fogok olvasni. Miért, idén az a tizenegyezer oldal nem volt elég? S ebbe még csak bele sem számoltam a számtalanszor végigolvasott és megtanult könyveket, amiket csupán az egyetem miatt vettem a kezembe. Jövőre lefogyok. Csak azért tudom, hogy a cementet ötven kilogrammos zsákban árulják, mert mindig azt mondogatják nekem, hogy egy zsák cement is nehezebb, mint én. A sport már amúgy is a mindennapjaim része, szóval ez a másoknál megszokott ígéret sem került fel a listámra. Jövőre lediplomázok. Ezt már párszor megfogadtam. Szóval haladjunk. Jövőre spanyolul fogok tanulni. Aprendo español desde abril. Jövőre megcsinálom a spárgát. És attól nekem mivel lesz jobb? Jövőre elsajátítom a paralell parkolás minden csínját-bínját. Hah! No persze! A paralell parkolás első szabálya: keress másik parkolót.

Az elmúlt évben kaptunk hideget is, meleget is. Egyaránt történtek velem rossz, de jó dolgok is. Nem mentem föld körüli útra, viszont volt alkalmam meglátogatni a külföldön élő nővéremet. Nem diplomáztam le, de sikerült leráznom párat a nehezebb vizsgák közül. Végül is azt fogom mondani, hogy nem is volt olyan rossz az a híres-neves 2020. év. Ami pedig a fogadalmakat illeti, én megfogadom, hogy nem fogom enni magam a dolgokon, és semmit sem fogok túlgondolni. Egye fene, bármi lesz is! Mindig ott a holnap, csak a ma maradjon szép és boldog. Van még előttem egy jó pár holnap, egyelőre elhalaszthatom az idegeskedést.

DAY 296: 2020 S+ PRO

És hogy mit is hozott számomra ez a várva várt új év? Hát, semmit. Egy nagy büdös semmit. Az elseje is ugyanolyan, mint a harmincegyedike volt. Egy éjszaka alatt nem lettem sem okosabb, sem szebb, nem diplomáztam, a mellem sem nagyobb, még mindig otthon lakom, és a korona miatt el vagyunk tiltva ettől-attól.

Még szerencse, hogy nem hittem el, hogy majd ez lesz az én évem, amikor sor kerül valamiféle áttörésre, ami majd egy szempillantás alatt megváltoztatja az életemet. A Hamupipőke sem igaz történet. Habár hercegek vannak, egyik sem éppen rám vár, és hülye lesz rohanni utánam egy láb fétises vadidegen, aki még csak arra sem volt képes, hogy az arcom alapján jegyezzen meg. Majd én megírom a tündérmesémet. Van papír a házban, meg van egy tucat toll is. Vajdaságiasan, kifogyott örökírók, de igazi, piros toll is. Magamat ismerve pedig majd hunyorogva, a telefonomon fogom pötyögtetni a saját, testre szabott tündérmesémet, amelyhez az ihlet a legmélyebb álmomból vert fel. Csak azt bánom, hogy annak idején a gimiben Pitagorasz tételét meg a relativitásemléletet tanultuk, azt viszont nem, hogy hogyan is hozzunk jó döntéseket egy elcseszettnek ígérkező évben.

DAY 297: A BUMMOK IDEJE

Valaha imádtam a telet, a csendes, meghitt estéket, amik már négy órakor kezdődtek, s kint olyan csend uralkodott, hogy hallani lehetett a hópihék hullását, amik hamar egy ragyogó takaróvá váltak, ami befedte a házak tetejét, a faágakat és a hegyet a távolban. Ez tulajdonképpen még akkor volt, amikor gyerek voltam, vártam a karácsonyi csodát, nem kellett havat lapátolni, és ha az emlékezetem nem csal, ennyi durrogás sem volt. Ma a tél csupán a hideget és a petárdázást jelenti. Nincs napsütés, s az emberekben mintha életkedv sem maradt volna.

Ma utálom a telet, a késő ősz utolsó napjait, amikor már négy után nyugovóra tér a nap, a csend és nyugalom éjjelét pedig felváltja az állandó durrogás. Ahogy besötétedik, szinte várom a hatalmas robbanásokat, amelyek a frászt hozzák rám, és szó szerint ugrásra késztetnek. Tisztában vagyok vele, hogy amíg a házban ülök, majdhogynem ártalmatlan számomra egy petárda, amit a környéken dobnak el azok a kis taknyos általános iskolások, akiknek a szülei talán azt sem tudják, hogy hol lődörög a gyerekük.

Azt hinnék, hogy úgysem emlékszem arra, amik hároméves koromban történtek velem, de ez téves feltételezés. Megfigyeltem már, hogy kik a tettesek. A közeli általános iskola birka tanulói élik ki magukat, amikor egyik petárdát dobják el a másik után. Tizenkét évesek lehetnek? Ezek mind 2000 után születtek, de nekem mintha csak tegnap lett volna 1999. A petárda hangja nemcsak egy durranást jelent, hanem két rémült kutyát is, akiket ölelgetve jönnek vissza az emlékeim, ahogyan edényben melegítettük a vizet, és egy lassan olvadó gyertya mellett tusoltunk. Az ice tea egyszerű hideg mentatea volt. Égett a Naftagas, én meg azt sem tudtam, hogy mit kell néznem, csak álltam a teraszon, és bámultam arra, amerre a többiek fordították a fejüket. Meghallom a B-t, és mire a UMM-hoz érünk, már újra hároméves vagyok, aki a kacsás hálózsákjában retteg, nem tudja, hogy mi történik, nem is érti, de az világosan megvan, hogy apa és anya félnek.

Ekkor elkezd bennem derengeni valami. Hogyan is kell törvényt hozni...? Pedig ezt tanultam. Annak idején órákig, napokig bújtam a könyvet annak érdekében, hogy megtanuljam a lényeget. A baj csak az, hogy ha lesz is egy olyan törvény, ami azt mondja a petárdára, hogy nono!, az még nem jelenti azt, hogy a problémák megoldódtak. Nem merem kijelenteni, hogy a világ minden egyes országában tilos gyilkolni, de elég figyelembe venni Szerbiát, ahol a büntetőjogi törvénykönyv tiltja ugyan azt, hogy eltegyük embertársunkat láb alól, de az emberek időről időre mégis megteszik, megpróbálják, és ez a jövőben sem lesz másképp. Nem a törvényeket kell módosítani, hanem a nevelési módszereket. Magyarázza el a mama meg a tata a porontyának idejében, hogy nincs a petárdázásban semmi izgalmas és érdekes. Mert ha ez kimarad, utána majd a szülőknek kell elmagyarázni, hogy a Molotov-koktélt sem volt nehezebb meggyújtani egy petárdánál... Ez is bumm, meg az is bumm, a gyereknek meg pont ez jön be. Ezeket küldeném én el a kiaknázatlan aknamezőkre felszedni az aknákat. Élvezzék ott azt a durrogást!

DAY 298: A SZOBA

Vannak dolgok, amikre az ember nem akar költeni, és ez teljesen renden van. Személye válogatja. De az, aki egész napokat akar vagy inkább kénytelen eltölteni a szobájában, ne sajnáljon befektetni egy kicsivel többet abba, hogy egy elfogadható környezetet teremtsen magának.

A szobám a mindenem. Ott állnak a könyveim, a hangszereim, a szekrényekben lapul az összes írásom, a falon már nincs hely egy újabb fényképnek vagy festménynek, ott van a kényelmes ágyam, ott őrzök minden kedves emléket, s egyedül ebben a helyiségben vannak szívesen látva a háziállataim, mind az öten. Sok jó kis helyen is elfér. A koronaféle korlátozás semmit sem mondott a háziállatokról. De ha őket is számoljuk, akkor nekem nem lesz hol aludnom.

Amúgy is megőrülnék egy kis szobában, négy fehér fal közé zárva. A kijárási tilalom meg a karantén mindenre rátett egy lapáttal. Ekkor adtam hálát a jó égnek meg a remek ötleteimnek, amiért annak idején nem a feng shui, hanem a jó ízlésem alapján dekoráltam ki a szobámat. Minden para megérte. És erre csak akkor jöttem rá igazán, amikor a nap huszonnégy órájából huszonkettőt a szobámban töltöttem.

(Folytatjuk)

Képgaléria: