:

Német Kristóf

:

Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2021. Novella, 1. hely

 

Kapaszkodó

 

Már több mint tizenhárom hónapja, hogy egy amatőr színtársulat tagja vagyok. Nem tűnhet olyan sok időnek a műfajon belül, de a többiek elmondása szerint hatalmas fejlődésen mentem keresztül, és vihetem még valamire a színészettel. Egy ismeretlen közegbe léptem, ahol senki sem ismerte a múltam, nekem pedig pont ez kellett.

Abban a kiváltságos helyzetben van a társulatunk, hogy a próbákat a közeli színházban tarthatjuk, ahol mindig tisztaság és rend fogad minket. A tágasnak nem nevezhető, zsúfolt terem tárgyai között a legfeltűnőbb a plafonról lóg lefelé, egy ötvennél is több égővel felszerelt csillár. Unalmamban gyakran felnézek rá, s azon gondolkodom ilyenkor, hogy ezt a monstrumot miféle erő tartja vissza a lezuhanástól; egyetlen vékonyka lánc fogja odafent, a mennyezetbe kapcsolódó pontja körül pedig már igen-igen repedezett a meszelt vakolat. Mikor az idekerülésem után megkérdeztem a többi színészt, hogy nem életveszélyes-e, a legnagyobb természetességgel mondták: „Ugyan már, hiszen évtizedek óta itt lóg a csillár, miért is pottyanna le a közeljövőben?” Pár hét után sikerült átvennem a hozzáállásukat, de mindig kerülőt kerestem, ha az utam pont alatta vezetett volna el. Jöttek egymás után a próbák, hetente többször is. Emellett beszéd- és mozgáskoordinációs gyakorlatra is jártam, egyszóval sok energiát belefektettem a hobbimba. Két hónapja léptem először színre nagyközönség előtt, azóta pedig minden szombaton különböző helységekben adjuk elő játékunkat. Kis fellépéssorozatunk utolsó állomásaként saját színházunkat jelöltük ki, hogy méltó befejezést adjunk a több hónapon átívelő kemény munkának.

Habár a darabban nincs valami fontos szerepem, én mégis a lehető legnagyobb odaadással igyekszem nézőimet szórakoztatni. Azt tanulom időközben a mellékszereppel, hogy a parányi dolgok is fontosak lehetnek, semmi sem jelentéktelen, vagyis a pszichológusom ezzel tömi a fejem. Azelőtt meg sem fordult a fejemben, hogy pszichológushoz forduljak, de egy trauma ezt eredményezte másfél éve: elhagyott az élettársam. Egy négyéves kapcsolatot lehetetlen befejezni egyik napról a másikra, ő mégis így tett. Ennyi idő elteltével már mindenestül az életed részévé válik a másik fél. Jobban ismered őt, mint önnönmagadat, tudod a reggeli kávé rutinját, vagy hogy esténként mennyire szorítja baljához a szív alakú párnát, a jobb kezével pedig téged. Ő pedig tudja, hogy mindig tisztára törölgeted kenyérdarabokkal a tányért a marhapörköltje után. Tudja, hogy kizárólag zöld színű műanyag szívószállal vagy hajlandó a cukormentes Coca-Colát fogyasztani. Aztán egy pénteki nap váratlanul összeszedi a sátorfáját, majd búcsú nélkül továbbáll. Eltűnik a mindennapokból, nem látod többé.

Egy ilyen esemény tudott engem, egy harminc körüli férfit, összeroppantani. Négy év után nem voltam annyira fontos neki, hogy legalább a távozása okát elmondja, vagy egy „sziát” odanyögjön. A legfájdalmasabb az egészben, hogy azóta sem keresett. Minden egyes nap vártam a visszatértét, tűvé tettem érte a várost. Ekkor egyik barátomnak köszönhetően jött a képbe a pszichológus, aki elküldött színészkedni, hogy ott vezessem le az energiám, és ezáltal találjak vissza magamhoz. Hónapokon át ismételgetnem kellett nála, hogy számítok, és teljesen megvagyok az a bizonyos másik fél nélkül. Úgy-ahogy próbáltam elfogadni, de mégis legbelül volt egy érzésem, miszerint kell lennie még valamilyen köteléknek köztünk.

A mai fellépésre megtelt az egész színház emberekkel. Hazai pályán mutathatom meg végre, hogy hatalmas jelentőségem van. Kezdés után nagyjából öt perccel lépek én a színre, magamban tehát számolom vissza a másodperceket. Három… kettő… egy. Kilépek a függöny mögül. A reflektorok és a csillár fénye kissé hunyorgásra kényszeríti a szememet. Te jó ég, bizonyára groteszk az ábrázatom. Egy nagy lélegzetvétel közben a közönség felé nézek. Kilégzés során viszont megakad bennem az áramlat egy másodpercre; a csillár fénye mintha kicsit pislákolni kezdett volna, és ez elég volt ahhoz, hogy kizökkenjek. Újabb lélegzetvétel, majd elmondom ötmondatos monológom, a lehető legtöbb erőt beleadva. Visszatérek a homályba, a társulat igazgatója rosszallóan csóválja a fejét. Megígértem, hogy következő kilépésemkor nem követek el az előbbihez hasonló hibát. Úgy is volt. Ahogy ismét a pódiumon álltam, már cseppnyi lámpaláz sem volt bennem. A játék végeztével négyszer (négyszer!) visszatapsolt minket a közönség. Hatalmas siker a társulat történetében.

Ezután szokás szerint szerveztünk egy kisebb ünneplést. Nagyon jó embereket ismerek a társaságból, sőt az egész színház személyzetéből. Két sör után már általában mosdólátogatást kell szerveznem, és ez most is így van. Sajnos, úgy van kialakítva az épület, hogy a mosdóhoz vezető út a színpadon át vezet, nekem pedig sürgős volt a dolgom. Visszafelé azonban már sokkal nyugodtabb léptekkel haladtam az ünneplőteremhez, és a pódiumról körültekintettem az üres, kongó színházban. Ekkor derült ki, hogy nem teljesen üres, az idős takarítónőt, Erzsi mamát szúrtam ki a félhomályban. Az a gondolat futott végig a fejemben, hogy kötelességem odamenni és átvállalni a szemétszedést a kedves nénitől. Elmondása szerint nehezen hajló derekának jobb megmentője nem is lehetett volna nálam. Átvettem hát a zsákot, majd megindultam egyik sorról a másikra. Egy pár száz fős közönség meglepő módon igen sok szemetet hagy maga után. Cukorkás papírok, zsebkendők és nejlonzacskók. Végig ez a három összetevő gyarapodott a zsákban felváltva, szinte vágytam a nagyobb változatosságra.

Valahol a középső sorok közepén jártam, amikor megtört a szeméttrió rendje. Amint közelebbről is megláttam a tárgyat, elhomályosult a látásom, és szédülni kezdtem. Villámcsapásként ért a látvány, és nem tudtam a véletlennek tulajdonítani a cukormentes Coca-Cola mellé helyezett zöld műanyag szívószálat. Hátrahőköltem, de a székek megfogtak. Ennek hatására a pont fejem felett levő, szegényesen rögzített csillár megmozdult.

Ekkor értettem meg, hogy az a csillár hogyan tud kapaszkodni egy jelentéktelennek tűnő, de mégis számító kis kötelékbe. Akárcsak én egy nyamvadt szívószálba.

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Címoldal: Magosi Máté
Hátsó oldal: Gutási Lukács
Durr bele! Sziasztok!

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Petrovity Ádám Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2021., humoreszk, 3. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Tóth Szilárd Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2021., humoreszk, 2. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Barna Léna Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2021. Értekező próza, 3. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Kozma Szabolcs Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2021. Értekező próza, 2. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +