Monaco után jöjjön egy újabb mítoszrombolás, miszerint a világ egy másik gazdag városát, Dubajt is meg lehet hódítani aprópénzből. Persze így nem jár pálmafalevéllel való legyezgetés a pálmafa alakú szigeten a Palm Beach koktél szürcsölése közben, jókora áldozatok a kényelem oltárán viszont igen. És az egész már az érkezéssel megkezdődik. Dubajnak, az Egyesült Arab Emírségek külföldi munkások kizsigerelésével megalkotott világgazdasági központjának két repülőtere van: az egyiken konkrétan a városban, a nyüzsgés közepén landolnak a gépek, a másik pedig kint van, valahol Abu-Dzabi felé félúton, a sivatagban. Nem nehéz kitalálni, hogy az olcsó jeggyel melyikre érkeznek a repülők. Mára már talán odáig is elér a rohamléptekben terjeszkedő civilizáció, de öt évvel ezelőtt még tényleg egy olyan helynek tűnt, amit direkt építettek ennyire messzire, és hagytak porosodni, csak hogy kitoljanak a háromnaponta egyszer leszálló WizzAir utasaival. A városba tartó busz menetrendjét is hiába kutatta az ember, de mindegy is volt, hiszen a jegyautomata is csak az után szenvedett ki magából egy papírfecnit, hogy tíz ember fél órán át felváltva tehénkedett rá a hüvelykujjával az érintőképernyőre.

Ugorjunk előre kicsit gyorsabban, mint a valóságban, hiszen a városba érve a szállást sem könnyű megtalálni, ha nem villog a magasan elhelyezett névtáblája már kilométeres távolságokból. Márpedig a zughosteleké nem csinál ilyet, sőt nincs is semmiféle kiírás, ami arra utal, hogy ha nem is illegális, de mindenképpen nem kívánatos a sok embert befogadni képes, közönséges társasházak közönséges lakásajtói mögé rejtett olcsó szálláshelyek működtetése, amikor itt drága szállodákban, sok pénzért illik aludni.

Dubajban persze már csak poénból is mindenki meg akarja nézni a megalománia és a pénzszórás olyan jellegzetes építményeit, mint a 828 méterével még mindig a világ legmagasabb épületének számító Burdzs Kalifát a fenti kilátással és az éjszakai színkavalkádjával, a homokból megkomponált különféle szigeteket, no meg a Dubai Mallt, ami már rég túllépett bevásárlóközponti hatáskörén, hiszen lehet benne jégkorcsolyázni, Aquáriumban sétálni, súlytalanságban lebegni, vagy – ha a létező dolgokat még mindig kevésnek érezzük – a virtuális valóságban elmerülni.

Azért ebben a városban sem minden a csillogásról szól, az ajánlott tevékenységek listájáról jobbára lemaradó óvárosba belépve tényleg mintha egy másik világba csöppennénk. Itt még kapunk egy kis ízelítőt a tradicionális arab kultúrából is, no meg minden ételből és italból, amit a helyi árusok megpróbálnának nekünk eladni. Legfontosabb tapasztalatomként azóta is óvakodok a kávét szerető emberektől, mert az erre szánt délelőttöm nagy része azzal ment el, hogy koffeinhiányos útitársam után loholtam, aki sehogy sem találta meg a neki megfelelő italt, pedig szerintem mindenki pont ugyanolyat csinált, mint amit végül kiválasztott. Látszik, hogy nem értek hozzá.

A kávézók elhivatottságánál egy kicsivel jobban lenyűgözött a helyiek vallás iránti odaadása. Amikor elérkezett az iszlám napi öt imaidejének egyike, hatalmas tömeg rohamozta meg a mecsetet, ami mellett éppen elhaladtam. Aki nem fért be az épületbe, az út közepére telepedett le a magával hozott szőnyegre, vagyis már készült erre az eshetőségre. Pár pillanat alatt a tömeg teljesen el is zárta az utat az autós forgalom elől, akik pedig türelmesen kivárták az ima végét, mintha csak egy piros közlekedési lámpa lenne. Az ájtatos hajlongás után mindenki visszatért a saját normális életéhez, a munkahelyére, mintha mi sem történt volna, pedig ezt nem is nevezik misének. Az egész népmozgalom az előtérben lévő épületről lógó hatalmas zászlóval és a müezzin csatakiáltásszerű énekével egyszerre volt hátborzongató, mulatságos és csodálatra méltó.

Egyszer Londonban egy imámmal folytatott beszélgetés során rájöttem, hogy elég hangosan felolvasnom egy bizonyos mondatot, és minden macera nélkül máris átkonvertálom magam keresztényről muszlim felekezetűvé, szóval kezdek félni, hogy emiatt megyek be minden utamba kerülő mecsetbe, nem puszta kíváncsiságból, vagy mert ott legalább szőnyegre lehet leülni, ellentétben a mi templomainkkal. De bármilyen vallásúvá lettem is, azt a dubaji látványt máig nem tudtam megemészteni, hogy a metrón a férfiaknak és a nőknek külön szekció van elkülönítve, a kocsikon belül felfestett „nemválasztó” rózsaszín vonal átlépése pedig pénzbüntetést magával vonó, súlyos vétségnek számít.

Képgaléria: