2017-et írunk, és Hongkongban vagyok, amikor a távoli utazások első számú egészségügyi kockázatát még az időzónaváltás-szindróma vagy közismertebb nevén a jetlag jelentette. Azt tanácsolják az ezen szocializálódottak, hogy ha az ember legfeljebb három-négy napot tölt el a távoli állomáson, akkor ne is vesződjön az átállással, tartsa nyugodtan az alvásciklusát az otthoni időhöz igazodva. Hát én egy hetet tengődtem itt a Távol-Keleten, ahol hét órával előrébb járnak, de attól még fenntartások nélkül kezdtem volna az alvást mindig reggel, ha a gardírozásommal megbízott nő ki nem rángatott volna mindig reggel kilenckor, hogy elvigyen fontos emberekhez. Van az a mondás, hogy ha valamit ingyen megkapsz, akkor ott te vagy a termék, a hongkongiak pedig valóban a két lábon járó sajtóterméket látták bennem, aki majd világgá kürtöli, hogy milyen nagyszerű hely is az ő városuk. Valószínűleg csöppet túldimenzionálták a média világában betöltött szerepemet, de attól még udvariasan végigültem a turisztikai osztály előadását, az elvárt csodálattal adóztam a városállam akkor még egyetlen olimpiai aranyérme előtt, és izgatottan csatlakoztam a városnéző sétához, aminek arrafelé is mindig egy üzletben van vége, ahol arra ösztönöznek, hogy vegyél valamit, csak itt éppen jövőjóslást kínáltak.

Hongkong két jól elkülönülő részből áll: a város nevét viselő sziget az üzleti élet központja, felhőkarcolókkal, csillogással és éjszakai fényjátékkal. A másik részegység, a Kínával szárazföldön határos félsziget már sokkal inkább a tradicionális távol-keleti kultúra kézjegyeit mutatja. A Mong Kok városrész a nyüzsgés központja, ahol az épületek és a reklámtáblák az európai szemnek szokatlan színkavalkádot adnak, az utcazenészek egymás érik, a streetfood pedig legendás – mondjuk, olyan állatokat is lehet találni a pultokon, amiket nem tudom, kinek jut eszébe megenni.

A kapitalizmus és a helyi hagyományvilág elegye különös jelenségeket szül a városban. Hongkongban az egyik legdrágább a lakhatás a világon, ami a város világgazdaságban betöltött szerepe mellett köszönhető annak is, hogy 7,5 millió ember próbál elférni egy Vajdaság huszadrészének megfelelő méretű, igencsak tagolt és szintkülönbségeket is tartalmazó területen. A családtól külön költözni az átlagembernek is luxus, a legszegényebbek pedig zsúfolt épületekben csak egy dobozszerű lakóterületet tudnak maguknak bérelni, ami igazából egy ágyból áll. A lecsúszott társadalmi csoportok életkörülményeinél nagyobb súllyal esik latba a mitológiai lények jóléte: egyes felhőkarcolók közepébe egy óriási, négyszögletű lyukat terveztek, természetesen azért, hogy a sárkányok a hegyekről érkezve megtalálják útjukat a tenger felé. Utcai „árusok” egy különös, eltűnőfélben lévő csoportja pedig egy szokatlan szolgáltatást, átkozást is kínál. Ehhez csak le kell írni egy papírra annak a nevét, akivel szeretnéd, hogy véletlenül rossz dolgok történjenek, a boszorkány pedig némi mormogás és teátrális mozdulatok segítségével ezt állítólag el is intézi.

Közlekedni is igencsak változatos, több korszakot megidéző módokon lehet: a szigetről a szárazföldre átmehetünk a tenger alatt átvezetett metrón vagy a százéves kompon is. Fölszállhatunk a britek által meghonosított emeletes buszokra, a szintkülönbségek legyőzésében segíthet a világ leghosszabb szabadtéri mozgólépcsőrendszere, vagy egy felvonókocsiban 25 perces utazással átlibbenhetünk a környék legszentebb szigetére, Lantaura, ahova a maga 34 méterével a világ legmagasabb ülő Buddha-szobra vonzza a látogatókat. Hongkong multikulturalizmusát pedig mi sem tükrözi jobban, mint hogy a buddhizmus fő jelképéhez műhóval és karácsonyfadíszekkel ékesített fenyőágak ölelésében vezet az út.

Képgaléria: