: Illusztráció
Illusztráció

Milliárd év az esztendő – asszonysors pandémia idején

: Illusztráció
Illusztráció

A Podolszki József Publicisztikai Pályázat idei kiírásának harmadik helyezett alkotása

Évforduló közeleg: egy éve már, hogy 2020 márciusában az új koronavírus mindössze néhány hét alatt világjárvány lett. Abban az évben, amikor a velencei karnevált (is) megszakították, sokak életének egy teljes fejezete úszott el. Miközben a leálló kínai gyárak árnyékában felnövő gyermekek először (!) látták, hogy az ég szmog nélküli színe kék, addig sokaknak egy egészen más intenzitású, de legalább annyira szürreális dráma jutott. Az élet ugyanis nem állt meg, csupán módfelett és kontrollálhatatlanul átalakult. A mindennapok alapjaikban változtak meg, ráadásul bizonytalan időre „hazaköltöztek” az irodák, iskolák, munkahelyek. A családokra rég nem tapasztalt teher hárult. Szükségessé vált a főképp online térben megvalósuló távoktatás és a home office típusú munkavégzés gördülékeny összeegyeztetése. A videobeszélgetések ugyan nem mindig mutatták meg, de azért a háttérben főtt az ebéd, neveledett a kovász, zúgott a mosógép, kölykezett a kutya, csengetett az ingatlanos.
A háromgyermekes szabadkai Márki családnál legalábbis így múltak el a bezártság hónapjai. Andrea és a férje, Róbert már a határzár kezdetekor úgy döntött, hogy a magyarországi Mórahalmon munkát vállaló családfő nem kockáztatja az ingázók határátlépési privilégiumának megvonását, ezért a határ túlsó oldalán maradt. Így történt, hogy 49 napon át nem találkozhattak, miközben csupán 30 kilométer választotta el a fiatalembert a családjától. Eközben Szabadkán Andrea tette a dolgát: iszonyú logisztika mellett szervezte a srácok online térbe költözött iskolai életét, tett eleget saját munkahelyi kötelezettségeinek, gondoskodott egyedül élő édesanyjáról, és közben nagyon várta haza a férjét. A család néhány éve már fontolgatta, hogy elköltözzön a magyarországi Székesfehérvár közelébe. Így adta magát az ötlet, hogy a napi teendők mellett és egyéb programok híján régóta szőtt tervük, a külföldre költözés előkészítését is szinte teljes egészében magára vállalta, sikeresen navigálta a család egyetlen női tagja, Andrea. Közben persze imádkozott, hogy új házuk kulcsa minél hamarabb, még az akkoriban rebesgetett szigorítások előtt a kezükbe kerüljön, régi életük néhány fontos eleme pedig a bérelt teherautóba. De kezdjük az elején! A Márki család elmúlt egy évének a történetét az anya és feleség szemszögéből az óvintézkedéseknek megfelelően online, immáron szabadbattyáni otthonukból meséli el Andrea.

Három iskolás gyermek édesanyjaként mi volt az első gondolatod, amikor tavaly meghirdették a távoktatást? Miként valósult meg ez a típusú tanítási módszer a fiúk iskolájában?

– Első gondolatként az merült fel bennem, hogy miként fogjuk ezt megoldani egy számítógéppel. De a későbbiekben ez a félelmem alaptalannak bizonyult. A gyermekeim iskolájában ugyanis a távoktatás részben a televízióban sugárzott órákon alapult, illetve a tanítók, tanárok még külön feladatokat is küldtek online platformokon. Nagy könnyebbséget jelentett, hogy egyik tanár sem tartott élő online órát. Ennek kivitelezése szerintem nagy gondot okozott volna. Még így is előfordult, általában pénteki napon, amikor nagyon nem szerettük volna a hétvégét tanulással tölteni, hogy valamelyik gyermekkel még éjfélkor is a számítógép előtt ücsörögtünk, és nem azért, mert számítógépes játékokat keresgéltünk.

Milyen technikai felszereltséggel rendelkezett ekkor a háztartásotok?

– Azt már említettem, hogy egy számítógépünk van/volt, ezenkívül az én okostelefonom, korlátlan internet-hozzáféréssel. A fiúknak van ugyan saját telefonjuk, de azok korukból kifolyólag már nem igazán voltak alkalmasak erre a tevékenységre. Azt tapasztaltam, hogy legalább olyan fontos volt ebben a helyzetben az én jelenlétem, mint az, hogy a tárgyi feltételek meglegyenek.

Hogyan élte meg a nyolcadikos Hunor, hogy „ellopták” az utolsó általános iskolás félévét?

– Nyolcadikosként Hunornak ezek voltak az utolsó hónapok, amelyeket még együtt tölthettek volna az osztálytársaival. Együtt izgulhattak volna a kisérettségin és azon, hogy bejut-e mindenki a választott szakra. Részben kárpótolhatta őket, hogy méltó körülmények között elballaghattak, elbúcsúzhattak az iskolájuktól, tanáraiktól, egymástól.

Mi az, amit abszolút pozitívumként éltél meg abban az időszakban?

– Kimondottan élveztem azt, hogy hetente legfeljebb kétszer kellett elmennem vásárolni, nem tartozik ugyanis a kedvenc elfoglaltságaim közé. Ezekre a bevásárlásokra felkészülhettem. Volt időm megtervezni a heti menüt, és ennek fényében állítottam össze a bevásárlólistát. Nagyon szerettem volna ezt a módszert az átlagos mindennapokba is áthozni. Hát, nem igazán sikerült még. Újra sokat improvizálok.

Mennyire voltak felkészültek a fiúk számítástechnikailag? Mi okozta a legnagyobb nehézséget a megváltozott körülmények közepette?

– Ahogy általában az élet többi területén, itt is megmutatkoztak a különbségek a számítástechnika iránt mutatott érdeklődésben és jártasságban. Egyikük könnyebben felvette a ritmust, másikuk kevésbé. Előfordult olyan is, hogy hat hét után derült ki, a gyermekem nem küld beadandó feladatokat egy alaptantárgyból. Ennek az volt az oka, hogy nem jutott el hozzá a kurzuskód, nem jelentkezett be. A tanár jóindulatának köszönhetően végül ebből nem lett gond, pótolhattuk a hiányosságot. Tehát a technikai nehézségek előbb-utóbb megoldódtak. A bezártság sem okozott számukra nagy gondot. Mindig is inkább otthon töltötték az idejük nagy részét, mint hogy az osztálytársakkal játszottak volna. A csapatsport hiányát, ami mindennapjaik szerves részét képezte korábban, saját edzésterv elkészítésével és napi körülbelül egy óra gyakorlással helyettesítették. Nagyon büszke voltam rájuk, amikor a televízió-műsorból ihletet merítve Exatlon pályát állítottak fel az udvaron, és ott folyt a verseny. A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy mindezt az édesapjuk nélkül kellett végigcsinálni, aki a munkájából adódóan, ingázóként hét hétre elszakadt tőlünk.

A Márki család a Bakonyban

A Márki család a Bakonyban

Téged mennyire viselt meg lelkileg a párod távolléte? Hogyan szervezted meg a napi teendőket? Mi volt a legférfiasabb „akciód” akkoriban?

– Nehéz döntést kellett meghoznunk, amikor elhatároztuk, hogy Robi a határ másik oldalán marad határozatlan ideig. Úgy gondolom, ez az időszak neki még nehezebb volt, mint nekünk, hiszen mi legalább erőt tudtunk meríteni egymás közelségéből. Tehát nemcsak az oktatás folyt nálunk online, hanem a családi életünk is. Esténként részletes beszámolót tartottunk apának a napi eseményekről, az elvégzett feladatokról. Fotókat tudtunk küldeni az improvizált tornagyakorlatok eredményéről, Füge kutyusunk három kölykéről. Mert mikor máskor bővült volna a család, ha nem éppen akkor?! Sok olyan feladatot oldottam meg egyedül, amiben egyébként, mint minden átlagos házasságban, a páromra támaszkodtam volna. Például eladtam a házunkat.

Óriási projektben voltatok tehát a külföldi letelepedéssel kapcsolatban. Hogyan alakult mindez a vírusterhes időszakban?

– Már több éve készültünk a költözésre, csak vártuk a megfelelő pillanatot. Hunor és Kolos pont egy nagyobb váltás előtt állt. Középiskolába és 5. osztályba indultak tavaly, a 2020/2021-es tanévben. Csanád húzta talán a legrövidebbet, hiszen őt kiragadtuk megszokott környezetéből. Ő rendkívül alkalmazkodó, így nagyon jól vette az akadályokat. Mivel édesanyám is velünk költözött Magyarországra, több ingatlan adásvételét kellett lebonyolítanunk a pandémia alatt úgy, hogy a férjemmel a határ két oldalán tartózkodtunk. De folyamatosan kaptuk a segítséget. Akár egy ismerős alakjában, aki a legmegfelelőbb vásárlót küldte anyu lakására. Az ügyvédünk személyében, aki szinte családtagként figyelt arra, hogy minden gördülékenyen alakuljon. A kamionos által, aki előbb eljuttatta a szükséges dokumentumot a férjemhez, mint ahogy én hazaértem a határról. Még a határzár is a kezünkre játszott azzal, hogy pont a tervezett költözés heteire szüntették meg.

Semmilyen körülmények között nem mondanám könnyűnek az új élet megszervezését egy viszonylag idegen környezetben. A határzár erre az érzésre frusztrálóan, vagy éppen ellenkezőleg hatott?

– Mindenképp nehéz volt elfogadni a tényt, hogy most egy ideig nem mehetünk haza. De ha az ember hoz egy döntést, akkor vállalja annak minden következményét. Nem mondom azt, hogy néhanapján nem tört ránk a honvágy, rokonok, barátok hiánya vagy akár egy jó burek elfogyasztásának emléke. De nincs mit tenni. Ilyenkor emlékeztetjük magunkat, hogy okkal tettük meg ezt a lépést. A cél lebeg a szemünk előtt. Megyünk tovább.

Milyen a helyzet jelenleg Magyarországon? Milyennek látod az ottani távoktatást?

– Jelenleg a járvány harmadik hullámában vagyunk. Itt is, mint Szerbiában vagy szerintem bárhol máshol a nagyvilágban, a nap minden percében elárasztanak minket egymásnak ellentmondó információkkal. Az emberek belefáradtak az állandó bizonytalanságba. Hunor, aki kilencedikes, november óta online oktatásban részesül. Egyre nehezebben viseli. Nagyon jó osztálya lett. A gyerekek pont kezdtek összerázódni, amikor már nem mehettek többet iskolába.

Sajnos minden jel arra mutat, hogy hamarosan az általános iskolások is otthon maradnak. Itt még nehezebb lesz megoldani a távoktatást. A tapasztalat az, hogy a tanárok igénylik a fizikai jelenlétet. Tehát kamerán keresztül, „élő adásban” folyik az oktatás. De majd ha helyzet lesz, megoldjuk.

Szerencsétek volt, hogy mindent idejében és terv szerint meg tudtatok valósítani a költözéssel kapcsolatos adminisztratív és egyéb teendők közül? Vagy inkább úgy véled, ez hozzáállás, talpraesettség kérdése?

– Nevezhetjük szerencsének, de gondviselésnek is. Ugyanakkor szükség van hozzá egy jó adag pozitivitásra is. Mert csak úgy érdemes valamihez hozzáfogni, ha hiszünk annak a pozitív kimenetelében. Valóban úgy éreztem, hogy a nehéz helyzet ellenére folyamatosan segíti valaki az utunkat.

Van-e a mögöttetek álló évnek olyan tapasztalása, amit az unokáknak is elmeséltek majd?

– A rossz tapasztalatokat már (majdnem) elfelejtettem. Úgyhogy ezekről nem szeretnék az unokáimnak mesélni. A jó érzéseket pedig nem egy konkrét történéshez kötném, hanem inkább Turbó, a rajzfilmhős gondolatának bizonyossá válásához, ami így hangzik: „Sem az álom nem lehet túl nagy, sem pedig az álmodó túl kicsi.”

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Címoldal: Losoncz-Kelemen Emese – @konyvszedelgo
Hátsó oldal: Topolya a részletekben lakozik – Sead Ajdari
Visszatekintgetések időszaka Hát, ez a nap is eljött. Ránk tört az év végi idegbaj.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Illusztráció
Milliárd év az esztendő – asszonysors pandémia idején A Podolszki József Publicisztikai Pályázat idei kiírásának harmadik helyezett alkotása

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Jogi Kar, te drága! DAY 321: VIZSGAIDŐSZAK-BELI AKTIVITÁSOK

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Az vagy, amit megeszel! A karácsonyi ünnepek és az újév közeledtével különböző fogadalmak sora hangzik el, amelyek közül ...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Sporhetsztori 109. 109. rész – Bomba

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Luxemburg óvárosa, a Grund
Utazás korona idején 3. Vissza a jelenbe. Minden bizakodásunk ellenére a bolygó nem fordította jobbra a saját sorsát tava...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
2080 – Egy igazi cyberpunk történet Negyvenhét évvel a III. világháború után járunk, egy olyan Földön, ami már nyomokban sem hasonlít...

0 Hozzászólás | Bővebben +
Picasa:
A Középiskolások Művészeti Vetélkedője szervezőinek közleménye Mi már nagyon készülünk a 2022-es KMV-re, és szeretnénk, ha minél többen értesülnének a vetélkedő...

0 Hozzászólás | Bővebben +