Vissza a jelenbe. Minden bizakodásunk ellenére a bolygó nem fordította jobbra a saját sorsát tavasz óta, de fél év alatt lejárhatott a hírek szavatossága, ezért ideje volt újra tesztelni, valóban olyan veszélyes-e átlépni a saját lakásunk küszöbét, tényleg olyan elképzelhetetlen-e az utazás bizonyos dokumentumok nélkül, mint mondják, de a tény, hogy tizenegy ország határán haladtam át feltartóztatás nélkül két hét alatt, egyrészt azt sugallhatja, hogy nem, másrészt meg azt, hogy eléggé siettem.

Mondjuk, pár közép-európai miniállam elérésén túl nem volt konkrét tervem, így igazából magam is csak két nagy ásítással nyugtáztam, hogy noha este még egy Olaszország felé tartó buszra akartam felszállni, hajnali ötkor mégis Drezda hallatlanul szemetes utcáin rugdostam a műanyag poharakat abban a szűk, városimázs szempontjából érzékeny idősávban, amikor az utolsó bulizók már hazamentek, de a szemetesek még nem kezdték el a munkát. Miután semmi sem nyitott ki reggel, ahova bemehettem volna melegedni, végleg rájöttem, hogy a német újraegyesítés 31. évfordulós ünnepségébe csöppentem, ami napközben az egész várost átszövő utcai fesztiválba csapott át. Egy időre már hatalmába kerített az érzés, hogy itt tényleg minden visszatért a régi kerékvágásba, ám ezen ideális világ képe egy pillanat alatt omlott össze bennem, amikor észrevettem, hogy a várakozók leghosszabb sora nem a kolbászárus meg nem is az óriáskerék előtt kígyózik, hanem annál a sátornál, amin az van kiírva, hogy Kostenfreier Corona-Test…

No, nem baj, úgyse akartam sokat időzni a pozitívan tesztelők között, mentem is tovább Luxemburgba, amiben viszont pozitívan csalódtam. Habár Európa egyik legdrágább országaként él a köztudatban, valójában kifejezetten olcsó hely, csak a megfelelő dolgokat kell csinálni hozzá. Például keresztül-kasul bejárni, mert a tömegközlekedés 2020 márciusa óta az egész országban ingyenes. De az alacsony adók miatt meglepően olcsó az alkohol, a dohány és az üzemanyag is: Rodange-ban, a francia–belga–luxemburgi határ találkozásánál az ide eső oldalon vagy ötven benzinkút sorakozik egymás mellett, a szomszédból pedig mindenki ide jár tankolni, ezáltal a tömegnyomor mértéke a vasárnap esti Horgos–Röszkével vetekszik, pedig itt föl sincs festve a piros vonal. Sajnos a hármas határt jelző oszlopot hiába kerestem, mert azt velem együtt elnyelte a bozót, és aztán még az estét is két olyan emberrel hálva töltöttem, akik életem két nagy elszalasztott lehetőségét testesítették meg, mert az egyikük űrkutató lett, a másik meg nemcsak hogy tavaly óta oda-vissza végigstoppolta Oroszországot, de már 500 oldalas könyvet is írt róla, szabad fordításban „Utazás korona idején” címmel.

Svájc volt az egyetlen olyan állomásom, ahol nemkívánatos vendégnek éreztem magam, mert folyton ki akartak küldeni helyekről, ezért folyamatosan bujkálni kényszerültem. Így történt, hogy nem is maradtam az ország határai között 16 óránál tovább, ebből is egyet egy bázeli McDonald’s vécéjében, hármat pedig egy hostel csomagmegőrző szobájában rejtőzködve töltöttem. De legalább a pénztárcámat nem stresszeltem a helyi árakkal, noha még így, hajléktalanként is túl jól szituáltnak tűnhettem, mert a kéregetők rendre engem pécéztek ki. Aztán amikor egyikük azzal próbálta megsajnáltatni magát, hogy elővette a bankjegyeit, hogy megmutassa, „mindössze” annyi az összes pénze, elmagyaráztam neki, hogy honnan jöttem, és hogy kettőnk között az ellenkező irányban lenne indokoltabb a monetáris tranzakció. Csúnya helyre küldött el a válaszában. Én viszont nem hallgattam rá, és egy szép helyre mentem, Liechtensteinbe, ami az időhiányban szenvedő utazók fellegvára, minthogy gyorsan bejárható: például maga a Vaduz fölött meredező fellegvár, a miniállamot Svájccal összekötő Rajna-hidak vagy a parlament épülete, ami elég szürreális egy hatezer fős városban.

Utamat egy Ausztrián való keresztülvonatozás zárta, aminek során ismét eltűnődtem azon, hogyan lehet ebben az országban a zöldnek ennyi árnyalata. Később azon is, hogy miért csak egy bizonyos klubba tartozó emberek foglalhatnak benne szállást, de szerencsémre egy év leforgása alatt már másodszor húzott ki a csávából Bécsben a horvát hosteltulajdonos, Ivica, aki megrögzött szabadsághívő, és attól sem riad vissza, hogy életben tartsa az üzletét. Nyilvánosan még nem tudtam neki köszönetet mondani, mert extrém óvatos is, és még a Facebook-üzenetváltásunkat is törölnöm kellett, mert ahogy fogalmaz, „sohasem tudhatjuk, hol figyelnek”.

Bízva az olvasottság töretlen növekedésében, azt azért remélem, az osztrák hatóságok a Képes Ifit mégsem monitorozzák.

Képgaléria: