DAY 341: UTOLSÓ SIMÍTÁSOK

A tapasztalat azt mutatja, hogy mielőtt az ember nekiáll tanulni egy tantárgyat, előtte alaposan kifaggatja minden ismerősét arról, hogy neki mennyi időre volt szüksége, hanyast kapott, milyen a tananyag, hány kérdés van, milyen kérdéskombinációra lehet számítani, milyen a professzor, mennyit kér. És ezt nem is egyszer. Szóval mondhatni, már mindent tudtam, amikor nekiláttam a tanulásnak, de attól még a vizsga előtt egy pár nappal kérdésekkel kezdtem el bombázni a kolleginát, aki szintén ugyanezt tette, csak egy másik tantárgyat illetően.

Végső elkeseredettségemben csak abban tudtam bízni, hogy majd Isten kegyes lesz, és legalább még ez egyszer megszán. Jó lenne, ha még egy kicsit jó fej lenne. Ja, laza a csávó. Ezt válaszolta a kollegina. A baj csak az, hogy nem ugyanarra gondoltunk. Én a nemlétező Istenről beszéltem, ő meg a professzorról. De már nem is számított, a lényeg az, hogy a kettő közül legalább az egyik laza, és akkor majd valahogy lesz.

DAY 342: A KOLLEKTÍV TÁMOGATÁS Ü/ÖRÖME

Sajnos olyan kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy hirtelen túl sokan tudták meg, hogy nekem holnap vizsgám lesz, méghozzá nem is csak egy egyszerű vizsga, hanem az utolsó. Tudtam, hogy nagyon kínos lesz, ha kiderül, hogy mégsem sikerült letennem. Ez nálunk nem úgy működik, hogy miután letettem az összes vizsgámat, akkor írok egy szakdolgozatot, szépen kirittyentem magamat, majd a család és a barátok előtt megvédem a munkámat, s holtbiztos, hogy ezzel el is végzem az egyetemet. Az emberek csak fogni akarták a csipiszt, de én el sem tudom mondani, hogy ezzel mekkora nyomást helyeztek rám. Biztosra akartam menni, s még idejében elkezdtem nyafogni, hogy ez most nagyon nem fog sikerülni.

Aki tudta, hogy nekem vizsgám lesz, annak a lelkére kötöttem, hogy imádkozzon értem. S azt hiszem, hogy ennyi ateista még sosem fordult Isten felé. A kollegina speciel azt ígérte, hogy majd az étkezés előtti imát mormolja, mert mást nem tud, de én már ezért is hálás voltam. Akadt olyan is, aki a hegyen tette értem össze a kezét. Szóval, tuti Isten volt, az pedig nem igazán számít, hogy én mennyit tanultam meg mi mindenről mondtam le az évek folyamán.

A jól bevált módszer szerint pedig este még a könyvet is beraktam a párna alá. No, nem volt kényelmes úgy aludni, hogy az egyik felén ott domborodott egy majd hétszáz oldalas könyv.

DAY 343: A NAGY NAP

Még az este kikészítettem pár lehetséges ruhakombinációt, de hogy mit veszek majd fel, azt úgyis csak a reggeli séta után döntöttem el, amikor részletes belátást kaptam abba, hogy milyen odakint az idő. Nem terveztem semmi spécit. Nem kiskosztümben meg tűsarkúban tipegtem ki, hanem egy egyszerű fekete nadrágban meg egy drapp felsőben. Még a maszk sem volt új, amit belépés előtt az arcomra húztam. De úgy voltam vele, hogy ennyit még kibír, majd a következő alkalommal máshogy csinálom. Azért persze reméltem, hogy nem lesz következő alkalom. És minek is készüljek ki? Ha jobban belegondolok, már amúgy is kikészültem ettől az egésztől. Majd következő alkalommal jobban megerőltetem magam, és alkalomhoz illően kipöttyenek.

Reggel még nyafogtam egy kicsit az embereknek, hogy ez most nem fog összejönni, aztán pedig löttyintettem egy kis vodkát a smoothie-mba. Egy órára várt minket a professzor. Idegesen ültem le, és fogalmam sem volt arról, hogy mire számítsak, még azok után sem, hogy mindenkinek kikértem a részletes véleményét.

Első kérdésként pont azt kaptam, amiért még én is összetettem a kezem. Aztán meg kiderült, hogy a másodikra is tudom a választ. No, a harmadiknál kezdtem el izgulni, és amikor nem hallottam jól a kérdés második felét, elkezdtem pánikolni, és szinte félve kértem meg a professzort, hogy ismételje el, hogy mit kérdezett. Utána meg már szinte nevetve akartam nekikezdeni az írásnak, hiszen mindegyik kérdésre tudtam mondani annyit, hogy az elég legyen egy hetesre, habár már megbeszéltük a kollégákkal, hogy hatossal is lehet diplomázni.

Megfogadva nagyapám tanácsát, nyugodjék békében, elkezdtem válaszolni a kérdésekre, és csak mondtam és mondtam a magamét, amíg félbe nem szakítottak. Végül pedig kifogytam a mondanivalóból. Akkor a professzor kezdett el kérdezgetni, én meg, őszintén megvallva, a siker ízével a számban, hogy ezt ha hatosra is, de letettem, már nem is tudtam odafigyelni arra, amit kérdeznek tőlem. Igyekeztem valamit nyögni, aztán pedig nyíltan megmondtam, hogy tőlem többre nem telik.

Az utolsó pillanatokban úgy éreztem, hogy minden egy hajszálon függ. Elhomályosultak előttem a dolgok, no de az csak a nagy dioptriám miatt volt. A professzorra fókuszáltam, és megigazítottam a maszkomat, mert tudnivaló, hogy gátolja az embert a hallásban. Én pedig semmit sem akartam elmulasztani.

Lelassult az idő, ólomlábakon vánszorogtak a másodpercek. Elfogott az idegesség, nem is tudtam, hogy mire számítsak. De a professzor emlékezett rám. Arra is tisztán emlékezett, hogy voltam gyakorlaton, s nála oldottam meg kitűnően a feladatokat. És akkor közölte velem, hogy letettem a vizsgámat. Elkezdtem örülni, megvan a hatos.

DAY 344: AZ UTOLSÓ OSZTÁLYZAT

Már indultam a leckekönyvemmel a professzor felé, amikor ő még a tevékenységeimet ecsetelte. Aztán meg szó nélkül maradtam, amikor kiderült, hogy a tudásomat tízesre értékelte. Tudtam, hogy az ismerőseim majd nekem esnek, mert én is olyan lettem, mint az a lány a gimiből, aki mindig panaszkodott, hogy semmit sem tanult, aztán meg hibátlanra írta meg az ellenőrzőt. Amikor a professzor meglátta, hogy már az aktivitásra beírt egy tízest, már hangosan is leszögezte, hogy jó döntést hozott, amikor a legmagasabb osztályzatot vitte be a jegyzőkönyvbe.

Megköszöntem a... magam sem tudom, hogy ilyenkor mire mondom azt, hogy köszönöm, majd egy pillanatra megálltam. Száz meg száz gondolat futott át akkor a fejemen, hogy megvallanám a professzornak, milyen jó fej, és csak így folytassa tovább, de mindebből csak egy kérdést akartam hangosan feltenni. És én most mit csináljak?

Nem egészen ilyen érzésre számítottam. Mintha egy burában lettem volna, úgy sétáltam ki. Még egyszer körülnéztem az egyetemen. Kinyitottam a leckekönyvemet, és még egy mosolyt is megengedtem magamnak.

Most itt állok – azok után, hogy annak idején, a kezdetek kezdetén a miniszter megmondta, hogy nézzük meg, hogy ki ül mellettünk, hiszen háromból csak egy fogja elvégezni az egyetemet. Most itt állok – és mondhatni, idő előtt diplomáztam, a Jogi Karra ugyanis átlag hét és fél évig jár az ember. Most itt állok – mindannak ellenére, hogy a professzorom szerint belőlem nem lesz semmi.

Lassan ballagtam lefelé a lépcsőn, hol a tízesemet nézegetve, hol pedig az üzenetekre válaszolgatva. Nem akartam elhinni, hogy tényleg vége. Arra viszont még mindig nem volt válaszom, hogy most mit csináljak. Mit kezdjek magammal? Szívem szerint visszamentem volna a professzorhoz, és könnybe lábadt szemmel követeltem volna tőle valamilyen választ. De ha én magam nem tudom, hogy mi akarok, akkor ő hogyan segítsen? Inkább elindultam hazafelé, de csak egy padig jutottam.

DAY 345: A SZABADSÁG ÍZE

Kiszemeltem egy padot, és leültem gondolkodni. Jobban mondva, reszketni, mert még csak fel sem fogtam, hogy mi történt. Mellettem hol boldog, hol boldogtalan hallgatók haladtak el, miközben én lassan kortyolgattam a vodkás grapefruitomat. A szabadságnak eléggé kesernyés íze volt. El sem tudtam hinni, hogy a nagy megpróbáltatások után most végre vége. Ennyi volt. Kezdődik a nagybetűs élet, a felnőttkor, innentől kezdve majd minden más lesz – reményeim szerint, persze, jobb. De az igazság az, hogy még mindig ott lebegett a szemem előtt a kérdés, amitől nem tudtam menekülni, s még egy tíz perc boldogságot sem hagyott. És most mit csináljak?

„– Lenne szíves megmondani, merre kell mennem?

– Az attól függ, hová akarsz jutni – felelte a Fakutya.

– Ó, az egészen mindegy – mondta Alice.

– Akkor az is egészen mindegy, hogy merre mégy – mondta a Fakutya. – Csak menj, menj, ameddig...

– Ameddig valahová el nem jutok – fejezte be Alice.”

(Folytatjuk)

Képgaléria: