: Fotó: Gergely Árpád
Fotó: Gergely Árpád

Sárszegen

: Fotó: Gergely Árpád
Fotó: Gergely Árpád

Csak egy szokásos napnak indult a Kosztolányi által Sárszegnek hívott Szabadka külvárosában, amikor az a szerencsés ötletem támadt, hogy elmegyek a belvárosba, leülök egy padra a város közepén, és csak elveszek a saját gondolataimban.

De miután a megfelelő helyszínre kerültem, csak azon törtem a fejem, hogy vajon mindennapos-e az, ami körülöttem történik, így arra jutottam, hogy rászánok erre még egy-két órát, majd papírra vetem Sárszeg mindennapjait.

A Jugoszlávia felbomlása óta valószínűsíthetően nem cserélt, nyikorgó padon megfújt a hideg, de frissítő tavaszi szél, figyeltem a körülöttem elhaladó embereket.

Mindenki siet. Legutóbb Budapesten láttam, hogy ennyire gyorsan sétálnak az emberek, mintha mindenki élete legfontosabb eseményére rohanna, de ahogy megfigyeltem, ez a tempó mindennapos.

Az emberek öltözködése is felvet bizonyos kérdéseket. Ha valaki csupán az emberek öltözéke alapján próbálná kitalálni a hőmérsékletet, ez itt nem menne. Volt olyan, aki még télikabátban járta Szabadka belvárosát, hosszú nadrágban és bélelt bakancsban, mögötte viszont egy farmer rövidnadrágos, rövid ujjúban flangáló alak jelent meg. Látszott, hogy mindketten komfortosan érzik magukat, majd felkaptam a fejemet egy „üzletemberre”, aki a tökéletesen rászabott fekete cipő-kék nadrág-fehér ing-kék zakó négyest kombinálta össze egy banános-málnás hosszú szárú zoknival.

Mielőtt elmélyedtem volna ebben a látványban, egy idegen alak szólt hozzám, és elkezdett szavakat vagdosni hozzám szerb nyelven.

Magyar gyerek vagyok, jól beszélek szerbül, de a komfortzónámból kilökve egyáltalán nem értettem, mit szeretett volna. Valahogy kikövetkeztettem, hogy kérdezett valamit, ezért tökéletes szerb akcentussal csak rávágtam a varázsmondatot, „ma neznam brate”, majd szomorúan továbbment, és mást szólított meg.

Nekem ez elég motivációt adott ahhoz, hogy azzal a lendülettel felálljak, és elinduljak sétálni egyet.

A Gombkötő utcában kétes alakok jelentek meg egy hatalmas fekete terepjáróval, véreres szemekkel kiabáltak egymásra az utca közepén, mondanom sem kell, megijedtem tőlük.

Majd úgy döntöttem, hogy eszem valamit. Nem volt nálam sok pénz, de ennyi általában elég szokott lenni arra, hogy egyek. Most nem így volt, és ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy milyen drasztikusan megemelkedtek az árak. Végül vállat vontam, és úgy döntöttem, hogy majd otthon kielégítem az étkezés iránti vágyamat.

Felszálltam a szokásos buszra, és az ablak mellé ülve csak bámultam ki rajta.

Egyre közeledett a városrész, ahol az egész életemet töltöttem: Makkhetes.

Sehol egy árva lélek, mintha teljesen elveszett volna mindenki, a romos benzinkút, az elhagyatott piaci asztalok mind azt az érzést keltették bennem, hogy itt aztán megállt az élet.

Pedig milyen szép lehetett régen, tudom, hisz a szüleim is itt nőttek fel, és mesélték.

Meséltek arról, hogy a város egyik szórakoztató központja volt ez, diszkó volt itt, több kocsma fogadta a zülleni vágyó fiatalokat és a tapasztalt vén rókákat.

A piaci standok végig meg voltak töltve svercelt magyar áruval, fiatalok gyűltek össze az egészségház és a piactér között, majd játszottak, bicikliztek vagy épp verekedtek.

Mára viszont minden eltűnt, csupán néhány menekülttel lehet találkozni leginkább, akiket visszaküldtek a magyar határról.

Lokálpatriótának tartom magam, nagyon szeretem hangoztatni, hogy innen származom, büszkén szoktam mesélni, hogy miért is lett Makkhetes a neve ennek a városrésznek... vagyis hát nem vagyok biztos benne, hogy tényleg azért, de a szüleimnek anno ezt mesélték a vén rókák.

Általános problémává vált a kivándorlás, ahogy telik az idő, egyre inkább szükséges rossznak hat, mintsem döntésnek.

Így hal ki minden körülöttünk, és ez borzasztóan elszomorító, és álszenteskedni is felesleges: bármennyire szeretem is a környezetemet, hogy az erdő friss levegője beárad az ablakomon, vagy hogy a gyerekkori barátaimmal bármelyik nap bármely szabad pillanatában találkozhatok, ha úgy fogom érezni, hogy a jövőm nem biztosított itt, lépnem kell.

De vajon mi értelme van ilyeneken gondolkodni?

Inkább bemegyek a városba, és gyorsan sétálok, fontosnak szeretnék tűnni.

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Címoldal: A szabadkai Kortárs Galéria gyűjteményéből – Kosara Bokšan: Scylla és Charybdis, 1977, akril, vászon
Hátsó oldal: www.bbc.com
Tanács, ráadásul jó Nem tartom magam fontoskodónak, okoskodónak, minden titkok tudójának, és ezt, remélem, valamint h...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: www.dw.com
Talajvesztettség és tehetetlenség a koronavírus-járvány árnyékában Gömöri Eszter egészségpszichológus-jelölt szerint a pandémia felerősítette meglévő szorongásainkat

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Fotó: Gergely Árpád
Sárszegen Csak egy szokásos napnak indult a Kosztolányi által Sárszegnek hívott Szabadka külvárosában, amik...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Bács Ágnes
Sok tervem van még Bács Ágnesnek hívnak. Adai. Az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének harmadéves h...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: theeducationhub.org.nz
Jogi Kar, te drága! DAY 355: LOTTÓ

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Rekviem Gyászmise a Korntól

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Pirítós babbal és szalonnával
Sporhetsztori 113. Télből tavaszba

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Nick Cave ismét eljön Újvidékre? A Dombos Fest laza rurál-művelődés-szórakozás hangulata után ideális programnak ígérkezik az idei...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A belépők 75 százaléka elkelt a Brutal Assaultra Egyre nagyobb lendülettel szerveződik az idei nyár.

0 Hozzászólás | Bővebben +