Gömöri Eszter egészségpszichológus-jelölt szerint a pandémia felerősítette meglévő szorongásainkat

A Podolszki József Publicisztikai Pályázat idei kiírásának első helyezett alkotása

2019 decemberében, amikor az első hírek napvilágot láttak egy eddig ismeretlen vírusról, kevesen gondolták, hogy hamarosan fenekestül felfordul az életünk. A Covid19 világjárvány ajtóstul rontott be a 21. századi modern, digitalizált világunkba, és azonnal rámutatott arra, hogy mennyire nem voltunk felkészülve egy globális krízisre. 2022-be lépve már kevésbé tűnik fenyegetőnek ez az aprócska, láthatatlan ellenség, hiszen a vírusról többet tudunk, az általa okozott betegség lefolyását ismerjük, az oltások pedig egyértelmű eredményeket mutatnak. A fizikai, fiziológiai változásokat könnyen észleljük, de vajon mi a helyzet a mentális egészségünkkel? Hogyan hatottak ránk a világjárvány által előidézett kijárási tilalmak és korlátozások, miként küzdöttünk meg a karanténokkal, és vajon stresszmentesen tudjuk-e kezelni a közösségi médiafelületeken terjedő híráradatot?

A moholi Gömöri Eszter jelenleg a szegedi traumatológiai klinika rezidense, egészségpszichológusa. Számára a koronavírus-járvány lett a norma, hiszen a pandémia időszakában került át az egyetemi iskolapadból a munkaerőpiacra. 2020 decemberében, majd 2021 januárjában, márciusában és áprilisában is a szegedi Covid-kórházban dolgozott. Beszélgetésünkkor éppen karanténban ült, és arra várt, hogy a negatív koronavírusteszt kézbevétele után visszatérjen a kórházba, hogy a betegeken segítsen.

Az elmúlt két-három évben rengeteg mindent hallottunk a vírusról. A járvány látszólag felkészületlenül érte a fejlett nyugati civilizációt is. Ismersz olyan kutatást, amely a múltbéli pandémiákat vizsgálta, egészen pontosan azt, hogy azok hosszú távon milyen hatással voltak az egyénre és a társadalomra?

– Nagyon érdekes, de összetett probléma ez. Őszintén, nem foglalkoztam más járványok mentális aspektusait vitató szakirodalommal, de biztosra veszem, hogy vannak ezzel kapcsolatos eredmények. Több szempontból nehéz kutatni a témakört. A járványok nem újak a történelemben, de a legutóbbi jelentős ilyen esemény a nyugat-afrikai ebolajárvány lehet, amely a 2010-es évek elején tört ki, de korántsem övezte akkora figyelem, mint a mostani történéseket, a közösségi média sem uralkodott annyira. A még régebbi, akár a 20. század második felét érintő járványokról azért körülményes beszélni, mert a pszichológia fiatal tudomány, nem volt fókuszban a mentális egészség járványszempontú vizsgálata, illetve nehéz lett volna elválasztani az egyéb történésektől, mint például a háborút követő járványok esetében. Elképzelhető, hogy utólag, egy átfogó kutatás során találnánk közös jellemzőket.

A mostani világjárvány teljesen átalakította a mindennapjainkat. Milyen különlegességeket fedeztél fel a kórházi munkád során? Mennyire lett más a betegek és a szakma hozzáállása az egészségügyhöz, a pszichológiához?

– Érdekes helyzetben vagyok, mert a járvány ideje alatt kerültem a klinikára, így egy kis túlzással mondhatom, hogy nem is ismerem az ezt megelőző időszakot. Kétszer is dolgoztam a Covid-kórházban, ahol súlyos és kevésbé súlyos eseteket láttam. Ami a szakmát illeti, szerintem azonnal kialakult egy szó nélküli egyezmény az orvosok és az ápolók között. Mindannyian felfogtuk, hogy most ez van, ez egy ilyen helyzet, csinálni kell, túl kell lenni rajta valahogy. Sokszor tapasztaltam, hogy kisegítettük egymást, olyan munkakört is betöltöttünk, ami nem feltétlenül a miénk volt. A Covid-osztályon kifejezetten örültek nekünk, pszichológusoknak. Az intenzív osztályos betegek esetében úgy éreztem, hogy sokszor a legalapvetőbb emberi szükségleteknek lett kiemelt szerepe, és ez teljesen érthető. Kórházba senki sem szeret járni, idegen környezet, sokszor nagy a kiszolgáltatottság, és a tehetetlenség érzése is ott lebeg mindenki felett. A járvány alatt ráadásul az intenzív osztályon fekvő betegeknek sok esetben a személyes tárgyaiktól is meg kellett válniuk, nehéz volt tartani a kapcsolatot a külvilággal. A dolgozó személyzet időnként azért lobbizott, hogy a betegek egy rövid időre kapják meg a mobiltelefonjukat, hogy hallhassák a szeretteik hangját. Óriási igény volt a kommunikáció bármely fajtájára, akár egy érintés vagy a legegyszerűbb beszélgetés is sokat segített. Egyik intenzív osztályos betegem esetében, akinél tracheosztóma segítette a légzést, így nem tudott beszélni, egy órát töltöttünk azzal, hogy szájról olvasva vagy kézzel-lábbal mutogatva információt cseréltünk, és megértettem azt a pár dolgot, amit meg szeretett volna osztani. Ebben a helyzetben rengeteget jelent az, hogy energiát fektetünk a kommunikációba, és nemcsak én, hanem az ápolók is addig próbálkoztak, amíg meg nem értették, mit szeretne mondani a beteg. Egy kiszolgáltatott helyzetben az ilyen aprónak tűnő dolgok sokat számítanak. A kevésbé súlyos betegek esetében más szükségletekről beszélhettünk, ott megjelent a betegséggel és a szorongással való megküzdés kérdése is. Számos ilyen beteggel dolgoztam, a nehézségek ellenére nagyon hálásnak éreztem az ottani munkát.

Mi a helyzet a Covid-kórházon kívüli járványkezeléssel? Találkoztál furcsa véleménnyel?

– Ó, hát véleményeket, azokat mindig hallunk! (Nevet.) Viccet félretéve, érezhetően megnőtt azoknak a száma, akik a mentális egészségük érdekében felkeresnek pszichológust vagy más, mentális egészséggel foglalkozó szakembert. Ebben a helyzetben az egyik legmegterhelőbb a kontrollvesztettség érzése. Elveszítjük az irányítást a saját életünk felett, ez pedig egy igen talajvesztett érzés. Ilyenkor nagyon fontos elválasztanunk azt, hogy mi az, amit nem tudunk befolyásolni, és mi az, amire mi is hatással vagyunk. Nem tudjuk befolyásolni, hogy milyen korlátozásokat vezetnek be, vagy azt, hogy más milyen magatartást mutat a vírussal szemben. Azt viszont igen, hogy mi hogyan viselkedünk másokkal, kedvesek legyünk és megértőek, hogy betartsuk a korlátozásokat és kialakítsuk azt az otthoni környezetet, amit ebben a helyzetben is komfortosnak érzünk. Úgy vélem, hogy különösebben nem változott meg a mentális rendellenességek lefolyása, egyszerűen arról van szó, hogy a járvány által okozott szorongás láthatóbbá vált. Aki eddig sokat szorongott az egészsége miatt, annál ez a szorongás felerősödött. Azok, akik hajlamosak voltak valamiféle mentális betegségre, most fokozottan kiszolgáltatottak. Amit még inkább felszínre hozott a járvány, az a családon belüli erőszak kérdése. Sajnos sokan vannak, akik a karantén miatt szinte csapdába kerültek otthon. Láthatóbbá vált a szülők terheltsége, és az is, hogy milyen sokan nem tudják megengedni maguknak az online oktatást. Az iskola az étkeztetésre is megoldás volt a szegényebb családoknál, s ezeket a súlyos problémákat a járvány mind láthatóbbá tette, és ezzel csak a felszínét említem a dolgoknak. Eddig is jelen voltak, de most markánsabban látszanak.

A pszichológia még mindig egy elképesztően stigmatizált tudomány, sokan nem mernek kezdeményező szerepbe lépni, nem keresnek fel pszichológust. Sőt, még most is akad olyan személy, aki nem tudja, hogy mi a különbség a pszichológus és a pszichiáter között. Nagyon fontos, hogy a pszichiáter orvos, és orvosi szempontból, diagnózis alapján és gyógyszeres kezelés alkalmazása felől közelíti meg a problémát. Ha szükséges, ebbe beletartozik a pszichés segítségnyújtás megfontolása, akár pszichoterápia vagy tanácsadás formájában. A pszichológus alapvetően nem orvos, és bár a klinikai szakpszichológusok feladatai közé tartozik a diagnózisalkotás, egy pszichológus nem ír fel gyógyszert, hanem szükség esetén pszichiáter bevonását kezdeményezi, hogy beállítsa a gyógyszeres kezelést. Nagyon-nagyon együgyű módon mondhatjuk akár, hogy az egyik inkább a testet, a másik a lelket veszi célba.

Vonakodva keressük fel a szakembert, de a zsebünkben lapuló okostelefonon különféle relaxációs és meditációs applikációkat használunk. Gazdag iparág épült e programok köré.

– Igen-igen, és ennek van jó és rossz oldala is. Ezek az applikációk hasznosak lehetnek, de nem helyettesítik a szakembert. Egy kisebb szorongás vagy valamely egyszerűbb mentális panasz enyhítésére megfelelőek, de varázsütésre nem gyógyítanak, csak kiegészíthetik a terápiás foglalkozást. Egyszer kíváncsiságból én is kipróbáltam egy ilyen programot, de nem használtam túl sokáig, ez, remélem, jó jel magamra nézve. Mostanában gondolkodtam el azon, hogy egy ilyen program milyen módon ismeri fel a súlyosabb kórképeket, és ha van erre valamilyen beépített eszköze, akkor az hogyan irányítja tovább a megfelelő szakemberhez a felhasználót. Például ha valaki öngyilkosságról beszélget egy ilyen chatbottal, vajon kiírja neki, hogy ezzel a kérdéssel forduljon pszichiáterhez, vagy rögtön bedobja a segélyhívó számát? El tudom képzelni, ellenben úgy vélem, hogy ilyen esetekben fontos, hogy egy személytől kapjon segítséget az, aki bajban van. Összességében azt gondolom, hogy ezek az applikációk hasznosak, de csak egy bizonyos szintig.

Az applikációkon kívül a Facebookon és az Instagramon is megszaporodtak azok a kezdeményezések, amelyek a mentális egészséget és a pszichológiát hozzák közelebb a laikusokhoz. A Mélylevegő Projekt, a Mindset Pszichológia, a Pszinapszis, a PszIrodalom, a PopJohn stb. mind érthetően, hétköznapi nyelven szólnak a követőkhöz. Ezeknek az oldalaknak milyen szerepük van?

– Nagyon szeretem őket, mert jó grafikával és egyszerűen mutatnak be összetett témákat. Remélem, segítenek abban, hogy mindenféle sztereotípiát eloszlassunk a pszichológia és társtudományai környékéről, és közelebb hozzuk az emberekhez a szakterületet. A felsoroltakon kívül vannak hazai és külföldi szakemberek, kutatók, akik használják a platformokat, és nagy népszerűségnek örvendenek. Sokszor látom, hogy az olvasók kérdéseket tesznek fel, amikre a pszichológusok az Instagramon válaszolnak, szerintem ez hasznos dolog, megint egy lépcső a szakemberkeresés felé probléma esetén. Van még egy pozitív fejlemény, ami szintén a koronavírus-járványnak köszönhető, méghozzá az, hogy sok terapeuta online konzultációkat vállal. Nyilvánvalóan a személyes kapcsolatot ez nem helyettesíti, de nincs már akadálya annak, hogy bárki, bárhonnan, akár egy másik országból is felkeressen egy pszichológust.

A segítség ott lapul a zsebünkben, vagy láthatjuk a képernyő másik oldalán, ennek ellenére még mindig él a kép, hogy csak a „bolondok” járnak pszichoterápiára. Mit üzennél azoknak, akik félnek megtenni az első lépést, és nem mernek szakembertől segítséget kérni?

– Érthető, ha az ember elsőre idegenkedik tőle, hiszen főleg anélkül, hogy többet tudnánk a dologról, félelmetesnek tűnhet. Sok mítosz lengi körbe a szakmát, pedig a hiedelmekkel ellentétben a pszichológusok sem olvasnak az ember fejében, nem látjuk a legféltettebb titkokat, és semmi olyasmit nem kell elmondani vagy csinálni, amit a kliens vagy páciens nem akar. Meg egyébként is, ki a fene szeretné beismerni magának, hogy baj van? Hát nem nagyon szeretjük, és ez érthető, hiszen szintén félelmetes dolognak tűnik! Ha viszont már megvan az őszinte szembenézés, az már nagyon jó! Az egész arról szól, hogy jó kapcsolatom legyen magammal, hiszen egy életen át el kell viselnem ezt a személyt. És akkor már megéri jobban megismerni, nem igaz?

Biztos, hogy a szakemberkeresés sem egyszerű folyamat, az is lehet, hogy valamiért nem passzol össze a terapeuta és a beszélgetőtársa, ezért csak a második, harmadik vagy a negyedik szakemberrel alakul ki a megfelelő összhang. A cél mindenképp a segítségnyújtás és a fejlődés, ez pedig a kliens érdekében és teherbírásának megfelelően történik. Mi azért választottuk ezt a szakmát, hogy segíteni tudjunk annak, aki kéri. Én hiszek abban, hogy a jó terápia mindenkinek hasznos lehet!

Képgaléria: