:

Emlékeket gyűjteni, élni egy kicsit

:

Hét év sok idő, ennyi idő alatt rengeteg dolog történik az emberrel… hát még egy egyetemistával! A Képes Ifi hasábjain Patarica Ildikó tollából hétről hétre az igazi színes egyetemista élet kerül feketén-fehéren papírra, a maga egyszerű igaz valójában. Ildikó sorait olvasva egy kicsit mindenki egyetemistává válik – együtt örülünk a sikereknek, együtt kesergünk a kudarcokon. A Jogi Kar, te drága! című sorozat hamarosan a végéhez ér, de nem kell nyelni a sós könnyeket, hiszen kérdésünkre Ildikó azt is elárulta nekünk, hogy nem fog felhagyni az írással!

Mikor kezdett el érdekelni a jog és az írás?

– A jog nyolcadikban, akkor jött az első gondolat, hogy jogot szeretnék hallgatni. Közben persze jöttek különböző ötletek, mint a pszichológia, az építészet, a közgazdaságtan, de azokból valahogy nem lett semmi. Ami viszont az írást illeti, szerintem hároméves korom óta írok. Lényegében amióta ismerem a szavakat, és írni tudok. Pontosabban akkor kezdtem írni, amikor még nem is igazán ment az írás, mert visszaolvasva a szövegeimet, nem voltam kibékülve a helyesírással.

Hogyan fért össze az írás a tanulmányaiddal?

– Az írás nálam mindennel összefér, szerves része az életemnek. Bukowskit tudnám idézni: vagy leírod, vagy leugrasz a hídról. Az egyetem miatt sok mindenről lemondtam, egyrészt az írásról is, ami azt jelenti, hogy nem írok olyan formában és annyit, mint ahogyan korábban, amit nagyon sajnálok. Azért a cikkek mellett még most is sikerül papírra vetni ezt-azt, az írásról nem szeretnék lemondani semmiképpen sem.

Milyen céllal indítottad el a Jogi Kar, te drága! című sorozatod?

– A cél tulajdonképpen az lett volna, hogy bemutassuk az egyetemeket, hogy milyen szakok vannak Újvidéken, milyen az egyetemi élet. Aztán nem tudom, a többiekkel mi történt, de végül az én rovatom tovább is megmaradt. Ebből a rövid egyetemi bemutatóból valójában egy hét éve tartó sorozat lett, ami lényegében nemcsak az egyetemet mutatja be, hanem az egész egyetemi életet, azt, amivel nap mint nap meg kell küzdenünk, és persze jó pillanatokat.

A végéhez ért a rovatod. Milyen érzések vannak benned?

– Őszintén, vegyes érzelmek. Egyrészt mert már tavaly júliusban megírtam a befejezést, amikor friss volt az érzés diplomázás után, de alig várom, hogy a Képes Ifjúságban is diplomázzak, hogy ott is a végére érjen a történet, és kezdődhessen egy új kaland.

Ez idő alatt volt-e valami, amivel kapcsolatban megbántad, hogy nem írtad le, vagy esetleg azt, hogy leírtad?

– Van egy pár dolog, amit úgy éreztem, hogy nem kellett volna úgy megírnom, ahogyan megírtam. Mondjuk, az egyik ilyen, amit fel is róttak nekem, hogy nem egyszer van az írásaimban olyan kifejezés, ami nem magyarul van. Ha valamin változtathatnék, akkor talán az lenne: még ha ezeket nem is iktatnám ki, de írnék hozzájuk egy-egy fordítást. Azt viszont elmondhatom, hogy tanultam valamit a jövőre nézve. Volt jó pár olyan dolog, amit nem írtam meg, mert úgy gondoltam, hogy annak komoly következményei lehetnek. Nem volt nehéz megírnom a cikkeket, mert rengeteg olyan eseménynek voltam a része, ami miatt azt mondhatnám, hogy ez a rovat saját magát írta. Semmit sem kellett kitalálnom, csak papírt és egy ceruzát kellett fognom, és írnom. De azért voltak olyan pillanatok, amikor küszködtem a szavakkal, amikor azon gondolkodtam, hogyan fogalmazhatnám meg finoman a mondanivalómat.

Patarica Ildikó

Milyen visszajelzéseket kaptál az írásodra?

– Kaptam hideget és meleget is. Nemegyszer megkaptam, hogy túlságosan szókimondó vagyok, de ezek többnyire Facebook-üzenetek voltak, tehát még senki nem állt oda elém, hogy figyelj, itt baj van. És azok az üzenetek sem érintettek meg különösebben. Ahogyan nekem is, úgy másoknak is van véleménye, csak nekem megadatott az, hogy publikálhassam a gondolataimat. Többnyire pozitív volt a visszajelzés. Eléggé meglepődtem azon, hogy hány ember olvassa a rovatomat, valamint azon is, hogy kik. Olyan emberek jöttek oda hozzám, akikről egyáltalán nem gondoltam, hogy olvasnák.

Mire emlékszel vissza szívesen az egyetemi évekből?

– A legelejére, amikor nekivágtunk annak az úgynevezett nagybetűs életnek, és elkezdtük kóstolgatni. Amikor még minden új volt, mindent ki akartunk próbálni, senki senkit nem ismert, és kerestük az új élményeket, az új barátságokat. Amikor az volt a terv, hogy letesszük a vizsgáinkat, az elsődleges cél viszont az volt, hogy bulizzunk, hogy emlékeket gyártsunk.

Szerinted mi a titka annak, hogy az ember ne őrüljön bele az egyetemezésbe?

– Az a kérdésem, hogy ki mondja, hogy én nem őrültem bele? (Nevetünk) Szerintem az egésznek az a titka, hogy az ember ne adjon fel mindent. Az volt a legnagyobb hibám, hogy azt hittem, hogy az egyetem a legfontosabb, hogy csak tanulni kell, hogy kell a 10,00-ás átlag, hogy a 9-es sem jó, és hogy azt is meg kell semmisíteni, de ez egy nagy hülyeség. Ha van valami, amire azt mondanám, hogy tudná kompenzálni az őrületbe rohanást, azok a barátok lennének és a lemondások nélküli egyetemi évek. Ha választanom kellene aközött, hogy tanulok vagy inkább elmegyek bulizni, hogy vagy tanulok fél órával többet, ahelyett hogy leülnék zongorázni, akkor biztos a tanulás kerülne háttérbe. Valahogy sikerül, valahogy mindenki befejezi; és sosem azt bántam, hogy egy vizsgán 7-est kaptam, hanem azt, hogy nem mentem el erre vagy arra a bulira vagy nem csináltam ezt vagy azt. A hatos is diáknak való.

Végigcsinálnád újból az egyetemet? Ha igen, akkor mit változtatnál rajta?

– Egyrészt nem csinálnám újra, mert még bennem vannak a traumák, a sírás, a rohanás, a hisztirohamok, az idegesség, ezek miatt biztosan nem csinálnám végig még egyszer. Senkinek sem kívánom az állandó idegeskedést azon, hogy mi lesz, hogy lesz. Másrészt ha végigcsinálhatnám ezzel a tapasztalattal, amim most van, akkor azt mondanám, hogy vágjunk bele, mert van egy halom ötletem arra, hogy hogyan lehetne máshogy csinálni a dolgokat.

A jövőre nézve milyen terveid vannak? Folytatni fogod az írást?

– Azt még nem döntöttem el egész pontosan, hogy mi leszek, ha nagy leszek. (Nevet) Még mindig keresem magamat. Egyrészt nem is érzem úgy, hogy a jog lenne az én hivatásom. Ez a szakmám, de nem vagyok biztos benne, hogy ez a nekem való, mert a jog mint tudományág nagyon szép, imádtam is tanulni, és még most is szeretem, de a gyakorlatban elég kegyetlen tud lenni. Jelenleg, egyelőre, közjegyzőnél gyakornokoskodom; ez is új, mert hát az ember elvégez egy egyetemet, és annyi év tanulás után rá kell jönnie, hogy semmit sem tud. Magyarországon kezdtem el dolgozni, ez még rátett egy lapáttal, szóval minden teljesen új. Egyelőre tetszik, de Pesten is azért vagyok, hogy kitaláljam, hogy ki leszek vagy mi leszek. Ami az írást illeti, azt egyértelműen folytatni akarom, és abban reménykedem, hogy most nemcsak cikkeket vagy szemináriumi munkákat fogok írni, hanem esetleg olyat is, amit megjelentethetek, amiből lesz egy könyv.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Címoldal: Jackie Saccoccio: Le Puits Noir (www.vogue.com)
Hátsó oldal: bbc.com
Jó volna egy jóga Az utóbbi időben vidékünkön is elszaporodtak a különféle jógaoktatók, jógainstruktorok, akik a vi...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Az új lány A Podolszki József Publicisztikai Pályázat idei kiírásának második helyezett alkotása

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Csákány Krisztina
„Én már itthon látom a jövőmet” A csantavéri Csákány Krisztina a modellkarrierjéről

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Mitől férfi a férfi? Tapasztalataim azt mutatják, hogy a női nem képviselői előszeretettel dobálóznak olyan frázisokka...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Emlékeket gyűjteni, élni egy kicsit Hét év sok idő, ennyi idő alatt rengeteg dolog történik az emberrel… hát még egy egyetemistával!

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Vranjei metalacok Az egész országot átszelő fém-invázió

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A megváltoztathatatlan Megjelent az új Meshuggah-album

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Epres túrótorta
Sporhetsztori 114/I. Májusi nyalánkságok

0 Hozzászólás | Bővebben +