Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Novella, 3. hely

Elkopott élet

Nem tudom, mikor kezdődött, ahogyan azt sem, mikor tudatosult bennem, hogy ez igenis létezik, ez egy probléma. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy sírok a nappaliban, mert az iskolában olyanokat suttogtak, hogy majd elvisznek innen. Engem. Innen. Mégis hová vinnének? Azt suttogták, hogy én mindig a szobámban ülök egyedül. Míg ti... Mit szépítsünk rajta? Leisszátok magatokat a nappaliban, miközben a tévében bámultok egy komédiát. Azt hiszem, nem igazán hittem el, de te mondtál okokat a dolgok miértjére. Vagy inkább kifogásokat. Elmesélted, miért csinálod, de valahogy egyiket sem tudtam elfogadni. Csak arra gondoltam, hogy én nem tennék ilyet. Ez az egész butaság és hasztalan. Nem törölgethetjük le az összes harmatcseppet a fűszálakról a pulcsink ujjával hajnalban, ahogyan nem is ihatunk rumot minden alkalommal, amikor bánt minket az élet vagy a bűntudat. Megtehetjük, de nincs értelme.

Minden a feje tetejére állt. Minden bizonnyal nem hirtelen történt, de felfoghatatlan és észrevétlen volt minden változás, ami végbement abban a házban. Olyan fiatal voltam, hogy fel sem tűnt. Elmentél a boltba. Valamiért. Aztán hazajöttél. Elmondtad, hogy elfelejtettél valamit, és újra el kell menned. Majd újra és újra. Nem mehettem veled, pedig csak a másik utcában volt. Kicsivel később pedig feltűnt az első változás. Szemmel is látható, és kézzelfogható volt. Az udvar sarkában a falnál, közel a kapuhoz, kis üvegek kezdtek megjelenni. Szinte a semmiből, váratlanul. Azt hittük..., azt hittem, valami megmagyarázhatatlan dolog varázsolta oda őket. Szerintetek csak valamelyik szomszéd volt. Biztos hozzánk könnyebb bedobni a szemetet, mint másokhoz.

Aztán valahogy − szinte a semmiből − elkezdett fájni, hogy amit az iskolában suttognak rólunk, talán nem is hazugság. Azt kérdezted, el akarok-e menni. Tőled. Tőletek. A megjátszott családunktól? Azt feleletem: nem. Habár valószínűleg ez is hazugság volt, hiszen, mégis hogyan bánthatnám meg a saját anyámat? Minden maradt a régiben. Te boltba jártál, majd kiütve feküdtél a kanapén, hogy fel sem tudtalak ébreszteni. Nem akartam, hogy odamenj. Felnőtt akartam lenni, és elmondani, hogy nem lehet. Kértem, hogy lehelj. Lehelj rám, érzem-e a vodka vagy a rum illatát. Tudni akartam, mitől bűzlik majd a szád, ha megszagolom, de messziről csak annyit éreztem, hogy nem bűzlik mástól, csak a számtalan megbánt cselekedettől és szégyentől. Ezért nem is leheltél. Szinte mérges voltál miatta. Ki kinek az anyja? Nem akartam elárulni, hogy szerintem felcserélődtek a szerepek, de nem is kellett. Anélkül is tudtad.

Ketten elmentünk a barátnődhöz. Majd én meg a lánya játszunk. Kértem, hogy ne menj bevásárolni előtte, de nem hallgattál rám. Utána elindultunk. Én mentem és húztalak téged is. Rosszul lettél, de nem mondtad ki. Tagadtad. Pedig még a lábaidon sem tudtál biztosan megállni. Nyögvenyelősen, kifulladva sikerült odaérni Szégyelltem magam. Mi lesz, ha valaki látott minket? Mit kellene nekik mondani, ha kérdeznek? De sosem kérdeztek. Az emberek ilyesmit sosem kérdeznek meg, és nem tudom, hogy azért nem, mert ők érzik magukat kellemetlenül, vagy azt hiszik, ha mégis megkérdeznék, én fogom kínosan érezni magam. A barátnődnél mindketten sírtunk, de más-más okból. Én nem tudtam megemészteni hirtelenjében a történteket, te pedig csak részeg voltál.

A következő alkalommal levegő után kapkodva rogyott össze a lábad. Egy olyan utcában, amit még csak nem is ismertem. Mondtad, hogy hívjam a mentőket, de nem tudtam a számukat. Eljött értünk az a férfi, aki velünk élt. Hozott neked szőlőcukrot, hátha helyrehoz. Végül mégis a sürgősségin kötöttünk ki. Aggódtam. Nem tudtam, mi lehet veled. Egész nap vártunk rád, sötétedésig. Éhes voltam, de az az ember nem akart nekem semmit sem venni. Igaz, minek is költse rám a pénzét? Aztán hazavittünk. Kérdeztem, hogy fáj-e. Az a hely, ahol az infúziót szúrták az ereidbe. Azt felelted, nem fáj, hamar elmúlik. Leragasztották, de a ragtapasz alól kígyók módjára mutatkoztak meg a kék és zöld foltok.

Ezek után beláttam, hiába próbálom elnyomni a problémát és szemet hunyni felette. Sok dologra nem emlékszem, mintha csak egy ködös álmot próbálnék felidézni. Foszlányok maradtak meg csupán, ahogy este, miután elalszol, a zsebeid túrom át üres üvegek után kutatva. Pont olyanok voltak, mint a fal mellettiek az udvarban. Ha megtaláltam, és nem volt benne semmi, csak otthagytam, de ha még tele volt, kiöntöttem a maró kínt a lefolyóba. Már tudom, hogy ennek sem volt értelme, de én igazán próbálkoztam.

Ezek után a pszichiátrián láttalak legközelebb. Vérfagyasztó egy hely volt. Úgy éreztem magam, mintha bezártak volna az őrült szemek és kezek ketrecébe, amik a véremig bámulnak, és visszafelé majd összetapogatják a szerveim, ereim és mindent, ami bennem van. Csak körbe-körbe tudtunk sétálni a magas falakkal körülvett, elhanyagolt udvaron, ahol minden pad ketté volt törve. Majdnem olyanok voltak, mint amilyennek akkor a szívemet éreztem. Lekopott, lepattogott festék fedte őket, és a kettétört deszkák, amiken már senki sem fog ülni soha többé, mert nem tudják megjavítani. Az emberek nem tudnak megjavítani ilyen dolgokat. Csak úgy hagyják, ott, azon a kis udvaron, ahol csak körbe-körbe lehet sétálni, ahol a faleveleket senki sem szedi össze, és a földön rohadnak szét. Még csak napfény sem éri őket. Egy ilyen helyen vannak a padok, de nem lesz semmi baj. Nem baj, ha már nem ülhet rajtuk senki. Minden rendben lesz. Így korhadnak el, minden deszka, minden szín, minden érzés. Ott. Az örökkévalóságig.