Nem olyan rég töltöttem be a tizennyolcadik életévemet, így talán érthető, hogy Az első munkanap címmel egy közelmúltban történt élményemet fogom elmesélni, már amennyire a két év közelinek számít.

Mindenféle képletes beszédet mellőzve kijelenthetem, hogy minden tinédzsernek szüksége van pénzre, hisz a társadalom által ránk gyakorolt nyomás valamilyen mértékben csökkenthető bizonyos anyagi javak birtoklásával, viszont erről inkább máskor.

Tizenhat éves koromban döntöttem úgy, hogy itt az ideje dolgoznom. Voltak dolgok, amelyeket szerettem volna saját pénzből megvenni, és nem a szüleim pénztárcájára hárítani kicsinyes akarataimat, majd egy rövid keresgélés után megtaláltam a módját, miután megszereztem minden szükséges papírt, csatlakoztam egy diákmunkával foglalkozó céghez.

Megragadtam az első adódó lehetőséget – egy műanyaggyártó cég keresett segédmunkásokat a diákok között, és mivel a munka után járó bért megfelelőnek találtam, nem volt kérdés számomra, hogy beadom a jelentkezésem.

Mivel a munkát természetesen az iskola mellett kellett végezni, egy szerdai napon suli után, anélkül, hogy hazamentem volna, a gyárba siettem.

Őszintén szólva, amikor beléptem a gyárkapun, a karomon és hátamon lévő összes szőrszál az égnek meredt. A hatalmas épület, a hangosan zúgó gépek és a munkát végző emberek mind olyan benyomást tettek rám, hogy megfogalmazódott bennem, hogy én aztán nem vagyok ide való, mentsenek ki innen. Majd jött a rettegett főnök, aki egy nádszálvékony aranyos bácsi képében jelent meg, és kiosztotta a feladatokat.

Csináltam a robot munkát, és gondolom, nem lep meg senkit, hogy nagyon gyorsan meguntam. Az órára ránéztem, majd mielőtt egy óriásit csaptam volna a homlokomra, megláttam, hogy eddig mindössze tíz perc telt el a munkaidőből, és hátra van még hét óra ötven perc.

A maradék időben a munka mellet jutott idő egy kis beszélgetésre a rabtársaimmal, valamint egy étel és kávé fogyasztására.

Fogalmam sincs hogyan, talán megszakadt a téridő kontinuum, de elmúlt a pokoli nyolc óra.

Este tízkor a vaksötét fogadott a gyár ajtajának túloldalán, majd egy hosszú hazaút után arra jöttem rá, hogy másnap reggel már indul a busz, és egy újabb szürke iskolanap vár.

Ezt három napig bírtam mentálisan, majd inkább feladtam az egészet, mondván, hogy na jó, inkább leszek gimnáziumos.

Egyből tarkábbak lettek azok a szürke napok.

A fizetés pedig... Hát... Erre a három napra hatezer dinárt kaptam, amiből tulajdonképpen semmit sem tudtam venni. Viszont ez is segített abban, hogy ma már racionálisabban tekintek a pénzre, hisz az nem hatezer dinár volt, hanem 24 óra munkám.

Úgy vélem, hogy a munkát már tinédzser korában mindenkinek meg kell tapasztalnia, hisz sok mindenben fejlesztheti az ember racionális gondolkodását és egy tisztább képet ad a világról.