Megjelent az új Slipknot-album The End, So Far címmel

Az iowai metálosok új lemezével véget ér egy korszak, hisz ez az utolsó albumuk, ami a Roadrunner Records kiadó gondozása alatt jelenik meg, akikkel még 1998-ban kötöttek szerződést.

Szeptember 30-án jelent meg az új Slipknot-korong The End, So Far címmel. Kicsivel korábban érkezett, mint várható lett volna, hisz a .5: The Gray Chapter és a We’re Not Your Kind között például öt év telt el. Természetesen elsősorban ez a korong is a pandémia szülte zenei anyag. Többek között Mick Thomson és Jim Root gitárosok is depresszióval küzdöttek a pandémia alatt. Sőt, Jim Root nyilatkozott annak kapcsán is, hogy szerinte a Covid miatt létrejött körülmények nem kedveztek az album felvételeinek. Elmondta, hogy a kiadó is sürgette őket, és annak ellenére, hogy egy profi producerük volt Joe Barresi személyében, aki olyan zenekarokkal dolgozott együtt, mint a Tool vagy a Queens Of The Stone Age, sajnos nem volt lehetőségük kihasználni a tehetségét. Jim Root többek között hiányolta, hogy a zenekar nem tudott rendesen együtt próbálni, és dolgozni a számokon, hanem ezt a lemezt a stúdióban hozták össze. Elmondása szerint úgy érzi, hogy „magára kellett hagyni” az albumot, jobban mondva az album munkálatait, mivel a kiadó sürgette a megjelenést.

Mindezek mellett az elmúlt évek sem bántak kesztyűs kézzel a zenekarral. 2019 tavaszán Chris Fehn ütős beperelte a zenekart, elsősorban Corey Taylort és Shawn „Clown” Crahant. Fehn állítása szerint Corey és Shawn olyan üzleti entitásokat hoztak létre, amik pénzt szedtek a zenekartól, és tartoznak neki. A per kimenetele nem ismert, de a zenekar pár nappal a per elindítása után hivatalosan is bejelentette, hogy Fehn már nem tagja a Slipknotnak. Helyére a közönség által csak „Tortilla Man”-nek becézett ütős érkezett Michael Pfaff személyében, akinek kilétét csak az idén hozták nyilvánosságra.

A Slipknot veszített már el tagot, gondoljunk csak Paul Gray 2010-es halálára. Ami viszont ismét rányomta bélyegét a zenekar általános hangulatára, az az eredeti dobos, Joey Jordison 2021-ben bekövetkezett halála

Ejtsünk pár szót a zenekar életéről: A Slipknot 1995-ben alakult Iowa államban, Des Moines városában. Első lemezük a saját nevüket viselte, és 1999-ben jelent meg a Roadrunner Recordsnál, amely kiadónál egy hét albumra szóló szerződést írtak alá. Ezen az albumon lehetett hallani a Wait and Bleedet és a Spit It Outot.

A zenekar hamar nagy rajongói bázisra tett szert. A zenéjük dühös és agresszív volt, ami hamar felkeltette a fiatalság érdeklődését. Mindezek mellett színpadi megjelenésük is kirítt a többi zenekarétól. Overált és saját, kézzel készített maszkokat viseltek a színpadon.

Habár egy időben lettek híresek olyan nu metál zenekarokkal, mint a Korn, a Limp Bizkit és a Linkin Park, a Slipknot tagjai elutasítják a nu metál címkét magukra vonatkoztatva. Zenéjük egyedinek mondható, hisz fellelhetők a death metál, a groove metál, a trash metál elemek benne, de amit általánosan elmondhatunk a zenéjükről, hogy alternatív metál.

2001-ben megjelent második lemezük Iowa névvel. Ezen található a Left Behind, a The Heretic Anthem vagy a My Plague.

2002-ben belső feszültségek miatt a zenekar egyéves szünetet tartott. Ekkoriban a tagok mellékprojektjeiken dolgoztak. Corey Taylor és Jim Root újraélesztette a Stone Sour zenekart, Joey Jordison pedig megalapította a Murderdolls nevű zenekart.

2003-ban a tagok újra összeálltak és végül 2004-ben kiadták a Vol. 3: (The Subliminal Verses) című albumot. Olyan slágerek kerültek fel erre az albumra, mint a Duality, a Before I Forget, a Vermillion vagy a Vermillion Pt.2.

2008-ban megjelent negyedik nagylemezük All Hope Is Gone címmel. Ezen hallható a Psychosocial, a Dead Memories, Sulfur és a Snuff is. Az albumot népszerűsítő turné után a zenekar ismét szünetet tartott, amikor is a tagok ismét mellékprojektjeikkel kezdtek el foglalkozni.

Azután 2010 májusában Paul Gray basszusgitárost holtan találták a hotelszobájában. Ez természetesen megrázta a zenekar többi tagját, és a Slipknot jövőjét is megkérdőjelezte.

Végül 2013-ban a zenekar a folytatás mellett döntött, és elkezdte az ötödik album munkálatait. Nem sokkal később bejelentették, hogy az alapító tag, Joey Jordison dobos személyes okok miatt kilép a zenekarból. Később kiderült, hogy Jordison egy ritka neurológiai betegség miatt hagyta ott a bandát, ami kihatással volt a zenei teljesítményére.

2014 őszén jelent meg a .5: The Gray Chapter, ami elég sötétre sikeredett. Ezen hallható a Devil in I, a The Negative One és a Killpop is. Mindezek mellett fény derült az új tagok kilétére is. A basszusgitárosi posztra Alessandro Venturella, a dobok mögé pedig Jay Weinberg érkezett.

A hatodik album munkálatai 2018 őszén kezdődtek, majd 2019 augusztusában meg is jelent a We’re Not Your Kind című lemezük. Ez év tavaszán történt a korábban említett jogi csata Chris Fehnnel. Olyan dalok találhatóak ezen a lemezen, mint a Unsainted, All Out Life vagy a Nero Forte. Ez az album elég kísérletezősre sikeredett, de ezt korántsem lehet rossz szándékkal mondani.

A banda 2021-ben jelentette be, hogy új zenén dolgozik. Mindeközben 46 éves korában elhunyt a zenekar egyik alapító tagja, a Slipknot volt dobosa, Joey Jordison.

A The End, So Far idén szeptember 30-án jelent meg. Tizenkét dal került fel a lemezre és majdnem egy órás hosszával a leghosszabb Slipknot-korong.

A nyitódal az Adderal, ami egy elég borzongós hangulatot alapoz meg. Tudni kell, hogy az adderal egy kémiai vegyület, amivel az ADHD-t és a narkolepsziát szokták kezelni. Lassú tempójú, tiszta énekkel, mindenféle különös hangzással, a zongorától elkezdve a különböző effektusokig.

A következő dal a The Dying Song (Time to Sing). Ez már jobban hasonlít a korábbi Slipknothoz. Számomra kicsit a Before I Forget hangulata van. Nincs túlgondolva, pörgős, döngölős, tiszta és hörgős énekkel egyaránt.

Ezt követi a The Chapeltown Rag, ami az előző dal által megalapozott dühöt és pörgést csak fokozza. Ami érdekes, hogy sokkal nagyobb figyelmet kapott Sid Wilson DJ lemez sercegése ebben a dalban.

A Yen egyértelműen ennek az albumnak a Vermillion-ja. Lassabb, lágyabb, dallamosabb, mint a korábbiak. Az átkötőben a basszus, majd a lemezes sercegés, aztán meg, ahogy Weinberg felvezeti a torzított gitárt, az megmutatja, hogy igenis a Slipknot odarakta magát a dalok készítése közben.

A Hivemind a Warranty visszatér a klasszikus Slipknot-ritmushoz és stílushoz.

A Medicine For The Dead egy elég érdekes dal. Szerkezetében is kicsit elüt attól, amit megszoktunk a zenekartól. A dallama szinte keringősre sikerült. A gitárok és a dal felépítése is elég különös, viszont nagyon működik.

Az Acidic egy lassú tempós, tökös blues nóta, viszont előbb tudnám elképzelni egy Stone Sour albumon, mint a Slipknotén. Mick Thomson és Jim Root egy nagyon groove-os, blues-os hangzást hoztak össze amellett, hogy azért zúzós is lett ez a dal.

A Heirloom visszatér a klasszikus Slipknot-ritmushoz, viszont valahogy a hangzása és a tiszta ének kicsit vérszegénnyé teszik. Ugyanaz az érzésem, mint korábban, hogy nem egy Slipknot-albumra való.

A H377 végre ismét egy erősebb, dühösebb dal. Nincs túlgondolva, a szám egy elég egyszerű dallammenetre van felfűzve. Néha a kevesebb több.

Az utolsó előtti dal a De Sade. Dallamos, érzelmekkel teli, erős dal, katartikus.

Az albumot a Finale című dal zárja, ami női kórussal, vonós és zongora betéttel, meg tiszta énekkel kicsit furán hat. Nem hittem volna, hogy a Slipknot esetében egyszer ezt is hallani fogom.

Összességében az új Slipknot nyomokban tartalmazza azt az agressziót és dühöt, amit a zenekar képvisel, de nem lett egy rossz lemez. A dalokon hallatszik, hogy melyikkel foglalkoztak többet, és melyiket oldották meg egyszerűen. Azt hiszem, értem, hogy mire utalt Jim Root az elégedetlenségével. Bízzunk benne, hogy a jövőben a nagy kiadó nyomása nélkül valami igazán ütős zenével tér vissza a zenekar, amire bátran mondhatom: Na, ez Slipknot!

Képgaléria: