Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ahogy járok-kelek a városban, az emberek között, sokak fülében fülhallgatót látok. Az emberek jártukban-keltükben zenét, rádiót, podcastot hallgatnak, hisz a mai világban már nem engedhetjük meg magunknak az üresjáratokat, nem sétálhatunk, futhatunk, kerékpározhatunk, motrozhatunk csak úgy, csak úgy, hogy semmi mást nem csinálunk közben, hisz minden pillanatra szükségünk van, minden pillanatot ki kell használnunk, hogy ne maradjunk le semmiről, hogy nehogy elmenjünk valami fontos információ mellett. Bevallom, az utóbbi időben jómagam is belekerültem ebbe a csapdába, és hosszabb-rövidebb útjaimra fülessel indultam el. Nem is volt ebben semmi rossz, jöttem, mentem, és közben a fülembe beszéltek, hol politikáról, hol sportról, történelemről, mikor miről, amihez éppen kedvem volt, ami éppen akkor belefért a széleskörű érdeklődésembe. Azután egyszer már sötétben, szemerkélő esőben tekertem haza, amikor egy lámpákkal nem kivilágított szakaszon egy rendőrautó fényei bukkantak fel előttem. Természetesen én ki voltam világítva (elvégre jön a karácsony). Félrehúzódtam, majd azt láttam, hogy a jármű sofőrje piros fénykardjával kinyúl az ablakon és integet. Gondoltam, nem csak tornáztatja a fegyverét, hanem valamit jelezni akar, így hát megálltam. Persze kicsit ziháltam, a torkom is meg kellett köszörülnöm, ráadásul az orromban is felgyülemlett némi cucc (#szrítyogni volna jó), szóval nem tudtam azonnal kedvesen és hajbókolva szólni hozzá. Az első kérdése az volt, hogy van-e igazolványom. Persze. Ittam-e? Nem. Semmilyen alkoholt? Semmilyet! És a fülhallgató? Igen, volt, de már kivettem! Mindkét fülemben benne volt? Igen (Nem, bzdmg, az egyiket a menetszél lóbálta)! Tudom-e, hogy ez tilos?

Na, erre már csak hümmögni tudtam, mert tudtam, hogy tilos, de a fene se gondolta volna, hogy egy téli estén, csöpögő esőben megállítanak, hogy ezt megkérdezzék, vagy leellenőrizzék, miközben éppen most lopják el az országot az emberektől. Hümm, hümm… Gondolom, csak ennyit vettek ki a válaszomból (vagy, mivel szerintem az Ü hang teljesen ismeretlen számukra, ők csak Himm, himmnek hallották). Azután azt mondta, hogy ez veszélyes is. Na erre is csak himmogtam (gondolom, vezetés közben fénykarddal hadonászni is az)… Azután az igazolványomat nézegette, meg a telefonján pötyögött valamit, azután csak annyit mondott, hogy ajde, pozdrav, majd visszaadta az igazolványomat, és elhajtott. Ez most mi volt? – kérdeztem magamtól félhangon, de választ nem kaptam. Élmény. Mindenesetre. Nem is a mindennapiak közül. Meg mivel elfelejtettem kikapcsolni a podcastot, meg kellett keresnem azt a részt, amit még hallottam. Majd füles a fülbe és uzsgyi haza. Erre a következő saroknál egy újabb… Nem, az már tényleg szürreális élmény lenne. Nem történt semmi. Mi is történt volna. Szóval hazamentem, és azóta is mindennap hazamegyek. Azóta fénykardot nem láttam. Tanulság. Lebukni nem jó, mert himmogás a vége. És még egy: legyen egy kész kifogásunk ilyen esetekre is – de hogy az milyen legyen, fogalmam sincs.

Képgaléria: