Ő ÉS A SZÜRKESÉG

Még jóval a költözésem előtt megismertem egy embert Pesten. Lenyűgözött. Tudjátok, hogy van az a klisé szöveg, hogy te más vagy, mint a többiek meg blabla...? Na, hát én pont egy ilyenbe botlottam bele. Ő más volt mint a többiek, és ez teljes mértékben lenyűgözött. Felkeltette a figyelmemet, mert neki köszönhetően más szemszögből is meg tudtam szemlélni a dolgokat. Sikerült egy-egy megjegyzésével belém fojtania a szót, és komolyan elgondolkodtatott. Egy mondata elég volt ahhoz, hogy fenekestül felfordítsa az egész világomat, én meg köpni, nyelni nem tudtam. Csak szó nélkül szürcsölgettem a boromat. És abból is a jobbik fajtát, mert ő ajánlotta.

Neki megvolt mindene, amit az ember úgy kábé kitűz célnak arra a korra. Arra a korra, amitől én is csak pár lépésre voltam. Két egyetem, amiről én eddig csak álmodozni mertem. Egy biztos és jól fizető munka, aminek köszönhetően olyan helyekre utazott el, amelyekről én még csak nem is hallottam. Saját kertes ház, és egy olyan kocsi, amitől szó szerint tátva maradt a szám, és nyalogattam a telefonom kijelzőjét a látványakor, amikor átjött a kép Messengeren. Neki mindene megvolt, amiről egy magamfajta lány csak álmodozhat, és felír a bakancslistájára. S abban az emberben minden megvolt. A tudás, a továbbtanulás utáni vágy, a műveltség, az informáltság. Ő volt minden, amire felnéztem és amit csodáltam. Csak egy dolgot hiányoltam belőle, a tökéletes életéből. A színt.

Én csillámpónin meg unikornison lovagoltam meg a szivárványt, míg nála kizárólag a fekete meg a szürke számított színnek. Vagy egy milliószor elmondtam neki, hogy nem nevezheti a szürke falát színesnek, és a fekete sem lehet a kedvenc színe, ugyanis ezek egyike sem szín. Szerettem volna az ő életét, kivéve azt a szürkeséget. Nem is ment a fejembe, hogy hogyan lehet egy ilyen remek embernek ilyen fekete-fehér élete. Közel sem unalmas, de színtelen. De aztán én is Pestre költöztem. Ugyanabba az országba, ahol ő is élt. Ugyanazt a levegőt szívtuk, csak ő a budait, én pedig a pestit. S hirtelen nálam is mindenből kilopta magát a szín. Többé nem lepett meg a színtelen élete. Nem is értetlenkedtem már azon, hogy ez egyáltalán hogy lehet. Kezdett lassan nekem is minden meglenni. Beleértve azt a szürkeséget is.

CSENDESEN, SZOMORÚAN SZERETNI A VÁROST

Egyik alkalommal megpróbáltam úgy végigmenni az utcákon, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy ez az én otthonom. Más szemmel szemléltem a várost. De lássuk be, mindnyájan nagyon jól tudtuk, hogy Pest sosem lesz az otthonom. Egyszer utáltam, máskor pedig gyönyörködve figyeltem az ébredező várost, a rügyező fákat, csodáltam a virágzó Zuglót és hallgattam a madárcsicsergést.

Mátyás-templom, Gellért-hegy, Normafa, Halászbástya... Igen, ez az a hely, ahol én lakom. A Miatyánk utca, meg a Szent Orbán tér. Egy bizonyos szempontból nézve valóban lenyűgöző. De a szocialista negyedben felhúzott épület panellakásából nem éppen a rakpartra vagy a parlament épületére lát rá az ember. Én láttam a dolgokat más oldalról is, s pont emiatt utáltam rohadtul a várost. Az embereket, a szemetet, a forgalmat, mindent, amit képviselt, talán még azt is, ahogyan a szél fújt. Együtt vegetáltam a növénnyel, ami a nappali közepén „ékeskedett”. Egybefolytak a napok, az órák, még a harangokat hallani is furcsa volt első alkalommal. Be is csuktam az ablakot.

Hosszú a lista, amiért utálom a várost. Kezdjük azzal, hogy Budapest egy irtózatosan csúnya hely. Persze, van pár épület, amitől tátva marad az ember szája és eláll a lélegzete, de az csak a turisztikai negyedekben van. A főváros állandóan „fejlődik”. Pontosabban épül, csak épp sehogy se, hogy végre valamit befejezzenek, hogy valóban felépüljön és felfejlődjön. A forgalom katasztrófa. A jelzések lekoptak, át vannak festve, na de ki is törődik az ilyenekkel? Zsúfolt kisutcákon megy végig a busz meg a mosolygós villamos. Néha öngyilkossági kísérletnek tűnik az úton való átkelés, még akkor is, ha a zebrán megy át az ember. Szóval roppant csúnya város. Köszöntem szépen. Sajnos nem csak a parlamentből meg a Citadellából áll a város.

Menjünk is tovább. Az emberek nem közvetlenek, vagy segítőkészek, ahogy azt otthon megszoktam. Mindenki csak a saját érdekét nézni. Beképzelt, pökhendi, s lenézni a másikat, mert „vidéki”, holott az ő ereiben sem pesti kék vér csordogál. Itt az emberek nem előre tolják egymást, hanem félrelökik az embert az útból vagy átgázolnak rajta. Nem barátokat keresnek, hanem eszközt, amiből valamilyen hasznot tudnak majd hajtani. S ha az megszűnik, azzal együtt a barátságot is le lehet húzni a vécén, és még Instagramon is kikövetnek. Botrány. Vagy inkább szánalmas. Szóval, köszöntem szépen.

ÉS ELJÖTT AZ A NAP IS

… az a nap, amikor csalódtam. Az embernek magasak az elvárásai, elképzel valamit a fejében, aztán a pofájába röhög az élet, és természetesen csalódik.

Az egészben az a legrosszabb, hogy nekem még csak elvárásaim sem voltak. Nem úgy vágtam neki a dolognak, hogy most felmegyek Pestre, milliomos leszek, találok magamnak egy férjet, egy remek munkát, és esténként a vár magaslatán állva iszogatok egy pohár félszáraz bort a várost csodálva, mint aki jól végezte a munkáját.

Nem, nem. Édes bort iszogatva nézek az ég felé a szocialista negyed egyforma épületei között, mintha csak a Limanon lennék, és azon töprengek, hogy hogyan érhetett ekkora csalódás, amikor úgy mentem fel, hogy már mindenem megvan, csak élni kell. Csábítóan szólítgattak a kofferek a szekrény tetejéről, én pedig hazai dallamokat dúdolgatva mantráztam, hogy még csak a mai napot kell túlélni, holnap már könnyebb lesz.

Megszoktam, hogy ha a dolgok nem a terv szerint haladnak, akkor egyszerűen lelépek. De ez most nem ilyen egyszerű. És akkor azzal jönnek az emberek, hogy menj, senki sem tart vissza. Ó, de igen. De még mennyire. A Telekom biztosan elkezdene érdeklődni utánam. És nem ez az egyetlen szerződés, ami a maradásra kötelez. De be van már karikázva a nap a naptáramban, és ígérem, dalolva fogom elhagyni Budapestet.

AZ EMBEREK VÁLTOZNAK

Ez egyaránt nevezhető jó, na de rossz tulajdonságnak is. Én is megváltoztam. S ez már nem én vagyok. Egy öt évvel ezelőtti álmot kergettem. Vagyis most sikerült csak elérni. De már nem biztos, hogy ezt akarom. Már nem költözni, illetve talán menekülni akarok, hanem az is felötlött bennem, hogy veszek egy lakást a szülőházam melletti utcában. Tudjátok, hogy van ez. Amikor a nőnek valami baja van, elmegy, vesz egy pár új cipőt, és utána madarat lehet vele fogatni. Én egy házon törtem a fejem, na meg azon, hogy még az év elején kidobom a fenébe azt a bakancslistát, amire január első napjaiban írtam fel álom, illetve tervként a dolgokat 2022-re.

Azt hiszem, hogy időközben felnőttem. Ez nem azért történt, mert hirtelen teljes mértékben magamra maradtam mindenkitől távol, és szó szerint rá voltam kényszerülve arra, hogy magam oldjam meg a dolgaimat. Már akkor láttam, hogy itt gond van, amikor feltűnt, hogy alig tudom a mélyhűtőt becsukni a rengeteg fagyasztott zöldségtől. Ilyet csak a felnőttek csinálnak. Tele lett a frizsider egészséges kajával. Mondjuk csakis azért, mert az édességeknek volt egy külön kis szekrényke, na de ez most teljes mértékben lényegtelen. A hangsúly azon van, hogy megváltoztam. Az embernek nem mindig az kell, amit akar.

El akartam költözni. Otthagytam a családot és a barátokat. Aztán meg is ártott a külföldi levegő.

(Folytatjuk)

Képgaléria: