A tavasz közeledtével, pláne így a nőnapon, nőnap alkalmából talán valami vidám dologról kellene írni, valami szívet és lelket melengető jelenségről, hóvirágokról, pillangókról, csiripelő madarakról, rózsaszín felhők között röpködő angyalokról, mosolygó napról, kacsintó holdról, tovább is van mondjam még (?), zöldellő mezőkről, ott ugrabugráló fehér szőrű, piros szemű nyulakról, zümmögő méhekről, ujjunkon landoló katicabogarakról (csakis hétpettyesről), nyíló rügyekről, illatokról, kiskutyákról, kiscicákról, tovább is van mondjam még (?), kellemes dallamokról, ismerősök és ismeretlenek felénk küldött mosolyáról, barátságokról, csókokról, szerelmekről. Szép is lenne, ha csak így, magától jönnének ezek a dolgok, és az embert tényleg, de tényleg nem foglalkoztatná más semmi, mint a fentebb leírt jelenségek, ha nem látnánk a mindennapjaink negatív oldalát is, ha nem foglalkoznánk azokkal az eseményekkel, amelyek fekete színnel, de legalábbis szürkével vonják be az oly vidámnak tűnő dolgokat. Különös világban élünk, és már nem csak azért panaszkodunk, mert annak most divatja van (de tényleg, gondoljatok csak bele), hanem azért is, mert az agyunk teljesen ráállt arra, hogy észrevegye a dolgok fonákját, a még oly szépnek tűnő dolgok sötét oldalát (vö.: állj át a sötét oldalra).

Ez van, ilyenek vagyunk, a világszellem is ezt diktálja, mi is eszerint élünk, és eszerint ítélünk (eleveneket és holtakat és holdakat). És elolvasod a híreket, és nem hiszel a fülednek, és már nyitnád is a gázcsapokat, mert mindenhonnan az imént említett fonákról, a sötét és negatív oldalról hallasz, vagy ha valami jó hírt hallasz, legyintesz egyet, mert úgy vagy vele, hogy na persze, ezt már nem hiszed el, túl szép, hogy igaz legyen, csak a túl csúnya lehet igaz, minden más szemfényvesztés. Felmerül a kérdés, hogy tehetünk-e az ilyen gondolataink ellen, tehetünk-e azért, hogy újra és újra ne a sötét oldal mélységeibe süllyedjünk. Persze, tehetünk. De ez egyáltan nem egyszerű, hisz sok koncentrációt, odafigyelést és következetességet igényel. De ha kitartóak vagyunk, a fonák fonákját, vagyis a világos oldalt is észrevehetjük, megláthatjuk a hóvirágokat, a pillangókat, csiripelő madarakat, stb., stb., ahogy fentebb már végig vezettük.

Köszöntsük a tavaszt, integessünk neki, öleljük keblünkre és öleljük kedvünkre, és vegyük észre az ébredésre utaló parányi mozzanatokat, amelyekből majd egyszer kinő a barokkos nyári színpompa. Járjunk nyitott szemmel, és ne csak körbe-körbe, hanem írjunk le nyolcasokat, tizenhatosokat, hatvannégyeseket, hatvankilenceseket, hetvennyolcasokat, száztizenötösöket, és végül millió és millió kört leírva talán eljutunk arra a szintre, hogy az agyunk fogékonyabbá válik a szépségre, fogékonyabbá, mint a sötétség jelenségeire. És akkor, akkor meg ne álljunk, menjünk és menjünk és menjünk és menjünk.

Képgaléria: