: Hózsa Éva (fo: Molnár Edvárd archív)
Hózsa Éva (fo: Molnár Edvárd archív)

Aki egész Vajdaságot megtanította irodalmat taní-tani…

: Hózsa Éva (fo: Molnár Edvárd archív)
Hózsa Éva (fo: Molnár Edvárd archív)

A Podolszki József Publicisztikai Pályázat idei kiírásának második díjjal jutalmazott alkotása

Önmagát kávéházi gyerekként definiálta, aki vasárnaponként málnaszörpöt kortyolgatott apjával és annak barátaival. Lokálpatriótának tartja magát, aki titokzatossá olvasta nem csak Csáthot, hanem Kosztolányi életművét is. Nem utolsósorban pedig mestersége irodalomtanár, akinek sokan köszönhetik az olvasás szeretetét és egy-két kedvenc könyvüket. Hózsa Éva egyetemi tanár a közelmúltban fejezte be a tanítást az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén, ősszel pedig a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karról vonul nyugdíjba.

Az újvidéki Magyar Tanszéken egy könyvbemutató során említette, hogy kávéházi gyerek volt. Ez a legélénkebb gyerekkori emléke?

– Ez öndefiniálás. Az édesapám kávéházi ember volt. A hagyományos kávéház volt az élettere, talán azért, mert egy ideig Belgrádban, majd Budapesten élt. Amikor hazaköltözött Szabadkára, minden áldott nap ment kávéházba. A szombat estéket anyukámmal ott töltötték. Én már két-három éves koromban vele tartottam vasárnap délelőttönként, ahol megittam az én kis málnaszörpömet, és elvoltam a bácsik között, akik a mindennapi politikáról, az életükről, az újságcikkekről beszélgettek… A kávéháziság megmaradt bennem, az a társasági élet, amelyik ott folyt. Sokan mondták, hogy szeretnek velem lenni, mert olyan otthonosan viselkedem.

A másik dolog, ami talán a gyerekkorából maradt meg, az a plüss mackó szeretete, amiből mára már egy szép gyűjteménye is van…

– Mindig is szerettem őket. Gyerekkoromban is voltak mackóim. A konyhában van egy vitrinem, ahol elhelyeztem a gyűjteményem. Az 50. születésnapomra kaptam egy eredeti Teddy Beart, azóta gyűjtöm őket. Ha külföldre megyek, ez a szuvenírem. Nem csak ott vásárolok, ha látok egy szép mackót, megveszem. Rengeteget kapok ajándékba is. A legújabb egy iker mackópár, és már megvan a helye.

Hány mackója van?

– Nem számolom. A könyveimet sem számoltam soha.

A beszélgetésünk ideje alatt is több polcnyi könyv van mögöttünk, de azt mondta, hogy ez csak egy része a könyvtárának. Egy irodalomtanár számára elengedhetetlen, hogy sokat forgassa a könyveket. Honnan jött az olvasás szeretete?

– Sokfelől tudnám ezt a kérdést megközelíteni, de a legegyszerűbb, hogy a szüleim sokat olvastak fel nekem. A nagynéném könyvtáros volt, és mindig hozott nekem könyveket. A kedvenc történetem egy kutyáról szólt, eredetileg francia nyelven, ezt anyukám magyarul mesélte el. Az évek alatt pedig egyre több könyvet kaptam tőle ajándékba, gyakorlatilag a gyerekkorból származik az olvasás iránti vonzalmam. A pályaválasztásom is elég korán megtörtént. Ötödik osztályban, amikor a magyartanárnőm felolvasta A kiskondás című mesét, már tudtam, hogy én magyar szakos tanár leszek.

Az egyetemi éveit Szegeden töltötte, magyar–német szakra iratkozott. Szeged mekkora váltás volt Szabadkához képest? Mennyiben különbözött az itteni környezettől?

– Ez a Kádár-rendszer időszaka, elég zárt volt odaát, ezért sokban különbözött. Azért döntöttem Szeged mellett, mert a szüleim nem nagyon szerették volna, ha itthon magyar szakot választok, mondván, kisebbségi sorban élünk, ki tudja, hány magyartanárra lesz majd szükség, menjek inkább matematikusnak, fogorvosnak… Elkezdtem sírni, hogy akkor nem tanulok tovább. Végül alkut kötöttem apukámmal, hogy egy idegen nyelvet is tanulok mellette. A németet választottam, amit már óvodás korom óta tanultam. Szegeden akkoriban működött az a bizonyos iskola Kanyó Zoltánnal és Csúri Károllyal az élen, akik az irodalomtudomány nagymesterei voltak. Nagyon jól éreztem magam, befogadtak a társaim, egy csodálatos családnál laktam, ahol már sajnos meghaltak a szülők, de az unokáikkal a mai napig levelezek. A zártság ellenére jól éreztem magam.

A német nyelv új távlatokat is adott?

– Igen. Irodalomtudományi szempontból is fontos volt, hiszen ezáltal nemcsak egy nézőpontból vizsgáljuk azt, hanem van egy másik fajta rálátásunk is. Módszertanilag is sokat jelentett, három évig tanítottam németet, valamint környezetnyelvet is, és ezekkel a módszerekkel sikereket értem el.

Mint említette, németet is tanított, de az elsődleges tantárgya mindig is a magyar nyelv és irodalom volt. Több évig a szabadkai Svetozar Marković Gimnáziumban tanított, majd egyetemen folytatta. Más volt a gimnazistákkal foglalkozni, mint az egyetemistákkal?

– 23 évig tanítottam középiskolában, nagyon szerettem a gimnáziumban dolgozni. Inkább nevelés terén volt nagy élmény, hiszen megkaptam a kisgyerekeket, akik befejezték a nyolcadik osztályt, és amikor kikerültek 19 évesen, már felnőttek, ifjak voltak. Végigkísérni a pubertáskort a maga sérelmeivel és nehézségeivel, ez nagyon tetszett. Akkor az irodalom nagyon nagy hatással volt a fiatalokra. Amikor 2000-ben átkerültem a Magyar Tanszékre, ott már felnőttekkel dolgoztam, ők már komolyan gondolták, és szakmai kérdésekkel is tudtunk foglalkozni. Érdekes, hogy a negyedikesekkel, akiket gimnáziumban tanítottam, amikor átkerültek a tanszékre, már más módszerrel kellett dolgoznom. Volt olyan osztály, amelyből 11-en mentek a Magyar Tanszékre, és eredményesen tették le a nehéz felvételit.

Mennyiben tulajdonítható ez a tanár szerepének, hiszen nem minden iskolából érkezik ekkora számú diák egy egyetemre…

– A gimnáziumban mindig a legjobb diákok voltak. Persze, más iskolákban is vannak nagyon jó tanulók, de itt még pályaválasztás előtt álltak. Biztos, hogy a tanár hat a fiatalokra. Nemrégiben a tanítóképzőn volt egy órám, ahol elmondták a diákok, hogy ők nem szerettek olvasni, a házi olvasmányokat sem olvasták el, nem érdekelte őket az irodalom. Nyilván sok múlik a tanár személyén, de nem csak az a mérvadó, főleg a mai világban nem. Sajnos általános vonás, hogy a fiatalokat kevésbé érdeklik a könyvek. Szelektálva, szakaszonként olvasnak, és nehéz nekik egy regényt végigolvasniuk. Pedig meg kellene tanítani a diákságot arra, hogy az életük lesz más minőségű, ha olvasnak, hiszen a történetek róluk is szólnak. Olvashatnak szerelemről, barátságról…

Említette, hogy teljesen más életszakaszban voltak a középiskolások és az egyetemisták. Mennyire kell a tanárnak pszichológusnak is lennie, és nem csak az osztályzatokkal foglalkoznia?

– Az általános és középiskolában a tanár egyben pszichológus is. Nagyon sok problémával foglalkoztam, de a mai napig fordulnak hozzám hallgatók a gondjaikkal, amit mással nem tudnak megbeszélni. Úgy gondolom, hogy ha a szövegértés megfelelő mélységű, abban is ott van a pszichológia, a lelki megközelítések, az érzelmi skála. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a magyartanár több mint a többi. Ezt most nem nagyképűségből mondom, de elég mély érzelmek szabadulnak fel ezen az órán.

A tanár kap többet a diákoktól, vagy fordítva?

– Tanárként azt mondhatom, hogy rengeteget kaptam a diákoktól.

10 éve, a 60. születésnapjára megjelent egy kötet, amely a Mesterségem: irodalomtanár címet viseli. Ön szerint milyen egy jó irodalomtanár?

– Ebben a könyvben a módszereimet állítottam előtérbe. Úgy vélem, minden óra másmilyen kell, hogy legyen, ne legyen sablonos. Nem szeretem, ha csak kivetítünk valamit, amit súgógépként használunk. Legyen vita, legyen beszélgetés a szövegekről. Az irodalomtanárnak a legújabb irodalomelméleti dolgokról is tudnia kell, friss olvasata kell, hogy legyen, és a diákkal együtt jusson el egyfajta szövegértésre. De nem lehet ezt teljesen definiálni, hiszen minden óra más. Mindenki más módszereket alkalmaz. Úgy értékelem, a változatosság nagyon fontos.

Sok tanulmánya ebből a kötetből először az Új Kép folyóiratban jelent meg. Legtöbbjükben az irodalomról és módszertanról is értekezik. Mennyire lehet a gyakorlatba átültetni a kigondolt módszereket?

– Attól is függ, hogy melyik iskolában tanítunk. Nekem olyan szerencsém volt, hogy gimnáziumban tehettem ezt 20 évig, ott próbáltam ki és alkalmaztam ezeket a módszereket. Az Új Kép egy olyan hiánypótló lap volt, amelyet az 1990-es években sok tanár olvasott. Azt hiszem, sokan kipróbálták, amit leírtam. A tanári továbbképzéseken is, ha valaki a saját példáját mutatja be, az a legsikeresebb. Megpróbálják, változtatják, mindenki kialakítja a saját stílusát, egyéniségét. A legfontosabb, hogy legyen önmaga a tanár.

A közelmúltban a magyartanárok számára szervezett továbbképzésen megköszönték a munkáját. Horváth Futó Hargita írt egy méltatást a nyugdíjaztatása alkalmából. A szabadkai Tanítóképző Karról ősszel vonult nyugdíjba. Milyen érzésekkel gondol vissza erre a két intézményre?

– Nagyon nehéz otthagynom a Magyar Tanszéket, hiszen azok a hallgatók az én pályámat választották. Nagyon meghatott Horváth Futó Hargita szövege, rendkívül jó kolléganőm és barátnőm. Amit otthagytam? A szakmaiság nagyon fog hiányozni. A tanítóképző a gyerekirodalmat adta nekem, azzal addig nem foglalkoztam különösebben. 2007 óta dolgozom a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon, ahol át kellett néznem az ezzel kapcsolatos szakirodalmat, amely meglehetősen kevés, és nem annyira elmélyült. A módszertan terén is hozott újdonságokat. Itt több szak is működik, kihívás volt a kommunikátor szakon a tárca a magyar irodalomban elnevezésű tantárgy tanítása, mert kiderült, hogy keveset írnak róla, és nem is lehet minden nyelven megnevezni. Nevelői szakon is tanítom a bevezetés az irodalomtudományba elnevezésű tantárgyat, de nekik nem azon a szinten oktatom, mint a tanítóknak. Tehát itt az a kihívás, hogy közelebb hozzam az irodalmat azok számára is, akik kevésbé szeretik.

Az évek folyamán a módszertant is megszerette annyira, mint az irodalmat?

– Tulajdonképpen két szerelmem van. Az egyik az irodalom, vagyis a magyar szak, a másik pedig a tanítás. Amikor Bagi Ferenc munkatársam elment nyugdíjba, én vettem át a módszertan oktatását. Eleinte nem szívesen vállaltam, aztán rájöttem, hogy elárulhatom a műhelytitkokat, amelyet elég jól elsajátítottam a középiskolában töltött 23 év alatt. A tanítás valójában hobbim is, ezért nehéz elbúcsúznom ettől a pályától, hiszen ez nem is munka a számomra. Nem is dolgoztam az életemben, csak a hobbimmal foglalkoztam a 46 éven keresztül.

Bizonyos szempontból szerencsések is voltak a tantárgyai, hiszen nagyon izgalmas könyveket tudott a tanulók elé tárni. Talán legtöbbet Kosztolányi Dezsővel és Csáth Gézával foglalkozott. Mi az, ami ennyire megfogta ebben a két szerzőben?

– Horváth Futó Hargita az említett beszédében azt mondta, hogy lokálpatrióta vagyok, és én ezt vállalom. Szabadkán születtem, itt éltem, nekem nagyon fontos Kosztolányi és Csáth Géza. A Kosztolányi-napok szervezője voltam elég sokáig. Számomra valahogy ők a legfontosabbak. Itt éltek, szeretem őket, végigolvastam, amit lehetett tőlük, meg róluk. Úgy hozta az élet, hogy csak középiskolába tanítottam őket, valamint a komparatisztika tantárgyba is belecsempésztem. De nem bánom, hiszen mást is szerettem, és máshova is be tudtam vonni ezeket a szerzőket. Mindig azt mondtam, hogy fontos az a régió, ahol születtünk, ahol élünk, és a magyartanárnak be kell vonnia a regionális dolgokat, amikor tanít. Ha Bácsfeketehegyen tanít, vonja be Podolszkit, ha Topolyán, akkor Juhász Erzsébetet vagy Fehér Ferencet, ha Szenttamáson, akkor Gion Nándort. A diákok tudjanak arról, milyen környezetben élnek. Az ember szereti a szülőföldjét, és azt, aki onnan jött.

A másik nagy kutatási területe a novella. Egy előadásában azt nyilatkozta, hogy ez a legproblematikusabb műfaj. Miért kezdett el mégis ezzel foglalkozni, és miért tartja problematikusnak?

– Mándy Iván novellisztikájával kezdtem el foglalkozni, abból írtam a doktori disszertációmat, a magiszteri dolgozatomat pedig Papp Dániel novelláiból. A novella valahogy mindig is közel állt hozzám. Megsúgom, hogy a gimnáziumi osztálytársaim azt várják, hogy ha nyugdíjba megyek, novellás köteteket adok ki, mert valaha én is szerettem novellákat írni. Problematikus, hogy mi a novella, mi az elbeszélés, hogy mit nevez a német kurzgesichtének, az angol short storynak. Máshogy nevezik, máshogy definiálják. Egy olyan problémakör tárul elénk, amely irodalomtudományi szempontból is izgalmas.

A gimnázium óta maradt ideje a novellaírásra?

– Nem maradt időm. Amiket írtam, inkább esszék voltak, bár a novella és az esszé közel került egymáshoz. Majd meglátjuk, mennyire sikerül valóban novellákat írnom. Nagy váltás lesz, hiszen eddig inkább irodalomtudományi esszéket és tanulmányokat írtam különböző konferenciákra. A legutolsó könyvemben van pár esszéisztikus írás. Az esszét is nagyon szeretem. Ez is problematikus, közel áll a szépirodalomhoz és a tudományhoz is. Ezek már egy kicsit rólam tanúskodnak. Ahogy az ember idősödik, szeret egy kicsit önmagával, a saját érzelmeivel is foglalkozni. Persze nem hagyom abba az irodalomtudománnyal való foglalkozást, több előadásra is megyek folyamatosan. Az írás pedig beletartozik a mindennapjaimba.

Nem sok mindent ismételt az órákon, és igyekezett mindig újat nyújtani, viszont egy mondat, amit szerintem minden osztályban és évfolyamon elmondott, az olyan könyvekre vonatkozik, amelyek elolvasására nem jutott idő: „Tegyék félre, majd nyugdíjas korukban elolvassák…” Önnél mekkora ez a könyvhalmaz?

– Nagyon, nagyon, nagyon nagy… Most azt teszem félre, amit nyaralás ideje alatt olvasok majd. De valóban akkora halmaz az irodalom, hogy nehéz mindent elolvasni. És ezt valóban el szoktam mondani, hiszem még azok a diákok is rájönnek, akik szeretnek olvasni, hogy mennyi könyv marad nyugdíjas korukra… Nyaralásra több művet is kiválasztottam, például Nádas Péter Rémtörténetek című kötetét, a világirodalom néhány remekét és az új Nobel-díjas könyvét is.

Várja ezt az új időszakot az életében?

– Nem várom. Nem is tudom elképzelni, milyen lesz, amikor nem kell felöltöznöm és elmennem órát tartani. Elfogadom, hogy ez mindenki életében bekövetkezik. Akkor újra kell értékelnünk az életet, és valami újat kezdenünk.

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Külső borító: Varga Valentin: Aspic I-II
Hogy eljöjjön A várakozás egész életünk során jelen van a mindennapjainkban.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Hózsa Éva (fo: Molnár Edvárd archív)
Aki egész Vajdaságot megtanította irodalmat taní-tani… A Podolszki József Publicisztikai Pályázat idei kiírásának második díjjal jutalmazott alkotása

0 Hozzászólás | Bővebben +
: pixabay.com
ИДЕНТИТАШ Az idők kezdete óta folyamatos vita dúl a fiatal generációk, akik úgy érzik, hogy senki sem érti ...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Dupák Fanni
„Mindig is érdekelt a színészvilág” Dupák Fanni vagyok, Csókáról. Hamarosan huszonnégy éves leszek.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: caranddriver.com
A zújvidéki lány esete Pesten PSZICHO

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Az Anno 1696 lemez borítója
Anno 1696 Megjelent a finn melankolikus metálosok új lemeze

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Felrobbantják a színpadot

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Disznófák, fájdalmak, császárok és sátánok Idén is megtartják a régió legjelentősebb progresszív rock találkozóját

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Belassult fémzene cseheknél Dübörögnek a 26. Brutal Assault hírei

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Varga Valentin (fo: Kohanec Leonora)
Aki választ: Varga Valentin A nevem 1990 februárja óta Varga Valentin, képzőművész vagyok, nem tudom mióta. Szarajevóban lett...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Plakátpályázat 2023 A Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén hagyományosan a plakátpályázat eredményeit hirdetik ki le...

0 Hozzászólás | Bővebben +