A várakozás egész életünk során jelen van a mindennapjainkban. Mindig és mindenkor van valamire, amire vagy önszántunkból, vagy a körülmények miatt várunk. Kicsik vagyunk, várjuk, hogy felnőjünk, vagy várjuk a rajzfilm idejét, vagy a karácsonyt, a húsvétot, a szülinapunkat, az utazást. Azután később, iskolás korunkban elsősorban az óra végét, a tanítási nap végét, a tanév végét, a vakációt, a hétvégi találkát a barátokkal, a meccset a társasággal, a hajnalig tartó online játékot, és persze a karácsonyt, a húsvétot, a szülinapunkat, az utazást. Azután felnőttként néha itt állunk sorba, néha ott állunk sorba, és hogy bármit elintézzünk, sorban állunk, várjuk, hogy sorra jussunk, vagy eljöjjön az az idő, amikor… Amikor már nem kell tovább várnunk, hanem tennünk kell valamit valamiért. Talán tenni egyszerűbb, mint várakozni, ha tudod, hogy benne vagy, ott vagy a sűrűjében, könnyebb, könnyebb, mintha a peremen állnál, és befele tekintenél, és tehetetlen vagy, és már emelnéd a lábad, de nem és nem, nem léphetsz, még nem került rád a sor, még várnod kell, maradj, maradj, maradj.

Várunk arra, hogy a világunk egy jobb hellyé váljon. Talán az elődeink is ezt tették, vártak, és persze bíztak, sőt talán többet is tettek a várakozásnál, talán ténylegesen is tettek valamit azért, hogy mi jobban éljünk, talán hittek az ígéreteknek, az újabbnál újabb lehetőségeknek, minden egyes újításnak, modernizációs törekvésnek, hittek abban, hogy ezekkel nekik könnyebb lesz, és nekünk majd még könnyebb. Talán nem tudták, és talán mi sem vagyunk teljesen tudatában annak, hogy mindezért milyen árat kell fizetni… Még nem tudjuk, kinek, de valakinek fizetnie kell. Valakinek fizetnie kell azért, hogy a jobb életért való küzdelem során a bennünket körülvevő természetet pusztulásra ítéltük. Vártunk, hogy majd a városokban és falvakban szebben és jobban élünk, közben nem vettük észre, hogy ez idő alatt a környezetünket módszeresen eltapostuk. Eltapostuk, és tapossuk a mái napig. Újvidéken az elmúlt időszakban végleg elköszöntek a Sodrostól, és újságíróként az elmúlt időszakban Kengyián jártam, ahol annak voltunk tanúi, hogy azt a területet is elnyeli az emberi mohóság, Magyarországon meg lombkoronasétányt építettek miközben letaroltak egy erdőt. Szomorú történések tanúi vagyunk, és míg egyesek pusztítanak, mások fát ültetnek, küzdenek a zöld területekért. Nem azért, hogy minél nagyobb zöld területeink legyenek, csak azért, hogy a meglévők minél később tűnjenek el.

Kapzsiság és mohóság. Hogy ez hova vezet, nem tudjuk. Csak várjuk, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor szembenézhetünk a tetteinkkel, és fizethetünk. Talán egyesek többet, mások kevesebbet, de mind ott állunk majd a kasszánál. Szépen, libasorban, és várjuk, hogy kifordíthassuk a zsebeinket.

Képgaléria: