„Lelkipásztorként a lelküket kísérhetem, azonban úgy érzem, hogy több szakmai tudásra van szükségem azért, hogy segíthessek”

A Podolszki József Publicisztikai Pályázat idei kiírásának második díjjal jutalmazott alkotása

Horváth Ákos nem szeretett volna mindig pap lenni. Gyermekként festőművésznek készült, a középiskolai tanulmányai elkezdésekor azonban úgy döntött, hogy mivel jól fizető szakmát szeretne, gyógyszerész lesz. De az embert a hivatása előbb-utóbb megtalálja. Ez történt az ő esetében is. Egy meghatározó esemény új irányba helyezte életét, eldöntötte, hogy a munkából legyen inkább hivatás, és a papi pályát választotta.

– A falumban elhunyt a plébános, aki nagyon közel állt hozzám. Emlékszem, a temetésen feltette nekem valaki a kérdést, hogy nem szeretnék-e pap lenni, amire egyből rávágtam, hogy nem. Vannak mondatok, amelyek nem hagyják el az embert, ez a mondat is ilyen lett, így megkérdőjeleztem, hogy talán mégis papként kellene folytatnom a mindennapjaim. Jó értelembe véve hirtelen ember vagyok, eldöntöttem, hogy kipróbálom. Át is iratkoztam a Paulinumba, innen pedig mondhatni egyenes út vezetett az oltárhoz, és jelenleg Kanizsára.

Kevesen járnak a szabadkai Paulinumba, azonban ennek elvégzésével még nem egyértelmű a papi hivatás. Mennyire gyakori az, hogy az itt tanulók később az egyház berkein belül helyezkedjenek el?
– A korábbi gyakorlat azt mutatta, hogy sokan kezdik itt a papi pályát, hiszen ez kisszemináriumként működik, itt kellene, hogy kezdődjön a papi pálya. Azonban az én évfolyamomból, ahova egyébként is csak heten jártunk, mindössze ketten lettünk papok. A többi osztálytársunk egyáltalán nem egyházi berkeken belül helyezkedett el. A minket megelőző és követő évfolyamokból is volt olyan, ahonnan egyáltalán nem kerültek ki sem papok, sem hitoktatók. Pedig pont ez lehetne a táptalaja a hivatásra nevelésnek. Szükség lenne egy vérfrissítésre a Paulinumnak is azért, hogy fellendüljön, hiszen nemcsak ez az akadály, hanem az, hogy egyébként is kevesen jelentkeznek ide, kislétszámúak az osztályok.

Milyen jelenleg a vajdasági papok helyzete? Vannak fiatal, pályakezdő papok, káplánok?
– Nem rózsás a helyzet, sok az idős pap, sőt, sokan nyugdíjazás előtt állnak, de vannak nyugdíjas korban lévő szolgálatot teljesítő papok is. Szükség lenne a frissítésre, azonban kevés a káplán is. Szerkezeti átgondolásra lenne szükség, át kellene gondolni, hogy hány plébániát tud ellátni egy pap, hiszen egyre fogyunk.

Szükség lehet arra, hogy akár a szórványban bezárjanak plébániákat a paphiány miatt?
– Bezárás talán nem fenyegeti őket, viszont szentmise-csökkentésre sor kerülhet. A kisebb közösségeknél előfordulhat, hogy egy ponton túl nem kapják majd meg a napi szentmisét, hiszen a papok nem érnek oda mindenhova. Magyarországon erre már van gyakorlat, ott egy pap akár 8–12 plébániát lát el, és havonta egy alkalommal tudja meglátogatni a közösséget. Ahol nincs élő plébánia, oda ritkábban jut el az atya.

Vajdaságban két nyelven zajlik a szentmise, mivel a római katolikus egyházat osztjuk még egy kisebbséggel. Ez hogyan hat a magyar papságra?
– Ez Vajdaságnak specifikuma, hiszen a bácskai és a bánáti egyházmegye is kétnyelvű. Bácskáról azt kell tudni, hogy mintegy kettő az egyharmadhoz arányban vannak többen a magyarok az egyházmegyében, melynek másik része horvát ajkú. Ezért nekünk, papoknak tudnunk kell mindkét nyelvet, ami többé-kevésbé meg is valósul. Arra törekszünk, hogy a ránk bízott közösség megértsen bennünket, így nemcsak minket, magyar káplán atyákat, de a horvát káplán atyákat is arra biztatják, hogy tanulják meg a másik nyelvet is, ne jelentsen gondot a kétnyelvű közösség szolgálása. Gyakori, hogy felváltva vannak a káplán atyák magyar és horvát közösségekben, hogy megtanulják a nyelvet.

Minden hivatásban jellemző, hogy a fiatal pályakezdőket nem veszik komolyan. Ez a hozzáállás mennyire jelenik meg a papi hivatásnál? Milyenek a tapasztalataid, hogyan reagál a közösség arra, hogy fiatal papjuk van?
– Egy szinten szeretem kihasználni a fiatalságomat, élek azokkal a lehetőségekkel, amelyek abból adódnak, hogy fiatalabb, pörgősebb vagyok. A hívek nem tudnak atyának, tisztelendő atyának szólítani, hanem kisatyának hívnak. Ezt kedvesnek érzem, nem lenéző, hiszen papságomban nézve 28 évesen fiatalnak számítok, mindössze három és fél éve vagyok felszentelve pappá, így még nem raktam le sok dolgot az asztalra. Az egyház egy strukturált intézmény, le kell tennem valamit az asztalra ahhoz, hogy előre léphessek a ranglétrán, vagy teljes értékű papként kezeljenek.

Ha már előrelépés, a papi pályán az előrehaladás kívülállóknak úgy tűnhet, hogy minél magasabb pozícióban van a pap, annál kevésbé található meg a hívek körében. Téged vonz az, hogy klasszikus értelembe véve előre lépj, vonz a püspöki pálya?
– Minél nagyobb felelősség van a pap hátán, minél nagyobb a kereszt, annál kevesebb idő jut a hívekre, hiszen a pozíció adminisztrációs feladatokkal, megjelenésekkel, szereplésekkel is jár. A meghívásoknak eleget kell tenni, így a papnak kevesebb ideje marad a rábízott közösségre. Személy szerint fontosabbnak tartom a hívekkel való kapcsolattartást. Olyan világot élünk, ahol a hívek sokkal kevesebbet jönnek be a templomba, a plébániára, így a papnak kell kimenni a közösségbe. Ha felfelé akarnék haladni a rangokért, elveszíteném a kapcsolatot a hívekkel, és nem mernék arra sem mérget venni, hogy közelebb kerülnék Istenhez, hiszen ha jön a számadás, sokkal többet fognak tőlem számon kérni.

Egyre jellemzőbb a kisebb közösségekben, hogy az egyház, a pap már nemcsak a templom falai között található meg, hanem a pap átvállalja a közösség kulturális fejlődését is. Neked, fiatal papként mekkora a felelősséged a közösséged összetartásában?
– Hatalmas felelősség és egyben hatalmas követelmény is. Meg kell jelennem a hívők között, hiszen csak így fogják tudni, hogy van egy papjuk. A fiatalok körében a templomba járás nem népszerű, így ha hozzájuk szólnék, ki kell mennem a plébániáról, meg kell jelennem a közéletben, kultúrában hogy lássák, hogy ez nekem is fontos. Egy pap lehet akár a magyarság és a kultúra megtartója is a szórványban. Ott is szolgálnak fiatal atyák, akik azért alakítottak ki közösségi termet a plébánián, hogy az a kis magyarság ott össze tudjon gyűlni, sőt, akár a rendezvényeket, népi hagyományokat is feleleveníti, műveli. Az, hogy a pap jelen legyen a közösségben, nemcsak a kulturális programokon fontos, hanem bármilyen rendezvényen. Legyen jelen a köztudatban, hogy a közösségnek van plébánosa.

Ennek kapcsán elmondható, hogy megváltozott a pap szerepe a közösségben?
– Nagy változáson mentünk keresztül. Régen a közösség legtanultabb emberei a tanító, az orvos és a pap volt. Szívemre teszem a kezem, nálam biztosan több tanultabb ember van, azonban elmondhatom, hogy a pap szerepe sokat változott az évek során. Lépést kell tartani a korral, hogy mi is ott legyünk a köztudatban.

Hazánk vezető helyet foglal el, ha a lelki betegségekről van szó. Azonban a segítségkéréshez való viszonyunk is változóban van, egyre gyakrabban fordulnak a lakosok segítségért, ha mentális egészségükről van szó. Hozzád fordulnak a hívők segítségért?
– Elértem, hogy hozzám is egyre többen fordulnak különböző kérdésekkel, és nemcsak vallási témában, hanem akár életközepi krízissel, pályaválasztással, mentális problémákkal. Ez az egyik oka annak, hogy jelenleg is képzem magam, Budapesten a Semmelweis Egyetemen mentálhigiénés segítőnek tanulok, hogy szakszerűbben tudjak tanácsot adni, a hívek mögé állni és kísérni őket. Lelkipásztorként a lelküket kísérhetem, azonban úgy érzem, hogy több szakmai tudásra van szükségem ahhoz, hogy segíthessek. A papi képzésben nem kaptam elegendő pszichológiai tudást, nem kaptam meg azt, amire szükség lenne ahhoz, hogy segítsek. Néha pedig nagyon nehéz kérdésekkel fordulnak hozzám, akár a gyóntatószéken kívül is, hiszen a gyónás teljesen más, és máshogy várnak tőlem választ, segítséget. A pszichológushoz járás a vajdasági kultúrában még mindig nincs annyira beágyazódva, és a segítségkérési kultúránk sem olyan fejlett, mint mondjuk nyugaton.

Elmondható, hogy fontos a két szerepkör, tehát a mentálhigiénés segítő, valamint a lelkipásztor kapcsolódása?
– Igen, hiszen nem lehet ezeket a szerepköröket elválasztani. A gyónás az Istennel való kapcsolat, ahol a pap Isten szócsöve. Viszont amikor magánjellegű dolgokban kérnek segítséget a hívek, mentálhigiénés segítséget, oda a teológiai tudás nem elég, ennél konkrétabb segítségre van szükség.

Amennyiben a pap is foglalkozik mentális egészséggel, pszichológiával ez hat arra, ahogy a közösség a segítségkéréshez, illetve ezekhez a témákhoz viszonyul?
– Bízom benne, hogy igen. Nem tudok jelenleg más lelkipásztorról, aki ilyen képzést elvégzett volna, ha befejezem, akkor talán én leszek az első. Bár még csak fél éve tanulok, úgy gondolom, mindenkinek, aki a hivatásában emberekkel foglalkozik, fontos lenne ez a fajta önismeret. Ezt bárkinek ajánlom, sőt receptre írnám fel. A mentális egészségünkkel foglalkozni kell. Attól, hogy lelkipásztor vagyok, még nekem is vannak problémáim, elakadásaim, én sem vagyok mentes a gondok alól. Foglalkozni kell magunkkal, és ehhez hozzátartozik az is, hogy merjünk segítséget kérni, Istentől is. Ezért vannak a szakembereink is, hogy hozzájuk fordulhassunk. Küldetésként gondolok erre, sőt, a közösségi média csatornáin is gyakran posztolok pszichológiai és önfejlesztő tematikájú dolgokat, hogy ezzel is fejlesszem az emberek segítségkérési kultúráját.

Aktív vagy a közösségi médiában. Itt mit szeretnél átadni a hívőknek, mit szeretnél feléjük vetíteni?
– Mindenképpen hiteles képet szeretnék mutatni magamról, és szeretném, ha látnák, hogy én hogyan élek. Nem szeretném, ha azt mondanák, hogy bort iszok és vizet prédikálok. Szívvel-lélekkel űzöm a hivatásom, és arra szeretném felhívni az emberek figyelmét, hogy Isten mennyire szeret minket. A kereszténység kaland, és ezt lehet viccesen, fiatalosan is csinálni. Nem kell megragadnunk a kötött imáknál, a régi barokkos körmondatoknál, hanem az igét ültessük át a mindennapokba. Fiatalos lendülettel szeretném Isten igéjét átadni a híveknek.

A spiritualitás egyre népszerűbb. Sokan vallják magukat hívőnek, azonban nem járnak templomba. Papként hogyan vélekedsz a spiritualizmusról, és arról, ha valaki a maga módján hívő?
– Sok ismerősöm van, aki vallásos a maga módján, esetleg hisz, de nem jár templomba, vagy ateista. A valamiben való hit nagyon fontos, hiszen ha nem hiszünk semmiben, akkor elveszett emberek vagyunk. Mindenképpen fontos, hogy úgymond haza beszéljek, tehát a vallások közül számomra is a római katolikus vallás a legfontosabb. Azonban az is fontos, hogy az ember bármilyen kapaszkodót találjon az életében. Jézus nem azért küld papokat, hogy vitákat nyerjenek, hanem azért, hogy azokat tereljék, akik rájuk vannak bízva. Nekem sem szerepem az, hogy térítsek, az én feladatom az, hogy Isten szeretetét képviseljem. Ha valaki a teremtő, vagy éppen más erőben találja meg a spiritualitását, ez az ő döntése, választása. Nekem papként az a dolgom, hogy a rám bízott lelkeket terelgessem, és nyitottsággal fogadjak el mindenkit, aki hozzám fordul. Mindannyian Isten képére és hasonlatosságára lettünk teremtve, így nem teszek különbséget senki között.

A jelenlegi pápát rengeteg kritika éri, hiszen sok hívő érzi úgy, hogy túl liberális. Te hogyan tekintesz Ferenc pápára?
– A római pápa, tehát Ferenc pápa az Úr Jézus földi helytartója, amit ő tévedhetetlenül kinyilvánít, azt a hívőknek el kell fogadni. Ferenc pápa szeretné felpezsdíteni az egyház mindennapjait, újító szellemű, és azt látom, hogy az ebből eredeztethető ellentét, az gyakran nem is a pápának tulajdonítható be, hanem a félremagyarázásoknak. Ferenc pápa valóban liberálisabb alkat, de már II. János Pál is annak számított. Nem tartom rossznak azt, hogy nyissunk. Arra fektetném a hangsúlyt, hogy teljes egészében fogadjuk el azt, amit a pápa, Krisztus földi helytartója mond, bármennyire is liberálisnak hangzik.

Egyházi kérdésekben mindig ütközik a két ellentét, egyik oldalról fontos lenne az újítás, míg sokan ódzkodnak attól, hogy változzon az egyház, hiszen szeretnék, hogy klasszikus és állandó legyen. Miért alakul ki ez az éles ellentét?
– Nekünk, papoknak van a legnehezebb dolgunk, hiszen nekünk meg kell felelnünk a konzervatív és a liberális hívőknek is. Nem vagyunk egyformák, más értékrend fontos számunkra, de mindkét hozzáállás jó. A római katolikus egyház 2000 éves érték, amit nem lehet sutba dobni csak azért, hogy minden máshogy legyen. Az a fontos, hogy a 2000 éves értéket valamilyen módon modernebb csomagolásba tudjuk helyezni, úgy, hogy maga az érték ne csorbuljon, ne vesszen el, de ne is bonyolódjon.

Katolikus értékekről beszélve. Magyarország, Vajdaság, de más kelet-közép európai országok is gyakran bújnak katolikus értékek mögé úgy, hogy közben különböző kisebb csoportok elleni gyűlöletet, ellenszenvet vállalnak fel. Mennyire fontos az, hogy amennyiben egy állam vezetősége katolikusnak vallja magát, akkor válogatás nélkül alkalmazza a katolikus elveket?
– Ez nehéz kérdés. Természetes az, hogy katolikus alapokra fektetnék az államvezetést, hiszen már Szent István az államalapításkor katolikus alapokra helyezte azt. Ezzel nincs gond, és ez nem is keresztény értékek mögé bújás, hanem a gyökerekből való táplálkozás. Azzal viszont nem értek egyet, hogy csak bizonyos dolgokat ragadunk ki a vallásból. A keresztény értékeket mindenestül fogadjuk el, ne menüként, étlapként tekintsünk ezekre, amelyről kedvünkre válogathatunk. Az egész menüt végig kell ennünk, ez így helyes, így igaz és így katolikus, teljes értékű. Ez sok esetben nem így valósul meg.

Egyre nagyobb színteret kap a közbeszédben, médiában a római katolikus egyházon belül történt visszaélések, bántalmazások. Fontosnak tartod a párbeszédet, és azt, hogy az egyház vállalja a felelősséget az esetekért, áldozatokért?
– Az egyházat is emberek alkotják, és bármennyire legyünk felszentelt emberek, és bármennyire is foglaljuk le magunkat Isten számára, megmaradunk embernek. Ezáltal tudunk emberi bűnöket is elkövetni, ami elítélendő. Azonban manapság a média ezeket az eseteket végtelenül felfújja, és másként viszonyul a vallásos ember által elkövetett bűnökhöz, mint a civilekéhez. Mindig azt kapja fel a közbeszéd, amikor seb keletkezett. Rossz, hogy seb keletkezett, gyarlóság ez és ki kell gyomlálni, de jó lenne, ha emellett azokra az értékekre is figyelnének, amit teremtünk. Nem mindig a feketeséget kell mutatni, lehet néha a fehérséget is. Emellett vállalni kell a felelősséget. Fontos, hogy ezeket az ügyeket kivizsgálják, egyházilag és államilag egyaránt, valamint, hogy az egyház önmagát is vizsgálja. Ezt követően pedig fontos, hogy meghozzák a szükséges lépéseket, és a bűnös vállalja tettét. Itt emberek életével játszanak.

A papi pályára, az egyházra sokan misztikumként, titokzatos dologként tekintenek, még hívőként is. A hívők gyakran érzik úgy, hogy a pap közelebb áll Istenhez, mint egy hívő. Mi az, ami a hívő számára is teljesen elérhető?
– Az Istenbe vetett hit, és az Istennel való tényleges kapcsolat az, ami a hívők számára is elérhető anélkül, hogy papnak állnának. Fontos, hogy az ember megismerje azt, hogy az Isten tegezhető, lehet vele baráti a kapcsolatunk, nem kell, hogy misztikum legyen. Isten is azt akarja, hogy baráti kapcsolatunk legyen vele, rajtunk is múlik az, hogy hogyan szólítjuk meg. Az Istennel való kapcsolatunkat elmélyíthetjük, imádkozhatunk, megszilárdíthatjuk, ehhez nem kell az, hogy papok legyünk, vagy mély vallásos lelkületünk legyen. Ez lehet az alapvető magatartásunk. Istentől is kérhetünk segítséget, sőt igazán csak tőle kérhetünk. Isten nem egy imperátor, uralkodó, hanem szeret bennünket, és azért teremtett bennünket, hogy nekünk jó legyen. Minket, papokat kiválasztott valamiért, talán azért, hogy kicsit közelebb kerüljünk hozzá, de minden embernek megadja a lehetőséget arra, hogy kapcsolatba kerüljön vele. Éljünk a lehetőséggel.