Talán a tavaszi fáradtság, talán a nemet mondás képességének hiánya teszi, de az utóbbi időben mintha leblokkolták volna az agyamat. Mintha egy sisakot húztam volna, vagy húztak volna a fejemre, amely semmilyen gondolatot nem enged be, és semmilyen értelmes gondolatot nem enged ki. Csak nézek ki a fejemből, látom a világot, érzékelem a színeket, formákat, a mozgást, de mindez megmarad a színek, formák és mozgás szintjén, mintha semmilyen plusz információt nem tartogatna számomra, mintha nem kellene semmit levonnom belőle, mintha nem kellene tanulnom belőle semmit, csak látom, érzékelem, és semmi… Már el is felejtettem. Mintha ott sem lett volna. Az agyamig nem ért el. Tudom, hogy mindenből tanulni lehet és kell, minden többet jelent saját magánál, mégsem tudom rávenni az agyamat, hogy befogadja az infót. Volt, nincs… Ha mondasz valamit, az is így jár. Talán meghallom, talán nem, de hogy abban a pillanatban el is felejtem, az biztos. Talán még válaszolok is, bólintok, vagy legyintek, de hidd el, ez becsapós, a reakció csak azért van, hogy átverjen, és ezáltal megnyugtasson. A lelkiismereted tényleg tiszta lehet. Végül is, az enyém is az. Nem akartam én rosszat, figyeltem is, csak éppen az infó nem ért el oda, ahova küldted, ahova illett volna eljutnia.

Ugyanez visszafele is igaz. Tudom, hogy beszélnem kellene, hogy mondanom kellene valamit, ami ha nem is váltja meg a világot, és nem mozgatja meg az emberek százait és ezreit, de legalább valamilyen érdeklődésre számot tarthat, ami talán felkelti egy-két ember figyelmét… De ez sem megy. A fejemben lévő mozgások, színek, formák, ha egyáltalán vannak, nem szeretnének napvilágra jutni, nem szeretnék, ha itt és most papírra vetném, vagy elmondanám őket valakinek. Köszönik szépen, jól elvannak a fejemben, ott a jó melegben, nyugalomban és csendben. A gondolatok hanyatt dőlve, magasba támasztott lábbal, koktéllal a kezükben ülnek, és nem hajlandóak megmozdulni. Nem hajlandóak értelmes szöveggé formálódni, és megszületni. Csak ülnek és ülnek és ülnek.

Nyár lesz. Talán ez most a legfontosabb. Talán csak a télből a nyárba való átmenetet kell átvészelni ily módon, hogy azután a strandidővel a gondolatok áramlása, mégpedig az oda- és visszaáramlása is meginduljon, és legyenek érzetek és gondolatok és szavak. Addig viszont marad a semmit mondás és semmit hallás, a gondolatnélküliség, a tavaszi hangulatok, a madárfütty, a virágok, az utcák lüktetése, az emberek jövése, menése. De mindez csak tisztes távolból. Belül csak a mozdulatlanság, csak a csend.

Képgaléria: