Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2023. Értekező próza, 1. hely

Fiatalként a 21. század kövesútján

Boldogságkutatók úgy tartják, hogy az emberek háromhavonta krízishelyzetben találják magukat. Krízishelyzet alatt pedig nagyobb traumákat vagy pedig több kisebb probléma összeszaporodását értik. Három hónap. Viszonylag rövid idő, bármilyen problémára gondolunk. Mire feldolgozzuk vagy kilábalunk a helyzetből, már jön a következő. És ez így megy egészen az életünk végéig. Azonban a kamaszkorban levő fiatalok életébe a krízishelyzet nemcsak háromhavonta érkezik, hanem szinte napi szinten éri őket különféle inger, főleg a 21. században.

Habár teljesen eltérő, illetve különféle élete van a fiataloknak, nem lehet sablont felállítani, viszont ebben mégis megegyezik. Sokszor találkozom olyan korombeliekkel, akiknek a szociális élete teljesen megegyezik az enyémmel (azonos érdeklődés, esetleg közös társaság, tanulás, diákmunkák), azonban a családi állapotunk merőben eltér. Más-más történetet hozunk otthonról, ám az az egy közös bennünk: a majd 10‒15 évig tartó ingerek és problémák sokasága.

Szeretem megfigyelni – gyakran teszem is – a körülöttem levő fiatalokat, a testtartásukat, gesztusaikat, mimikájukat, a megnyilvánulásaikat. Analizálok, majd beszélgetésbe keveredem velük. Legtöbbször azt vettem észre, hogy azok a fiatalok, akik nagyobb traumával rendelkeznek, sokkal érettebben gondolkoznak, még akkor is, ha a megnyilvánulásaikból éppen nem ez szűrhető le, sőt, ennek az ellentéte. Ez különböztet meg minket, traumásokat másoktól, a „normálisoktól” (nem vagyok biztos, hogy ilyen van, meg hogy melyik is az a normális), egyféle címkeként cipeljük magunkon. Mi vagyunk a furcsák.

Ez sokunknak problémát jelenthet, főleg beilleszkedésnél. Aki érettebb a koránál, mert az élet rákényszerítette, hogy gyorsabban nőjön fel, hogy gyorsabban rúgja le a gyerekcipőt, nem találja meg könnyen a helyét a világban. A korunkbeliek furának vagy éppen unszimpatikusnak tartanak minket. De tehetetlenek vagyunk, ugyanis ez a tulajdonságunk billogként rajtunk maradt, személyiségünk meghazudtolása pedig lehetetlen. Így cipelnünk kell annak a terhét, hogy kívülállókként kezelnek minket. Legalábbis addig, ameddig a minket körbevevő fiatalok személyisége teljesen ki nem alakul, és lassan ők is hozzánk „öregednek”, ameddig el nem kezdik a dolgokat másként érteni és értékelni.

A túl sok inger miatt a fiatalok frusztráltakká válnak, így a kegyetlen viselkedés egymással szemben amúgy sem meglepő. Tanulmányaink befejezéséig szinte mindenki szenved el diáktársaitól egyszerű viccbe csomagolt atrocitást. A mindennapos dolgok, esetek, az enyhébb és határozottabb formát öltő agresszió körbe vesz bennünket, ebben hajózunk, bármi megtörténik az iskola falain és azokon kívül is. Gondolok itt a társadalmi és faji megkülönböztetésekre, és egyéb hierarchikus mozgolódásokra. Az atrocitások elszenvedője pedig valahogy magára marad, nincs kihez szólnia, mert árulkodni nem szép, hát… nem tud beszélni erről a szülőkkel, a tanárokkal, mivel az csak növelné a heccelések számát, nagyságát. Középiskolában pedig a tanárok már nem is igazán szeretnének beleavatkozni a diákok közötti kapcsolatokba, valamiképpen ránk bízzák már azok megoldását, mintegy a mély vízben találjuk magunkat, evickélünk, hogy jó felé-e… hmmm… nem tudom.

A legnagyobb, kimondhatom, hogy globális probléma a köreinkben, hogy nem vagyunk tekintettel a másikra. Ismerjük vagy éppen nem a másik személy magánéletét, lazán mondunk ki olyasmit, tesszük nyilvánossá azt a gondolatunkat, amelyekről jól tudjuk, nem kellene, vagy valamiképpen mindig ott gubbaszt a szájunk szegletében, arra várva, hogy kiköpjük. Egy nézeteltérés esetén az érvek és az egyenes beszéd helyett olyan szidalmak hagyják el szánkat, melyben a másik fél szülője szerepel negatív kontextusban, miközben az adott szülő beteg, halott. A szavaknak igenis hatalmas súlya van, főleg egy olyan emberrel szemben, akinek amúgy is sérült a lelke. Persze nem jó túlzottan érzékenynek lenni, nem vihetjük a múltunkat pajzsként magunk előtt, meg kell erősödnünk, edződnünk, azonban az adódó helyzetekben azért nézzünk szét, számoljunk tízig, ennyi mindenkinek kijár.

Szüleinktől, illetve a felnőttektől nem várhatunk el megértést, de ez nem az ő hibájuk. Sokkal inkább a generációs szakadék miatt nem értenek meg minket, továbbá több évtizede mentek át ezeken a dolgokon, mint mi, ezért el is felejtik, milyen problémákkal állunk mi szemben. Most más ingerek érik őket, és az a legfontosabb. Minden generációnak éppen az, ami a sajátja. Ez talán így a természetes.

Sok fiatal számára az iskola az a hely, ahol a legtöbb sérelem éri. A nem megfelelő ütemben fejlődő oktatási rendszer, a nem megfelelően ellenőrzött tanítási rendszer, a frusztrált tanárok. Hisz hogyan is fejlődhetnénk, ha olyan oktatási rendszert alkalmazunk, ami már akkor is ilyen volt, amikor szüleink koptatták az iskolapadot. Pedig a világ az elektromos eszközök megjelenésével egyre nagyobb tempóban fejlődik. Megállíthatatlanul! Hiába a sok „bezzeg a mi időnkben…” meseformula, az már nincs, nem létezik, a múltban hagytuk.

Személyesen tapasztaltam a tanároktól elszenvedett verbális fájdalmakat. Nevetett és gúnyolt már ki tanár, amikor elmeséltem neki az álmaim, a terveim a jövőre. Nem hitt abban, hogy a teljesítményemmel bármit is elérhetek. De bántak már velem nagyon lekezelően is, amikor nem értettem valamit. „Mikor lesz olyan dolog, amit te érteni fogsz?” ‒ hangzott el a cinikus kérdés a tanárom szájából. A legnagyobb probléma viszont nem ezekkel a ritkább megnyilvánulásokkal van, hanem azzal, amit a tanár folyamatosan sugároz a diákok felé. Ha addig sulykoljuk egy gyerekbe azt, hogy buta és képtelen bármire, akkor előbb utóbb el is fogja hinni. Ezzel eloltva a motiváció és önbizalom kis szikráját is. Továbbá a tanár kisugárzása, az órán teremtett légkör nagyban hozzájárul a diák tantárggyal való kapcsolatára. Ez az a tipikus, szeretem ezt vagy azt a tantárgyat, mert jófej a tanár, vagy éppen az ellenkezője, nem szeretem azt a bizonyos tantárgyat, mert nem szimpi a tanárom… igen, automatikusan összekapcsoljuk a kettőt. Nehéz is leválasztani, legyünk őszinték.

Nem beszélve arról, az oktatás mennyire semmibe veszi a fiatalok mentális egészségét. Vannak tanárok, akik a hajlandóság apró jelét sem mutatják, arra, hogy szeretnék a diák véleményét és gondolkozásmódját megismerni. Pedig ez nem egy „mi vs. ők” verseny, ahhoz, hogy nyerjünk „mi és ők” együttműködésre van szükségünk. Hiszen ők töltenek velünk a legtöbb időt a legmeghatározóbb éveinkben. Az ő feladatuk a szülők mellett az útmutatás, illetve megtanítani minket, hogyan boldogulhatunk a lexikális tudás mellett a gyakorlati dolgokban.

A legtöbb szülő ezt a kort találja alkalmasnak a válásra. Ilyenkor már a gyermek elég idős ahhoz, hogy megértse, mi is történik. Ekkor már könnyebb az itt is élek anyánál, ott is élek apánál mobiléletet kivitelezni. Kiderül, hogy eddig a szülők csak a gyerekük érdekében voltak együtt, a gyerek miatt hozták meg az áldozatot, a gyerek miatt… ő az oka… Viszont a fiatalok szenzitívek, gyorsan megérzik, ha valami nincs rendben. Így mire végleg kimondják a válást, a traumák bekövetkeznek. Talán jobb gyorsabban letépni azt a sebtapaszt. Két emberrel együtt élni, akik feszült légkört teremtenek, és folyton csak vitatkoznak, küzdenek, harcolnak. Nem túl jó indítás a felnőtté válás útján. Rossz tapasztalat, vagy mondhatni, ez lesz a norma.

A WHO (World Health Organization – Egészségügyi Világszervezet) felmérése szerint világszerte több mint 20 százalék azoknak a gyermekek aránya, akik családon belüli erőszak áldozatává esnek. Ezek egy része a szülők válásával véget ér, azonban nagyobb azok aránya, akiknél ez egészen a családi ház elhagyásáig tart. A sérelmeket azonban egész életükben magukkal kell cipelniük. Illetve a hosszan tartó intenzív stressz, ahogy minden szteroid hormon a fiatal szervezetben fizikai egészségre, teljesítményre, a szociális kapcsolatokra is hatással lehet. A szülőket tekintve a probléma egészen távolra vezethető vissza, a fiatalkorukban ért hasonló bántalmazások, a szülő-gyermek egészséges kapcsolat kialakításának hiánya növelheti a családon belüli erőszak ismételt kialakulási esélyét. Így a szülő az ő életében látott, felvett mintákat követve neveli már a saját gyermekét, teljes mértékben természetesnek tartván azt. Ezzel kialakítunk egy dominósort. Ez a sor ugyanakkor megszakítható. Az, aki felismeri a problémát és e sémák öröklődését, könnyen meg is szakíthatja azt. És már a gyermekei nevelésénél nem követendő mintaként követi szüleit, hanem intő példaként, hogy mit ne tegyen jelen esetben szülőként. Ahogy a közmondás is tartja: Az okos ember a más hibájából tanul, a buta a sajátjából sem.

Gondolhatjuk sokan, hogy a fizikai atrocitás sokkal maradandóbb és fájdalmasabb, mint a verbális. Azonban ez nem teljesen igaz. Tény, hogy mindkettő egy életen át kísértenek minket, azonban a szavak jó mélyen belevésődnek az ember emlékezetébe, mondhatni, hogy láthatatlan sebeket, varokat hagynak maguk után. Azok a szülők, akik nem helyén való megjegyzéseket tesznek a gyerekükre azt gondolván, az semmiség, hát épp ideges volt, majd elfelejti.

Talán az, ami minden családban felmerül problémaként, azok az osztályzatok, a tanulás. A karrierista vagy sikertelen szülő mindenképp utódjára szeretné erőltetni a megvalósult vagy a megvalósulatlan álmait. Esélyt sem adva a fiatal saját személyisége és tehetsége kifejlődésének. Pedig mindenki másféle, különböző dolgokban tehetséges, és épp ez a jó! A szülőnek a dolga lenne ezt az adottságot felismerni, és együttes erővel a jövő útját keresni.

Sokszor vitába keveredem én is apukámmal. Nem a jegyeket illetően, hanem az egyetem miatt. Szerinte jogi, ügyvédi egyetemre kellene jelentkeznem, mivel a konfliktusokat frappáns és észszerű érvekkel tudom kezelni. Szerinte az se mellékes, hogy kedvelem a történelmet. Annak ellenére, hogy már egészen általános iskolás éveim óta azért tanulok és küzdök, hogy egy nap állatorvos lehessen belőlem. Nem haragszom rá az ő elképzelése miatt. Ő, aki egy középiskolai diplomával rendelkezik, nem teljesen láthatja át, főleg ennyi idő távlatából, hogy milyen is egy gimnazista élete, melyek a feltételek és követelményekhez az egyes egyetemekhez. Mégis sokszor nehéz felvázolnom neki, hogy a pályaválasztás nem ennyire fekete vagy fehér szabályokon alapul. Hogyha győztesként kerülök ki egy vitahelyzetből, ez még nem tesz jó ügyvéddé. Az, hogy egy adott tantárgyból jó jegyeim vannak és valamennyire kedvelem, nem jelenti azt, hogy az az én utam.

Annyira összetett minden, és olyan lassan állnak össze ezek a pixelek. A testem és az agyam érésével, a közösségekben való mozgolódásommal, a különféle hatások révén, lassan, nagyon lassan alakul ez a puzzle. Talán erős és normális felnőtt lesz belőlem, és az utam is megtalálom, mire eljön az én időm.