Vannak dolgok, amikről nem könnyű írni. Ilyen a Guns N' Roses budapesti koncertje is. Amikor kiderült, hogy a világ legveszélyesebb zenekara ismét Magyarországra látogat, valószínűleg nem csak bennem ébredtek kettős érzelmek: látni akarom (mert szeretem)/inkább nem akarom látni (mert félek).

Pedig jókat hallottam a koncertjeikről. Ezért is sikerült rábeszélni: erre menni kell. Voltak, akik korábban látták a bandát, és azt mondták: a híresztelések hamisak, a zenekar még mindig fantasztikusan teljesít. Sőt, jobb mint régen.

Aztán rosszakat hallottam. Azt mondták, a GNR megérdemli a Glastonbury fesztivál történelmének mindenkori legrosszabb fellépője címet. A rosszmájúságnak nincs határa a fotelhuszárok korában. Emiatt ezt a kiritkát nem is vettem komolyan, viszont az aggodalmam tovább fokozta: Mi lesz, ha a gyermekkorom lemészárlása következik azon a bizonyos szerdai napon?

Az aggodalmakon viszont felülkerekedett a kíváncsiság. Elvégre ezúttal a zenekar egy olyan felállással készült ellátogatni Budapestre, amely bár megközelítőleg azonos azzal a tagsággal, amelynek dalaitól 30 évvel ezelőtt nem lehetett elmenekülni.

A kapkodást azért nem vittük túlzásba. A Puskás Aréna környékét már délután öt óra felé elárasztották a GNR pólós rajongók, szinte lebénult a forgalom is, megvártuk, hogy előbb az menjen, aki siet. Habár szerettük volna megnézni a Phil Campbell and the Bastard Sons zenekart, mégsem néztük. Kívülről hallottuk a Motörhead utánérzést és átdolgozásokat (pl. Born To Raise Hell). Jól játszottak. Legalábbis kívülről úgy tűnt. Mi kint beszélgettünk, az utolsó percig kivártunk, és közvetlenül Axelék fellépésének kezdete előtt értünk be.

Ez az egész sajnos már akkor nem volt jó. Egy GNR rajongókkal csordultig megtelt aréna szerette volna nagyon jól érezni magát, olyanok akik nagyon régóta vártak erre, és örültek, hogy ez a legendás zenekar ismét Budapesten jár. Egy ilyen lelkes közönség elé szaladt ki Axel Rose, azzal, hogy It's So Easy, és pillanatok alatt lelohadt a kedv, ugyanakkor a remény is feléledt a közönségben: Lesz ez jobb is.

Aztán következtek a dalok egymás után, Bad Obsession, Chinese Democracy, sőt, egy Velvet Revolver átdolgozás (Pretty Tied Up), de a Welcome to the Jungle-höz érve világossá vált, itt a zenét kell élvezni, és engedni kell az elvárásokból. A legnagyobb gond talán az volt, hogy maga a hangzás is rossz volt. Én az állórészen voltam, és ott úgy érzékeltem a koncertet, hogy néhány pillanatra egész jó volt. Ez a szint sajnos nem sokáig tartotta magát. Igen meglepődve hallgattam az olyan dalokat egy addig számomra ismeretlen ének technikával, mint a Mr. Browstone, Reckless Life. A Rocket Queennel talán elérkeztünk a mélyponthoz, amikor azt mondtam, na jó, legyen bárhogy, én most már nem akarok itt azzal törődni mi és hogyan szól. Inkább meleg Jagermeistert ittam, erőtlen sörrel, és az alkoholos ital bevitelével arányosan egyre jobb hangzása lett a daloknak.

A You Could Be Mine már kezdett egész jó lenni, és úgy láttam már Axel sem olyan zavaróan mozog mint a koncert elején, sőt mindent bele is ad a fellépésbe. Aztán következett egy Stooges átdolgozás, a T.V. Eye amelyet Duff énekelt, és akkor egy pillanatra mindenki úgy érezte, mostmár jó lesz. A világbéke visszaállt helyére.

Azért annyira nem lett jó, de nem is volt rossz. Innentől kezdve egy visszhangos aréna hangzással, de egész tűrhető koncertet hallhattunk, ahol volt egy nagyon lelkes és szerethető énekesünk, de hang nélkül, mögötte kiváló muzsikusokkal és hatalmas rockdalokkal. Olyanokkal, amelyek milliók számára biztosítottak belépőt a rock/metál zenékhez, olyanokkal amelyektől napjainkban sem lehet elbújni, olyanokkal, amelyeket manapság talán már megírni sem tudna senki.

Aki ezt ez álláspontot elfogadta, az már tudta élvezni a koncertet, a sok középkorú, a számos idős, és a viszonylag népes számú fiatal. Mert végül is ez egy igazi mega-koncert volt, ahol azért voltak egész jól hangzó dalok is. IIyen volt a Patient, a Civil War, és nem volt szörnyű, igaz, annyira jó se egy Sweet Child o'Mine, vagy November Rain.

Az együttes egyébként jól teljesített. A nyurga hernyós külső persze már a múlté, a zenekar tagjai láthatólag előszeretettel látogatják a konditermet, még ha Axel párszor meg is lóg. Az egyéni teljesítmények is jók voltak, Slash is villantott egy mindenképp fasza, még ha nem is történelmi szólót. Tehát a koncert második felétől már egész oké volt minden, leszámítva azt, hogy Axel egészen újszerűen adta elő a klasszikus énektémákat. De ilyen is rég volt, hogy koncerten vagyok és akaratlanul elröhögöm magam a falsolástól, nyivákolástól, és a félreéneklésketől.

Mi volt még? Akarat! Nagyon akarták. Mindenki és egyformán. A zenekar is igyekezett és a közönség is. Valószínűleg úgy voltak vele legtöbben: – Ha nem is jó, majd jóra iszom, vagy inkább: – Az én kedvemet egy rossz hangzás nem teheti tönkre. A banda is úgy gondolhatta, mi ezt felvállaljuk, megfizettek bennünket, megdolgozunk érte.

Ez a balta potyog az égből, de mi „akkoris” hozzállás mindenképp dícséretes mindkét fél részéről.

Aztán a záró Paradise City közben még röhögtem egy nagyot, de szerencsére énekelték mellettem elegen, hogy ne csak arra figyeljek. Gyorsan próbáltam lelépni a végén, hogy a tömeg ne taposson el. Eszembe jutott, három és fél óra ide, három és fél óra oda, de ezek nem játszották a Think About You-t, de még a Right Next Door to Hellt sem!!! Vissza már nem fordultam. A megindult több tízezres tömeg eldöntötte, hogy távozik.

Lényegében nem volt ez olyan rossz, de sajnos olyan jó se, de mindenképp emlékezetes. Nagyon remélem, senkinek sem vette el a kedvét az élőzenétől, még kevésbé a GN’R-tól. Ami nagyon becsülendő, hogy Axel inkább bevállal egy alapos meghurcolást teljesítménye miatt, mintsem hogy playbackkel trükközön.

Ez valami nagyon férfias dolog, sokkal férfiasabb, mint a trükközés. Ilyet csak az igazi férfiak tesznek, felvállalják saját magukat a hibáikkal. Pont úgy ahogy egy Guns N’ Rosestől elvárnánk. Ha így nézzük, akkor meg nem is volt itt semmi baj.

Csak a jéger volt langyos és a sör erőtlen.

Képgaléria: