Igen gyorsan elszállt az ősz, és igen gyorsan beköszöntött a tél, és mindenki nyugodjon le a …, bizony rövid időn belül itt a tavasz, majd a nyár, és így tovább, egyetlen szempillantás alatt elszáll minden évszak és vele együtt az évek, évtizedek és hoppá, máris megöregedünk, kicsit alacsonyabbak leszünk, kicsit kevesebb hajunk lesz, nagyobb fülünk és orrunk, ahogy illik, ahogy a nagykönyvben meg van írva, ahogy időtlen idők óta van. Tudom, az iskolapadokban ülve, az egyetemi órák alatt, a gyakorlatok közben, előadásokat hallgatva, ne adj’ Isten, előadásokat tartva ez az idő hajlamos belassulni, hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy egy-egy perc sohasem múlik el, hogy az idő csak vánszorog, és az egésznek, amit igenis valódi szenvedésnek is meg tudtunk élni, sohasem fog vége szakadni, de aztán csak vége lesz, és a következő pillanatban már az idő is meglendül, nekifutásból elmúlik egy egész éjszaka, egyet pislantasz, és már ott van a reggel, és ha éppen nincs valami fontos feladatod, akkor kábé itt búcsút is inthetsz a napnak, mert hidd el, gyorsan elmúlik, és majd csak akkor torpan meg ismét, amikor olyan esemény jön, amin minél előbb szeretnél túljutni. Szép kilátások, igaz? És itt most ismételhetném magam, hogy ez mióta is van így, hisz gondolom, már az ősember is érezte, hogy amikor azt a fránya mamutot le kell vadászni, majd utána szét kell szedni, bizony alig múlik az idő, és nem győzte kivárni, hogy megtömhesse a hasát, aztán amikor jóllakott, böffentett egyet és lefeküdt, behunyta a szemét, és alig ébredt fel, mondjuk egy-két nap múlva, ami számára egy pillanatnak tűnt, amikor a mamut húsa nagyjából elfogyott, az idő megint elkezdett lassabban múlni, és kezdetét vette a gondolkozás, hogy akkor most mi is legyen, de ekkor már minden olyan lassan haladt, egészen addig, míg az újabb mamutot nem sikerült konyhakésszé varázsolni.

Gondolom, anno Jézus is találkozott a jelenséggel, amikor apja (vagy kije is hivatalosan) befogta, hogy az asztalosműhelyében segédkezzen, és csak nyúlt és nyúlt, ahogy az idő, bezzeg, amikor a vizet borrá kellett változtatni, majd utána elfogyasztani, akkor begyorsultak a percek és az egész azt követő éjszaka. Gondolom, ez nincs kapcsolatban a tudatos időszámítással, vagy az óra feltalálásával, a mindennapos harangszóval, ezt az ember belső szerkentyűi érzik, viszont nem az öt érzékszervünk, sem a harmadik szemünk, vagy az a bizonyos hatodik érzék, hanem ez bizony a hetedik, nyolcadik, vagy fene tudja, x-edik, x+1-edik, x+n-edik érzék, ami annyira mélyen lapul, hogy nem tudjuk megbütykölni, nem tudunk rá hatni, csak szenvedni tudunk tőle, hogy már megint ez a periódus van, most meg éppen amaz, pedig de jó lenne, ha éppen most éppen amaz lenne, hogy a szép pillanat örökké tartson, ha pedig kevésbé az, akkor gyorsan legyünk túl rajta. De ilyen nincs, maradjunk nyugton a …, és számoljunk vissza először karácsonyig, azután az új év első napjáig, azután pedig a következő év első Képes Ifijéig, ami most egy kis szünetet tart, és majd január második felében találkozhatunk újra, addigis minden szépet, jót, és minden szépet és jót bőven, hogyha gyorsan is múlik, legalább eltartson.

Képgaléria: