Akárkivel beszélgetek, bárkivel találkozom, függetlenül attól, hogy legutóbbi találkozásunk óta mennyi idő telt el, mennyi minden történt velünk, mi minden változott meg az életünkben, egyből az időjárásra terelődik a szó. Nincs ebben semmi tudatosság, semmi szándékosság, egyszerűen így alakul, ha akarjuk, ha nem, ugyanis valahogy ide jutunk, a közbeszédet jelenleg ez a téma uralja, mindenkinek van véleménye, mindenki látja, érzékeli, hogy mi történik, és mindenkinek vannak elképzelése, illetve emlékei, amelyek alapján kialakítja a véleményét. Így hát akkor most ezen a helyen is emlékezzünk meg arról, hogy meghülyült a világunk, vele együtt az időjárásunk is, mintha az éghajlatunk sem tudná eldönteni, hogy valójában ki is ő valójában, identitásválságban szenved, és keresi önmagát, próbálgatja a karmait, az izmait, és mi ennek csak áldozatai, vagy ha úgy teszik, elszenvedői vagyunk – ide kapcsolódik a hír, miszerint az emberiség is megbolondult, és így vele együtt mi is, szóval ez már csak így megy napjainkban, és feltehetően az elkövetkező időszak is erről szól majd, mivel sehol sem látszik annak a lehetősége, hogy ez majd megváltozik valamikor, nemhogy a közeljövőben, hanem a messzi távoliban sem látjuk esélyét a változásnak, szóval a legjobb lenne hozzászokni, és szó nélkül hagyni, hogy magába rántson mindent és mindenkit, bennünket is, és legalább nyugodtan aludjunk, minden este úgy hunyjuk le a szemünket, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne, és nem lenne más feladatunk, mint hogy élvezzük mindenféle felelősségvállalás, vagy legalábbis mindenféle felhorkanás nélkül.

Szóval most ahogy elnézem, ez lesz az első márciusi számunk, és valójában még arra sem lenne késő, hogy havas tájképeket mutogassunk nektek, de hát ez már egy olyan lapszám, amivel kapcsolatban az lehet az érzésünk, hogy egy tavaszi kiadvány, amiben semmi nyoma a télnek, sőt egy nyári kiruccanás történetét is közöljük, amivel meg már az az érzetünk támadhat, hogy egy évszakot átugrottunk, szó nélkül kihagytunk, de nem, ez még a tavalyi nyár, aminek szelleme még mindig itt kísért, de talán csak azért, mert elfelejtettünk téli álmot aludni, nem volt lecsendesedés, meg fagy, meg magunkba nézés, csak egy kis megdöbbenés, hogy hopp, na végre, vége az évnek, és hopp, na végre kezdődik egy újabb, és hopp, na végre már március van, és mintha a nyár már itt kopogtatna, de nem, ez még a tavalyi, és ahogy mondani szokás, a kutya még nem ette meg a telet, egy kicsit ugyan megcsócsálta, de kiköpte és most valami csócsált évszakban taposunk, és milyen szép is ez a kép, ha még egy hóvirág is ott lenne mellette, de lassan már az sem lesz, csak tulipán, meg tényleg az a nyár, ami eljön, és fut, és kopogtat, és bebocsáttatik. Majd.

Képgaléria: