Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2024. Vers, 2. hely

Hangszálainkra ül a por

Itt minden elakad félúton.
Az utcákon az aszfalt,
szájakon a köszönöm és a köszönés.
Hangszálainkra ül a por.
Betakargat a sárga bodzaköd.
Tömény lombok alatt álmodunk
fojtogatót, zsúfoltat és nagyot,
mindent, amit ébren megvetünk.
A múlt fogai között ragadtunk.
Lassan emészt mindent a nyál,
sárrá oldja torkunkban a port.
Kívül szántóföld, belül néma-szál.

Rózsás arcok

Mire jó az arc, ha
meztelen testen úgyis lecsúszik
a tekintet,
mint torkon a visszanyelt nemek.
És kinek kell arc, ha
mindenki azt látja, amelyiket
akarja,
a költőt, a ringyót, a királyt.
Csak ne ütne át a vásári komédián
a bőröm alá sepert parázs.
Hiú rózsáim
ne nyílnának minden tekintetre.
A gondolat soha nem elég,
arcot is kell hozzá adni.
Bár ne kellene.
Csak elvesz belőle a szégyenpiros bőr.
Megcsonkítja ezeket a bájos,
szőke,
női
„gondolatokat”.

Zöldeskék, zöldeskék

A ferdén rakott csempék nézői között
ő volt az újabb hanyatló nyakcsigolya,
amint elnehezült fejében felötlött
álságos tériszonya.
– Tegnap a létra tetején is féltették,
erre most fel akar mászni a padlásra,
a világ tetejére, hol minden zöldeskék,
a ribizli, a málna.
Talán az ablakban érő paradicsomok
és a vér is, ami kifutott az arcából –
mesélik, de én csak laposan pislogok,
búcsúzom a mamától.