Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2024. Értekező próza, 1. hely

A nemzeti költészet megtestesítője, avagy a 19. századi médiasztár

Petőfi Sándor a 19. századi magyar irodalom ikonja és a nemzeti költészet megtestesítője. Költészete magában hordozza a magyar nemzet öntudatra ébredését és a romantika lázadó szellemét. Ahhoz, hogy mindezt elérje, nem volt elég egy nevet csatolnia művei mellé, Petőfi egy jelenség volt, és az is a mai napig. Az esszé célkitűzése, hogy megvizsgálja, hogy a saját magáról alkotott kép mennyire valósághű, esetleg hatásvadász, illetve mennyire tér el ezektől az a kép, mely története lezárultával kirajzolódott róla napjainkban.
Pályafutását vándorszínészként kezdte, nagy karriert ugyan nem épített belőle, de olyan képességekre tett szert, amelyek nélkül nehezen érhette volna el azt, amit elért. Gondoljunk csak március 15-re, elegek-e a szavak többezer ember meggyőzésére? Biztosak lehetünk benne, hogy előadásában volt valami különösen megnyerő. Nemcsak a nemzet közös érdekeit tudta különlegesen jól prezentálni, hanem saját magát is, ehhez pedig az is hozzájárult, hogy hasonló beállítottságú költőkkel vette körül magát. Látszik ez például Arany Jánoshoz írt első leveleiből, „Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt/ tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki”. Először kétségeket vet fel Arany kiléte iránt, majd metaforákat alkalmazva dicséri képességeit. Ahogy megtudta, hogy Arany nem versenytársa, közeli barátok lettek. Párszor alkalmazta még ezt az írásbeli elragadóságát, és nemsokára egy egész hálózata volt hasonló eszményű írókból. A korabeli publicisztika folyóiratokban nyilvánult meg, Petőfi ettől nem állt messze, hiszen a Pesti Divatlap szerzője volt. Hírnevét ilyen feltételek mellett nem volt nehéz növelnie, hiszen biztosítva volt, hogy minden egyes kiadásban meg tud jelenni, már csak az
volt a kérdés, hogy hogyan. A figyelemfelkeltésre is hatalmas eszköztára volt, ezek közül, bátran mondhatjuk, a provokáció volt a kedvence. A gyakori megjelenéseinek és az akkor még szokatlan írásainak köszönhetően sűrű célpontja volt a kritikusoknak, ő ebben lehetőséget látott arra, hogy tovább növelje imágóját, így születtek olyan művek, mint A természet vadvirága, ahol kritikusait igen kemény szavakkal illeti, hiszen hitvány ebeknek titulálja őket. A rendszeres megjelenéseivel és provokációjával komoly hírnévre tett szert, így már üzleti képességeit is kamatoztatni tudta, ugyanis ő volt az első magyar költő, aki csupán írásműveiből élt.
Visszatérve a színészmesterség pályájára tett hatásához, nem mehetünk el itt a költői szerepek mellett sem. Ars poeticáiból az derül ki, hogy igen sokoldalú, előfordul az is, hogy az egyes költői szerepek ellentmondanak egymásnak: Például A XIX. század költőiben említett váteszi szerepnek teljes ellentéte a Dalaimban említett ihlettől függő írásmód:
„A helyett, hogy ábrándoknak élek,
Tán jobb volna élnem a jövőnek,
S gondoskodnom... eh, mért gondoskodnám?
Jó az isten, majd gondot visel rám.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Pillangói könnyelmű lelkemnek.”
Ha éppen ábrándozni támad kedve, holdsugárszerű költemények születnek, ha gondtalan, pillangóként születik a dal, ha meg éppen szerelmes, vadrózsaként pompázik a lelkéből táplálkozó költemény. Tehát azt teszi, amihez éppen kedve szottyan. A természet vadvirága pedig visszatér a romantika zsenikultuszához, és Petőfi egyediségét, géniuszát hangsúlyozza, bár a mű célja kicsit sem burkoltan a provokáció. Valamint a szereplíra mellett se mehetünk el szó nélkül: hisz az utókor még mindig szívesen azonosítja Petőfit helyzetdalaiban, zsánerképeiben megszólaló alakokkal, azzal a borissza alakkal például, mellyel a Hortobágyi kocsmárosné című versében találkozunk:
„Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;”.
A művelt olvasó ugyan tudja, hogy ezeket nem a költő mondja, ez csak egy felvett szerep, melyben népi alakká stilizálja magát, sőt a kortársak visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Petőfi nem tudott egy ültő helyében egy-két pohár bornál többet meginni, mégis a mítosz részévé vált ez a borissza figura. S az talán még érdekesebb, hogy szimpatikussá válik tőle, valahogyan összekacsint vele a népi tudat, s „a mi emberünk” jelvényt tűzzük a költő mellére. De minden érmének két oldala van, Petőfi kortársai egy részének nagyon ellenszenves volt, hisz szőrszálhasogató megjelenéseivel kisajátította az irodalmi gépezetet. Nemcsak költőtársaival harcolt a hírnévért, még a kiadókkal is szembeszállt. Jókaival karöltve szembeszálltak Vahot Imrével az írók érdekeit képviselve, ez egy hosszadalmas vitába bonyolódott, ami egész odáig vezetett, hogy Petőfiék megalkották a Tízek Társaságát, és sztrájkba kezdtek, azt gondolván, hogy távollétük okoz akkora hiányt a piacon, hogy jogot formálhatnak arra, hogy saját folyóiratuk legyen. Saját folyóiratot ugyan nem kezdhettek, de az Életképek teljes fennhatóságuk alá került. Ezzel a lépésükkel az irodalmi piac már az ő monopóliumuk volt. Petőfinek ezek után garantálva volt a sajtójelenléte, sőt, már nem is igazán maradtak ellenfelei, akik szóhoz tudtak jutni. Népszerűségét az is jelzi, hogy a közönség izgatottan várja Petőfiné (nem Szendrey Júlia!) naplójának részletekben történő megjelenését. Életében ugyan már nem tudta élvezni hírnevét segesvári eltűnte miatt, de művei megmaradtak az utókornak. Emlékezete nemzeti hőssé és forradalmárrá egyesül, aki szavak erejével képes volt megmozgatni a tömegeket. Egy olyan embernek marad meg, aki szenvedélyesen hitt a szabadságban. Élete végére nagyon hasonlított az Apostolban általa alkotott Szilveszterhez, egy isteni küldetése volt, amely nem más, mint a nép felszabadítása, bármit is mondjanak a Margócsy István szavaival élve: „iparlovasságáról”, egy ilyen cél eléréséhez az embernek szüksége van egy bizonyosságra abban, hogy amiért harcol, ahhoz ő maga nélkülözhetetlen. És Petőfi ebben mélyen hitt: gondoljunk csak a XIX. század költői című művére:
„Újabb időkben Isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők
Vezessék a népet Kánaán felé”.
Itt nem máshoz, mint Mózeshez hasonlítja magát és költőtársait. Az Egy gondolat bánt engemet című versében nem tud belenyugodni abba a felvetésbe, hogy meghal anélkül, hogy harcolt volna a szabadságért:
„Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!”,
„Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
»Világszabadság!«”.
Petőfi az utókor számára egy összetett alak, akit különböző nézőpontokból lehet megközelíteni és értelmezni. Személy szerint lenyűgözőnek tartom azt, hogy az írói tehetségét és meggyőzőképességét keresztezve a 19. század költészete felett egyeduralomra került. A mai világ adottságaival és a fent említett képességeivel garantáltan nagyon befolyásos internetszemélyiség lehetne, de ha egy kicsit hivatalosabb pályát választana, akkor pedig nagyon sikeres tőzsdebrókerként tudnám elképzelni. Hadd utaljak zárásképpen Esterházy Péter Petőfi, a légtornász című művére, hogy azt mondhassam, Petőfi ma Wolf Street egyik legsikeresebb farkasa lenne! (Kutya semmiképp!)