Teljesen szubjektív naplójegyzetek a 2024-es Brutal Assault fesztiválról – 3. rész

Az idén 27. alkalommal szervezték meg Európa egyik legrangosabb zenei rendezvényét, amely a szélsőséges, komor, kemény, sötét zenék rajongóinak kedvez. A csehországi kirándulást az idén sem hagytuk ki.

Pénteken reggel korán ébredünk, szinte mindannyian. Akció lesz. Magasak az elvárások. Már délelőtt fél tizenegykor türelmetlenül várjuk a slam death metált játszó Party Cannon fellépését. Állítólag ez nagyon jó. Majdnem olyan jó, mint tavaly az Insanity Alert.

És még egyesek azt állítják, a délelőtt nem koncertekre való, és csak sötétben lehet zenélni. Gyengék. Ezt a konzervatív hozzáállást nehezen értem meg. Véleményem szerint a délelőtti koncertek mellőzése előbb-utóbb bigott kereszténységbe vagy a szélsőjobboldalhoz vonzódó perverz érzésekbe torkolhat.

Tehát, megy ez a slam death metál odafent, és nem fázok a jaromeri délelőttön. A teakekszem mártogatom a kávémba. Méghozzá a folyamatosan mosolygó, minden bizonnyal minőségi cannabistól is vidám törököktől vásárolt kávéba. Gyönyörű muzsika. Kiváló kávé. Mintha az ember elmacskásodott hátát húsklopfolóval ütögetnék. Jobb ez, mint egy reggeli jóga. Kell ennél több? Egy új gitáros van a bandában, ezt megtudtuk. Egy negyed dalt sem ismerek. Egyébként sem kell mindent ismerni, hogy jó legyen. Milyen világ lenne az? A Micimackó begorombul ritmusra több százan ugrálnak, szörföznek. Elég edzett vagyok marhaság terén, de a fekvőtámaszokat nyomó közönség látványa azért még engem is meglep. Na ez kell ide, és nem jóga. A Ritchie művésznevű szegedi lakos állítólag 26-ot csinált meg, kissé dehidráltan és másnaposan. Valamivel 10.48 után.

A délelőtti röfögőverseny után kóborlunk. A Bastion X rész felé leakadok egy üzletnél. Nem egészen értem, mit is árul a lány, de koponyák azok vannak. Ez számomra mindig jó hír, és feldobja a napomat. Improvizatív grindcore-t hallgatok magamban a hangszerstandnál. Itt ki is lehet próbálni bizonyos erősítőket, gitárt, dobot, cintányért, és mást is, élesben. Ezzel a lehetőséggel élnek is az emberek. A jazz-grind-blackszerű műfajokat tudják leginkább összekalapálni hirtelen a próbálkozók. Fekete fém szegedi harcos mellém csatlakozik. Felötlik bennünk, hogy be kellene állni zenélni, de a hosszas sor elbátortalanít minket. Ráadásul nem is úgy néznek ki az alkalmi Brutal-fellépők, mint akik mindjárt abbahagynák.

Ha már itt vagyunk, beindulunk a Bastionba. Különféle póló készítési, rajztechnikai fejlesztés, fémöntés, kovácsolás műhelymunkák zajlanak ebben az időpontban. Szemügyre veszek mindent. Mindig csak terv marad, hogy beállok valamit csinálni is. Beindulok a jazz-wine bárba. Épp a francia származású Mark Euvrie tart zongoraetűdöt. Veszek bort, háttérben kellemes zongorajáték, meghitt csend, kellemes hűvös, mintha egy másik univerzumban lennék. Ezt csak fokozza a bor íze, aminek az ára nem túl baráti, de olyan, mint a lágy kenyér, ami egyébként bor, de mégsem kenyér.

Megindulunk interjút készíteni. Odabent egy igéző tekintetű spanyol szépség. Naná, hogy meg sem szólítom, inkább ügyetlenül elbotorkálok kávét készíteni, de még abban is béna vagyok. Aztán szerencsére harmadmagammal megoldjuk, hogy ne döntsem le a hűtőt és ne robbanjon fel semmi. Kész cirkusz. Interjú után benézek a Horror Cinemába. Épp a Mandy című film tart a vége felé. Ez megért volna másfél órát, de hát így jártam. Átnézek a túloldali Kal színpadhoz, ahol tart a metálstúdió-prezentáció. Hát ennek a történetnek is elég fura belecsöppenni a közepébe. Az biztos, hogy a felét sem értem, mi micsoda és miről szól. Erre is jó lenne már egyszer rendesen felkészülni. Eszek egy jó füstölt halat, és mielőtt visszatérnék a koncertek színhelyére, beugrok, hogy belenézzek a Brutal Assault rendezvénnyel igen szoros kapcsolatban álló, talán egyetlen igaz környezetvédő szervezet, a Sea Shepherd (mint megtudtam, mostmár Sea Shepherd Origins) munkájáról szóló dokumentumfilmbe. Több dolog eszembe jut. Mennyire undorító az emberi kapzsiság, mennyire nincs különbség a kvázi zöldszervezet és a maffia között, és hogy ennyire kemény csávóból, amazonból sokkal több kell, mint ahányan ennél a szervezetnél vannak. Ők valóban vásárra viszik a bőrüket annak érdekében, hogy útját állják a bálna- és fókavadászatoknak, és tényleg tesznek is valamit az idióta és idegesítő üres pofázáson és képmutatáson kívül.

Az ilyen fortyogó lélek lenyugtatásához mi sem jobb, mint egy Imperial Triumphant-koncert. Itt megoszlik a véleményünk. Mi ez az idegesítő marhaság? Minek vittem őt oda? Hát nem egyszerű történet ez a noise/jazz/death metál keverék, de azért van olyan pillanat, amikor jó. Dalokat tényleg nem találtam. A színpadiasság nagyon érdekes, akárcsak a produkció egészében, de azért egy ilyen koncertből mára elég volt. Ezt követően az Aborted fellépése a nagyszínpadon gyerekmesének tűnik. Az, hogy itt mikor és mi történik, nem igazán tudom, de nagyon visz magával a zenei apokalipszis.

A Villagers of Ioannina City koncertjén már ismét hátul állunk az Obscura színpadnál. Ezt a bandát a környezetem imádja, én pedig nagyon várom, hogy megfogjon a zenéjük. Mert ez sajnos továbbra sem valósul meg. A nap süt, a dalok hosszúak, nem értem hová tartanak. Mindenki átszellemülten figyeli az ősrock alapokból építkező bandát, amely, mint ebben a műfajban annyian, teljesen használt riffekből építkezik. Ugyanakkor az előadás nagyon meggyőző, de sajnos a népihangszerek használata nekem itt nagyon nem talál be. Anélkül, hogy leírnám örökre a zenekart, inkább megindulok a Toxic Holocaust műsora felé, ami viszont időnként igen be tud ragadni a lejátszóba nálam.

A százszor lenyúzott bőrre is mindig van igény. Még annak idején heves kritikák össztüzébe került egy banda, mert erre vagy arra a bandára hasonlít, míg manapság a metálon belül ez már alap, sőt talán már külön műfaj. A Joel Grind és a zenekar által puffogtatott témák szinte már kínosan thrash stílusgyakorlatok. Ami viszont érdekes kérdés: mitől jó az egyik, mitől rossz a másik ilyen banda? Erre soha nem tudtam a választ. Talán a hitelesség, hogy ki és mennyire tudja szívéből játszani az adott muzsikát. A Toxic Holocaust szigorúan műfajon belül marad. Tőlük semmi újat és meglepőt nem várhatunk, a jól bevált receptek mégis maradnak. Számomra egy csalódást keltő elem volt. Túl jól szólt a koncert. A lemezek sokkal parasztibbak. Aki régi viccet akar jól csomagolva, és thrash pogót, annak első osztályú választás ez a banda.

Nem foglalkozom a nyakfájdalmaimmal és megindulok kifelé. Fel szeretnék készülni a Cynic, Unto Others és a többi banda fellépésére. A bevezetőösvényről már látom, a hollandok épp szemeteszsákot koldulnak tőlünk. Végre! Amikor legközelebb eljutok a táborhoz, már nem kell levakarni a talpamról egy jobb esetben tisztára nyalt tányért. Az asztali téma, jóféle ital mellett, a metál, a környezetvédelem, az időbeosztás. Mennyit változott a világ. Manapság egy vezető menedzser esetében teljesen elfogadott, ha tetoválása van, metálpólóban jár megbeszélésre, hosszú hajjal. Szerencsére egészségi és munkahelyi problémákról nem esik szó érdemben ez alatt a pár nap alatt.

Azon kapjuk magunkat, hogy a Cynic-koncert elmúlt nélkülünk. Hiába vártam kiemelt figyelemmel, mindaddig, míg nem érkeztem meg a rendezvényre. Amikor már az Unto Others fellépése is vészesen közeleg, kénytelenek vagyunk szó szerint beszaladni, ráadásul egy Left to Die (Death tribute)-koncert előtt. Legyen ez a legnagyobb gond. Egy jó koncert előtt elfutni.

A társaság bennmaradt fele alaposan felhízott létszámmal vár bennünket. Földiekre bukkantak, ha jól jegyeztem meg, külföldre, Svájcba, Ausztriába, Németországba szakadt szerbiaiakra. Együtt várjuk az amerikai Unto Otherst, amely elég jól eltalált mértékben vegyíti a heavy/thrash riffeket a gothic rock világával. A viszonylag hirtelen felfutott banda Strength lemeze sokaknál „betalált”, és élőben is nagyon hatásosak. Átadjuk magunkat a zenének, és visznek magukkal a sodró ritmusok, amelyek egy átgondolt, kissé melankolikus dallamvilágra telepszenek. A zenéjük nem kevésbe fülbemászó, mint annak idején a HIM, vagy kései Sentenced muzsikája, kíváncsi vagyok arra, hogy meddig tud futni ez a szekér.

A nagy lelkesedésben valahogy elmarad a Candlemass koncertje is, ami viszont ellentétben az unalmas és túlzottan elszállt Cynic-fellépéssel – állítólag – nagyon jó volt. Kíváncsisággal vetem magam bele a Cult of Fire idei fellépésébe, amit a prágai Bohemian Rhapsody szimfonikus zenekarral közösen ad elő. Az átszerelés idegtépő, a végeredmény sajnos kissé csalódás. Vagy rossz helyen állok, vagy tényleg keveset hallok a nagyzenekarból, amely szerepeltetése érdekében nagy átalakuláson esett át a színpad. Találkozok más unatkozókkal is, így egy alapos alagútsétába keveredünk, átadjuk magunkat a fesztiválturizmusnak, ismerkedünk, belekapunk ismét a Horror Cinemába, és az Oktogon színpadnál is megtekintjük, hogyan készülődik a Khold zenekar.

A Laibach koncertjei mindig élményszámba mennek. Magam sem tudom megszámolni, hányféle műsorral láttam őket. Esetükben minden koncertkörútnak megvan a tematikája, ezért a fellépések mindig eltérőek, más a felépítésük, és emiatt izgalmas. Ezúttal talán több rock/metál hangzású dalt vettek elő, a közel sem rövid koncerten. Az ő fellépéseik kissé olyanok, mint a komolyzene és a szépművészet. Meg kell rájuk érni, tudni kell értelmezni őket, sok esetben alaptudást igényelnek. Hosszú ideje nem hallottam a Geburt Einer Nation, Alle gegen Alle, Brat moj, Life is Life, Tanz mit Laibach, God is God dalokat egy koncerten elhangzani. Tehát ez a repertoár mintha csak nekem készült volna. Az, hogy a közönségnek mennyire jön le ez az összetett szimbolika, a visszatükrözés, amit ők alkalmaznak, az más kérdés. Mint tapasztalható, igen gyakran nagyon félremegy.

Aztán hogy, hogy nem, valahogy sikerült lemaradnom több koncertről is. Ez egyáltalán nem számít. Sok fellépő előbb-utóbb úgyis visszatér. Néha a fület is pihentetni kell. Semmi sem vész el örökre a rosszul eltöltött időnkön kívül.

Képgaléria: