Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Értekező próza, 1. hely

A színjáték vége: A férfibecsület halála

Henrik Ibsent mint a modern dráma atyját szokás emlegetni, ugyanis életében végbement a második ipari forradalom, szemtanúja lehetett annak, hogyan változnak meg a társadalmi struktúrák, ezek a tényezők pedig arra sarkallták, hogy ezentúl egy új műfaj, a polgári dráma keretein belül alkosson tovább – amelynek megteremtője is ő maga volt.

A polgári vagy társadalmi drámában elvetett megannyi, mindaddig bevett formai és anyagkövetelményt, ennek következtében pedig műnemek is ötvöződtek darabjaiban. Nem őrzi tovább az ékesszólás hagyományát, egyesek naturalistának mondanák, viszont egy Ibsen-dráma elolvasása után világosan kivehető, hogy dialógusai korántsem a hétköznapokat tükrözik. Az ibseni dialógusok prózai szövegekből épülnek fel, és ezek a drámán belül egy rendszert alkotnak, az elhangzó mondatok pedig több jelentéssel bírnak, mint ahogyan először látszik.

Kérdésként merülhet fel, hogy ha a drámában nem vonultatnak fel tragikus hősöket, és eltávolítják belőle a cselekményszervező elemeket – amit Ibsen is tett –, nem eredményezi-e azt, hogy a dráma az érdektelen ember eseménytelen mindennapjainak beszámolójává váljon. Ibsen erről is gondoskodott, és azt, hogy mi is alakítja a hétköznapi ember életének történéseit, valamint hogy ez hogyan vihető át a színpadra, a Nóra és A vadkacsa című művein keresztül szemléltetném.

Mindkét műben ugyanaz az eseménymintázat figyelhető meg, valamint a cselekményt ugyanaz a két fontos komponens alakítja: a múlt és a pénz. Az előbbiekben említett műnem-kereszteződés alatt pedig azt kell érteni, hogy ezeknek a drámáknak lényegében epikus jellegük van – részben ezért is hívják a modern drámát drámaiatlannak. Ibsen drámáinak esetében ez annyit tesz, hogy a dialógusok felváltva szólnak a cselekményt szervező múltról és a jelen történéseire való reakciókról. Az olyan drámai műveket, amelyekben a jelen a múlt függvénye, analitikus drámának nevezzük, és éppen ezért hasonlítják össze az ibseni drámát a szophoklészivel, mégis tételeznünk kell egy hatalmas különbséget köztük.

Szophoklésznál az a múlt, amely meghatározza a tragédiáit, mindenki számára ismert a mítoszok révén – így arról szólnak ezek a darabok, hogy a tragikus hősnek is rá kell jönnie arra az ún. igazságra, amely a végkifejlethez vezet. Ezzel szemben Ibsennél semmi sem köztudott, azok a tények és igazságok, amelyek a drámai cselekményt irányítanák, csakis bizonyos szereplők számára ismertek, és mindenki rendelkezik egyfajta személyes igazsággal is egészen addig, amíg a többi karakter azt meg nem cáfolja. Mivel a drámában az éppen zajló jelenen kívül semmi sem jeleníthető meg a színpadon, ezért az ibseni karakterek kötelesek számot adni a múltról, így egyúttal senki igazsága nem marad rejtve, és a dráma előrehaladtával lassacskán minden igazságra fény derül.

A vadkacsában ez például remekül megjelenik Gregers Werle karakterén keresztül, ugyanis egy bizonyos szinten ő az a múlt, amely visszaköszön a drámai jelenben, és felháborgatja azt a vizet, ami azelőtt 15 évig nyugodt volt. Gregers ugyanis ennyi évig volt távol családjától, és visszatértével apjával és rég nem látott barátjával is szóba elegyedik – ezek a szóváltások pedig körberajzolják a múltat ugyanúgy a befogadónak, mint neki. Krisztina ugyanezzel a feladattal rendelkezik a Nóra című műben, ahol Nóra maga meséli el, hogy mi is történt vele közösen töltött iskolás éveik után, és hogyan keveredett bele különféle adósságokba és aláírás-hamisításba. Továbbá ami még megegyezik Gregers és Krisztina karaktereiben, az az, hogyan játszanak közre a dráma végkifejletében: A vadkacsa és a Nóra eseménymintázata közel azonos; a családi idill felborul, ugyanis egy eddig távol lévő szereplő felbukkanása hirtelen lerántja a leplet az igazságról, így a férj és feleség a dráma végére válaszút elé állíttatnak. Az ibseni drámában egy rég elfeledett személy megjelenése az, amely arra készteti a szereplőket, hogy felhánytorgassák a múltat, de amint az a felszínre kerül, végzetszerűen követik egymást a baljós események.

Viszont a múlt nem csak a jelenben zajló események végett lengi be a drámát. Ibsen karakterei nem igazán tudnak elszakadni a múlttól, így azok különféle motívumok révén is helyet kapnak a drámában. Ekdalék a padlásukon egy erdőt rendeztek be fenyőfákkal és nyulakkal, annak érdekében, hogy az öreg Ekdal ugyanúgy tudjon vadászni tiszti ruhájában, mint anno fiatalkorában.

A múlt pedig, amely elengedhetetlen része a drámai jelennek, mindig pénzgondoktól terhes. Ibsen felismerte, hogy a pénz mekkora bajkeverő a modern társadalomban, ezt pedig drámáiba is beleültette. Nórának hatalmas adósságai vannak, amelyeket igyekszik minél hamarabb törleszteni, Hjalmar és Gina pedig Werle úrnak köszönhetik szinte mindenüket, viszont Gina további kölcsönöket is eltitkolt urától, így ő összeroppan, amikor rájön, hogy mégsem ő tartotta el teljes egészében a családot. Mindkét műben a házaspár azonos gondokkal küszködik, ám a feleség megoldása szégyenfoltot hagy férje becsületén, így Ibsen már a nemi szerepekre és a pénzre is mint a házasság megrontójára tett célzásokat.

A becsület, leginkább a férfi szereplőké, az, amely különösképp törékennyé válik Ibsen drámáiban. A társadalmi drámákban nincsenek erkölcsök, minden szereplőt csakis saját érdekei hajtanak, amiket természetesen társadalmi szerepükhöz igazítottak. Hjalmar összetörik, amikor kiderül, hogy egy másik férfi (felesége korábbi udvarlója) tartja el családját, elszégyelli magát, a mikor Werlééknél megpillantja megbélyegzett és számkivetett édesapját, minden méltóságát elveszti, amikor rájön, hogy saját gyermeke talán nem is az övé – így A vadkacsa pár napos időtartamában a több mint egy évtizede fennálló kenyérkereső szerep, amely Hjalmart illette, romokba dől. Torvald pedig a legnagyobb gyűlöletet érzi felesége iránt, amikor felfedezi a hamisított aláírást és a kölcsönöket, és leginkább azért volt mérges, mert ettől elvesztette volna kollégái tiszteletét. Ez pedig arra enged következtetni, hogy a drámát felépítő egyéni igazságok eltitkolása szükségszerű, ugyanis a nagyobb összetűzések elkerülésére szolgálnak. Ibsen a békét áldozza fel annak érdekében, hogy alakuljon a történet.

Annak ellenére, hogy mindkét drámában azonos módon követik egymást a történések, a végkifejletük, mondhatni, ellentétes. Minden drámai igazság kiderültével az Ekdal család kislánya, Hedvig öngyilkos lesz, így Hjalmart, habár eddig rá sem nézett a lányára amiatt, mert lehetséges, hogy nem ő az apja, mégis hatalmas gyász önti el a holttest láttán, felesége, Gina pedig ezt mondja neki, miközben lányuk holttestét cipelik: „Mert most már legalább mind a kettőnknek ugyanannyi közünk van hozzá, nem igaz?” Az elváló házaspár pedig talán lányuk gyászában újra tud egyesülni. Nóra viszont férje kirohanása láttán megvilágosodik, észreveszi azt, milyen könnyelmű is volt eddig, és azt, hogy a férje félvállról vette házasságukat. Rájön arra, hogy eddig életében a férfiak nem bántak vele komolyan, nem tudott felnőni, nem tudott sosem kiteljesedni, ezért elhagyja férjét és családját, és önmagát teszi első helyre.

Ibsen változtatásai a dráma műnemében maradandónak bizonyultak, és alapul szolgáltak az elkövetkezendő dramaturggenerációnak is. Drámái pedig manapság is ugyanolyan erővel hatnak a múlttól nem menekvő emberre, mint annak idején, ezzel az ibseni dráma igazsága örök érvényűnek mondható.

Képgaléria: