Van egy zenekar (valahol messze Pécsen), amelynek muzsikájára egyből felkapod a fejed, s megbolondul a dobhártyád, amelynek hipnotikus refrénjei egyenesen a térdhajlatodba bújnak, s mágnesként vonzanak a táncparkett előkelő zugaiba, amelynek akkordjai beléd vésődnek hosszú hetekre, de meglehet, hogy a füledben zengnek, amíg világ a világ. Ez a lüktető szerelmet kiváltó csodabanda a Psycho Mutants nevű formáció. Évek óta készülök egy-egy hangversenyükre, melyet rendszerint mégis elkerülni kényszerülök (legutóbb egy sárhegyeket mozgató vihar sodort el tőlük néhány falunyira az Ördögkatlan Fesztiválon). Most azonban elérkezett az én időm, felvehettem a táncosabbik cipőmet, ugyanis március első hétvégéjén a zentai Mojo Clubba látogattak, hogy felejthetetlen mutáns parádéjukat megemlegesse a város.
Nem is haboztam sokáig, diktafont csúsztattam retikülömbe, s kérdésekkel halmoztam el a zenekar Drakula-hangú énekesét, Karnics Zolit s mosolygós basszusgitárosát, Osztermayer Pétert (akit a továbbiakban Rizsaként emlegetünk majd). Álljon hát itt kedélyes párbeszédünk csekély részlete, mely mély muhaháktól hangos, s cenzúrázott történetektől hemzseg. S amennyiben a nyájas olvasó számára ez kevésnek bizonyulna, egy (két) sör mellett ízelítővel szolgálhatok a nyomdafestéket nem tűrő részletek némelyikéből.