HA NYÁR, AKKOR OKVETLEN PARADICSOM

Az én válogatós lelkem is vágyik néha némi zöldségre. Vagy ebben az esetben éppen gyümölcsre, de a paradicsom mivoltát a filozófusokra meg a biológusokra hagyom. Én a pesti panelben is felcsaptam kertésznek. Ha már amúgy is özönlik a napfény a lakásba, akkor használjuk ki. Kiraktam az ablakba egy paradicsompalántát, amit gondosan nevelgettem. Néha még beszéltem is vele, és biztattam, hogy nőj már, mert elég gyorsan iszkolnak felfelé az árak. Énekelgettem közben a magyar „himnuszt”, hogy Piros lett a paradicsom nem sárga, Magyarország előre megy nem hátra. De a zsenge palántámon az elhatalmasodó termete ellenére sem, nem hogy termés, de még csak virág sem akart megjelenni rajta. Ekkor szögeztem le, hogy a paradicsomom pont úgy halad, mint az ország. Gyümölcsök nélkül. Még csak rímet nem faragtam hozzá, hogy a palántámon paradicsom nem termett, s Magyarország sem épp előre ment...

A NYÁR ÚGY JÓ, HA EGY KICSIT MEG VAN SPÉKELVE ALKOHOLLAL

Pontosan meg tudom mondani, hogy hány alkalommal kérték el a személyi igazolványomat boltban, alkoholvásárlás alkalmával. Akárhányszor csak alkoholt vettem. Nem oszt, nem szoroz, hogy mi volt a kosaramban, egy málnás Soproni pink „limenkában”, vagy egy drága whiskey a professzornak, leellenőrizték a korom. Hol az agyamra ment ez a bugyuta szabály, hol pedig hízelgett. Egy kicsit azért gáz, mert mégiscsak közelebb vagyok már a harminchoz, mint a tizennyolcnál kevesebbhez. Sőt, közölték is velem Pesten, hogy aki huszonöt felett van, az már harminc. De akkor is kellemetlen, amikor úgy is elkérik az igazolványom, hogy ott áll mellettem a jó édesapám, aki biztos nem tegnap csinált meg, és ő sem fog igazán berúgni egy csökkentett alkoholtartalmú gyümölcsös sörtől. De legyen. Jó látni a boltos arcát, amikor elkezd matematikázni, majd bocsánatot kér. Bár az egyes számot látva a születési évem elején nem igazán kell számolni.

A VALÓSÁG A LIFTBEN TOPORGOTT

Csak idő kérdése volt, hogy mikor rúgja rám az ajtót. Figyelembe véve, hogy még fél nap szabit sem vettem ki, nem igazán mondhatom, hogy megfeledkeztem a mindennapok feladatairól és a szőnyeg alá söpört gondokról. De még bele akartam nyalni a fagyiba, mielőtt az visszanyalt volna. Az emberek az olasz tengerpartról posztolgattak, Balaton-parti előkelő éttermek kajáit osztották meg storyban az Instagramon, én meg egy pohár bort kortyolgattam a padlón térdelve, a szintetizátor előtt kuporogva.

Talán csak egy kortyra volt szükségem ahhoz, hogy elegem legyen ebből. Elegem abból, hogy én látásól vakulásig dolgozom, mert nem születtem bele egy multimilliomos családba, és most én fizetem a lakbért apuci helyett, és anyuci pénzét sem élem fel. Hogy elviszik az orrom elől azokat a dolgokat, amikről álmodozok, amikor már csak egy rohadt ezer forint hiányzik ahhoz, hogy én vegyem meg. Hogy matematikázok ahelyett, hogy szórnám a szüleim által megkeresett pénzt.

Elkezdtem megvásárolni mindazt, amivel eddig csak szemeztem a kirakat előtt, meg aminek a sorok közt elhaladva csak ígérni tudtam, hogy egy nap majd visszajövök érte, és megveszem. Én úgy arattam győzelmet, és értem el valamit az életben, hogy méregdrága sajtok meg borok voltak a hűtőmben. És egy percre sem az járt a fejemben, hogy úristen ezt most mindjárt kiposztolom a Facebookra. Szerettem volna mindenből hazavinni egy darabot, és megosztani azokkal, akiknek köszönhetően egyáltalán eddig eljutottam. A tizennégyezer forintos sajt árát persze nem akartam megemlíteni. Csak örültem annak, hogy valami olyan tehetek az asztalra, ami otthon nem igazán szokás. Mert mi nem az a világ vagyunk, és az nem a mi világunk.

Akár fel is tekerhetitek jointba apuci húszezreseit. Anyuciéval meg szívjátok fel a kokaint a vécé deszkájáról. Én azért elértem valamit. Önerőből.

MAGYARORSZÁG AZ ÍGÉRET FÖLDJE

Felejtsük már el Amerikát. Elmagyarázom. Ígértek itt fűt, fát, árcsökkenést, szebb jövőt. Csak éppen azt nem említették meg, hogy ez mikorra várható. Mert az ország hanyatlani kezdett, én meg hitetlenkedve lestem az infláció ingadozását. Bár annak az értéke a forinttal ellentétben nem igazán csökkent.

Őszintén, még nem érzem magam öregnek. A térdem meg a derekam persze erősen ellenkezik. Nem mondom, hogy vonzanak a modern dolgok, de nem is vetem meg őket. Képben vagyok. Ahogyan azokkal is, amiket Hofi mondott annak idején. Na, ugye az sem tegnap volt. Még a végén kiderül, hogy én sem vagyok már mai gyerek.

Az interneten még találhatók videók Hofi fellépéseiről. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet, amíg a válogatásokat nézem. Egyrészt nevetek, mert hát lássuk be, voltak az öregnek jó beszólásai. A könnyeim viszont azért folynak, mert amit akkor mondott, az valahogy most is így van. Ez azért fáj.

Harminc kiló és füvet eszik. Mi az? Te, januártól.

Az ember ezt nem tegnap mondta, de jól meg mondta. Eltörölték a rezsicsökkentést Magyarországon, szóval ezzel teljes mértékben körbe tudta írni mind a múltat, mind pedig a jelent. És azt hiszem, hogy a jövő is meg van pecsételve. A magas rezsiárak miatt pedig a nép már a fényt sem látja az alagút végén.

JÁRT NEKEM MÉG EGY NYÁRI KALANDOZÁS

Mostmár hétköznapi dolognak számított az, hogy van BKV-bérletem, így nem kellett okvetlenül útba ejtenem az Örs vezér teret, hogy beszerezzek egy napi jegyet, hanem azonnal felpattanhattam a trolira alig pár méterre az épülettől, és hamar elém tárult a világ. Vagy éppen az Örs vezér tere, ahova már csak azért is elmentem, mert onnan indul a kettes metró. Meg akartam én nézni a várost, de nem éppen a troli ablakából, ahogyan nő a fű meg nyílnak a virágok. Egy napom volt erre, szóval haladni kellett.

Mindig is ki akartam próbálni azt, hogy felülök egy buszra vagy villamosra teljesen céltalanul, csupán azért, hogy eljuthassak az első megállóról az utolsóra, majd vissza. Valahogy meg kell ismerni ezt a dinamikus várost, felfedezni a járatait, és természetesen a sötét oldalát, még akkor is ha világos nappal van.

Egy augusztusi nap erre tökéletes alkalmat biztosított, így megint a nyakamba vettem a várost. Mostmár úgy közlekedtem, hogy tudom hol vagyok, Budán vagy Pesten, meg egy kis fejtörés után már azt is meg tudtam állapítani, hogy éppen mi mellett haladok el, de nyilván még így is értek meglepetések. De ez volt a cél. Legalább be tudtam magam lőni a térképen.

Az időjárás kellemesen meleg volt, a nap sem sütött túl erősen. Egy üveg víz, a feltöltött telefonom és a fülhallgatóm. Ez minden, amire szükségem volt. És Google Maps sem kellett. Mindössze egy térképem volt, ami a legfőbb járatok vonalát mutatja. El akartam veszni, és újra felfedezni magamat. Kiszellőztetett fejjel a munkának is könnyebb lesz nekiülni, és talán a szakdolgozatom is gyarapszik majd pár oldallal. A beiktatandó grafikonokról meg ne is beszéljünk.

A hónap végén érkező jelentés után aggódó e-mailt kaptam a Google-től. A szokványosnál is nagyobb volt a járás-kelés azon az augusztusi napon.

ISMÉTELTEN MAGÁBA SZIPPANTOTT A MÓKUSKERÉK

Munka, szakdolgozat, munka, szakdolgozat, munka, szakdolgozat orrvérzésig. Én meg kezdtem zombivá válni. A különbség csak az volt, hogy most sütött a nap és pokolian meleg volt.

Megint egyedül maradtam a gondolataimmal, és ez igencsak nagy baj volt. Nagy úr a sötétség, és olyankor még az a nyári reménysugár is eltűnik. Habár ki sem láttam a teendőkből, kezdtem unatkozni. Kellett valami szellemi kihívás, ami nem tesz egyidejűleg a sírba. Általában így kezdődnek a gondok. Ha az emberek nem fektetnek pénzt és időt valami hasznos kutatásba, akkor unalmukban, a bennük lévő kíváncsiság hatására elkezdenek kísérletezni. Fegyvereket gyártanak, betegségeket uszítanak az emberiségre, és persze a hülye ötleteknek sosincs vége.

Nem hagyhattam, hogy saját magam ellen forduljon az elmém. Kellett egy újabb kaland. Megindultam hazafelé, aztán meg kikötöttem Horvátországban. Megesik az ilyen...

(Folytatjuk)