Jött a nyuszi, ment a nyuszi. Úgy tűnik, a húsvét az idén rövidebb ideig tartott, mint szokott, valahogy olyan gyorsan elszállt, a hosszú hétvége sem tűnt olyan hosszúnak, valami van a levegőben, valami volt a levegőben, ami miatt folyamatosan úgy érezhetjük, hogy nem tudjuk megélni a pillanatot, nem tudjuk nyakon csíni a Carpe diemet, mert mire észbe kapnánk, már eltávozott, hiába nyúlunk utána, hiába igyekszünk megragadni, mint egy kígyó, vagy hal kicsusszan a markunk közül, vagy ha már a húsvét kapcsán jutott eszembe, elugrál előlünk, mint egy jó kondícióban tartott izmos fehér nyúl (természetesen piros szemmel), amely a színes tojásokat is csak elszórja, de eszébe sem jut, hogy megpihenjen a fészekben, és legalább annyi időt adjon, hogy készítsünk róla egy jó fotót, vagy ne adj’ Isten mellékucorogjunk és egy közös szelfit készítsünk, ezzel is megörökítve a pillanatot, amikor a nyúl…

De ez a nyúl most kapkodott, sietett, és óraátállítást hozott ajándékba, hogy az erre érzékenyek belebetegedjenek, és hetekig másról se tudjanak beszélni, mint hogy mennyire megviseli őket, hogy nem annyi óra van, mint amennyit a biológiai órája súg nekik, és emiatt elmegy az életkedvük is, emiatt nem tesznek keresztbe egy szalmaszálat sem, mert ohh a nyomás, hogy alkalmazkodjunk egy mechanikus szerkezethez, egy órához, amely valójában semmit sem kellene, hogy meghatározzon, ennek ellenére mindent meghatároz, mindennek keretet ad, és állandóan ott lebeg felettünk, hogy elbújni sem tudunk kínzó jelenléte elől, igyekszünk alkalmazkodni, de ez ugyebár (és hoppá!) időbe telik. Jaj, az önnön farkába harapó kígyó, önnön idejébe telő idő (ha van ilyen). Vagy talán az időjárás teszi? Várnánk a tavaszt, köszöntenénk a kikeletet, üdvözölnénk a természet újjászületését, a termékenység virágzását, helyette azonban a vénséges nyár hőmérséklete csap képen bennünket, ezzel is erősítve azt az érzésünket, hogy ez a pillanat már nem az a pillanat, aminek lennie kellene, amit meg tudnánk ragadni, nem, ez már valami nyári pillanat, amikor vakáció van, meg tengerpart, meg fürdőruha, napszemüveg, ahogy illik, és ettől teljesen felborulnak a mindennapjaink, az ünnepeink, semmi sem olyan, mint volt, semmi sem olyan, mint lesz, nem tudunk mibe kapaszkodni, csak futunk a dolgok, a pillanat után, ami… vissza az elejére, kicsúszik a kezeink közül, kiugrál, ahogy fentebb már említettük. De kitartás, jön még vízpartra katona, japánból pagoda, lesz még vacsora, ha a Sporhetsztoriban megírja Luca. Na, sziasztok!

Képgaléria: